Madarak és felhők

XXXI. ÉVFOLYAM 2020. 7. (789.) SZÁM – ÁPRILIS 10.

társművészetek

artefaktum

Soó Zöld Margit: A gép II

Az 1967-es évszámot viselő Madár című monotípia Soó Zöld Margit egyik legmodernebb munkája. Az évszám és téma összefüggése sokatmondó, hiszen az 1968 körüli szabadságtörekvések szellemiségére Soó Zöld Margit is rezonált, tettvágyát és bizakodását talán leginkább ebben a munkában fejezte ki.
Ebben az időszakban készült monotípiái technikai felszabadultságukban is ennek a szellemiségnek a kifejeződései. Soó Zöld Margit szabadelvű, européer ember. Humanizmusa, életérzése közép-európai, rokon Hrabal humorával és Szilágyi Domokos drámai látásával is.
A hetvenes évek művei ez utóbbinak a világával ápolnak szoros kapcsolatokat. Rekviem egy költőért (1976) és Kényszerleszállás című nagyméretű tusrajzait kimondottan Szilágyi Domokosnak ajánlotta a művésznő. Mindkettőn hasonló, kiégett facsonkból „mintázott” emberfigurát láthatunk, csonka ág-szárnyakkal, arctalanul, amint átrepülnek „e pókhálós századon”, ahogy maga a költő határozza meg korát a Kényszerleszállás című versében.
Soó Zöld Margit ahhoz a generációhoz tartozik, amely az ötvenes években a szocialista realizmus megkötései között végezte a főiskolát. A realizmust a szocialista realizmus elsősorban közérthetőségként értelmezte, amelynek a figuratív ábrázolás volt a kézenfekvő eszköze. A művészek azonban sokszor nem a látható valóságot kellett leírják, hanem a „létrejövő” szocialista realitást kellett előrevetíteniük, vizionárius-optimista kifejezésmódban. A művészeti közbeszédet ezek a témák uralták, és a formalizmust (értsd: művészeti forma- és expressziókeresést) lépten-nyomon elítélték. Az oktatás pozitívumaként hozható fel, hogy a diákok szolid mesterségbeli tudásra tehettek szert. Az akadémiai oktatás átörökítette a régi nevelés elvárásait, így az anatómiára, perspektívára, rajzra nagy hangsúly esett. Ez pedig technikai lehetőségeket biztosított azok számára, akik a későbbiekben újítani kívántak a grafika területén.
Soó Zöld Margit festészetet tanult, és mint generációjából többen (Tóth László, Kusztos Endre), nem festészettel foglalkozott a főiskola után, hanem grafikával. Itt hasznosította ő is képzőművészeti tudását.
A monotípiák motívumai annyira általánosak (madár, erdő, hal), hogy megállapítható: ezek csupán ürügyet képeztek egy konfiguráció, egy kép megteremtésére. Soó Zöld Margit munkásságáról általában elmondható, hogy a motívum érzelmi töltete vagy a téma üzenete fontossággal bír a mű létrehozásában. A monotípiák absztrakt-dekoratív vonulata azonban háttérbe szorítja ezeket a sajátosságokat. Ezek esetében, hogy a szocreál megbélyegző terminusát használjuk, Soó Zöld Margit „formalista” volt.
A két tárgyalt, madarat ábrázoló grafikai lap mögött húzódik egy másik vonulata is Soó Zöld Margit művészetének: a pasztellek, akvarellek és szénrajzok. Ezek a nyolcvanas évektől jelentkeznek, s dominánssá válnak a művésznő késői alkotásaiban. A pasztellekben a teljes felszabadulást, a tájélmény előtti őszinte megadást érhetjük tetten. Pasztellsorozatai és szénrajzai a festészettel való kibékülés érett jelei. A művésznő elszakad a virtuóz tudást demonstráló attitűdtől, képei békésen magabiztosak, szeretetet árasztanak. Deltai tájai, karakteres domboldalakat megjelenítő képei, a felhőket feltérképező rajzai mind a természet csodálatának határozott, monumentális és mégis bársonyosan finom, csipkeszerű részleteket is megrezegtető bizonyítékai.
Ezek a képek műfajukban nem is törekednek újításra. Nagyságuk talán pont ebben rejlik: időtlen eszközökkel időtlen képeket tudnak úgy megjeleníteni, hogy mégis érződik rajtuk, hogy csakis ő láthatta így, s pont ő láttatja így velünk.

Jelen szöveg a sepsiszentgyörgyi Erdélyi Művészeti Központban megrendezett kiállítás katalógusszövegének rövidített változata