Lucian Blaga magyarul

Xantus Géza: Egyedül

I.

Az év elején körlevelet kaptam (én is) a Kolozsvári Írók Társaságától, amelyben arról tájékoztatnak, hogy Lucian Blaga születésének 130. évfordulója alkalmából kötetet adnak ki, s ehhez írást kérnek. Rákattintottam a Wikipedia „Lucian Blaga”-szócikkére, és megállt az eszem: a nevezett szócikk magát megnevezni sem akaró szerzője mindössze francia és bolgár fordításokról szolgáltat adatokat, franciául a Librairie Roumaniane Antitotalitaire sorozatban hét filozófiai művéről az 1988-1996 közötti évekből, bolgárul két vers- és esszékötetéről 1985-ből, illetve 2012-ből. Nem foglalkoztam különösképpen Blaga magyar recepciójával, de volt róla némi halvány sejtésem, s azt ellenőrizendő, kinyitottam Domokos Sámuel kétkötetes bibliográfiáját – s találtam is abban nem kevesebb, mint 24 oldalon felsorolt több száz adatot csak az 1970-et (a második kötet lezárásának évét) megelőző időkből.

Aztán az Egyetemi Könyvtárban megtaláltam Aurora Alucăi 1979-ben Iaşiban kiadott vaskos Blaga-bibliográfiáját, s annak még a Domokos-köteteknél is gazdagabb magyar fordításadatait feldolgozva, megszületett az alábbi rövid áttekintés a költő-filozófus magyar recepciójáról, amely – bizony – 1922-vel kezdődik, és nem kevesebb, mint 9 önálló magyar Blaga-kötetet (ebből 6 verskötetet) mutathat fel, s ugyancsak az 1922-es évvel kezdődően 7 olyan magyar nyelvű román költészet-antológiát, amelyben Blaga versei ott szerepelnek.

Úgy gondolom, érdemes ezt számba venni – meg-megvillantva olykor (Aurora Alucăi adatai alapján) a más nyelveken mutatkozó recepció adatait is.

Kezdődött Bécsben

Történetünk mindjárt az első világháború végén kezdődik. Blaga első verskötetének (Poemele luminii) kézirata talán még el sem jutott Sextil Puşcariu kezébe, aki biztató soraival kiadására bátorítja majd a papi pályával már leszámolt és a Bécsben filozófiai tanulmányokat folytató szerzőt. Itt, a császári fővárosban román diákok által évtizedekkel korábban alapított, s most újraélesztett România Jună körben ismerkedik meg Franyó Zoltánnal, aki a magyar kommün leverése után, emigránsként él Bécsben, s a keleti nyelvek iránti érdeklődésétől vezettetve, szintén megfordul az egyetemen, sőt a România Jună körben is. Ennek az ismeretségnek az eredményeként magyarra fordít néhány verset Blaga időközben már megjelent első verseskötetéből, amelyek az emigráció folyóiratában, a Tűzben jelennek meg. Évtizedekkel később Franyó részletesen és többször is előadja bécsi kapcsolataik történetét (Régi füzetekben lapozgatva. Igaz Szó, 1957/6., 873–879.; Beke György: Tolmács nélkül. Kriterion, 1972. stb.), s még ha az általa meséltek egyes részleteit illetően kétségeink is lehetnek, tény az, hogy Blaga négy versének (Gorunul, În marea trecere, Noaptea és Scoica) magyar fordítása ott olvasható a Tűz 1922. évi 1. számában (egy ötödik, a Dorul pedig a szintén bécsi Jövőben, szintén 1922-ben).

Talán nem érdektelen megemlíteni, hogy Blaga első német fordítója, Valeriu Bologa is ebből a bécsi körből kerül ki: egy Blaga-vers fordítását (Pflüge címmel) a Prager Presse közli, 1923. december 8-i számában.

Franyó 1924-ben Erdélybe érkezik, s Aradon tüstént folyóiratot alapít, a Geniust, amelyben, majd az Erdélyi Hírlap, Temesvári Hírlap, 6 Órai Újság, Kimondom című temesvári lapokban újra-újraközli első fordításait, sőt azokat újabbakkal gyarapítva az 1960-as évek második felében, egyike lesz azoknak, akik Lucian Blaga költészetének magyar olvasatához érdemlegesen hozzájárultak.

Franyó Zoltánnak egyébként nem csak a magyar olvasóközönség felé való közvetítésben van érdeme, hanem tíz versfordításával ott a helye Blaga német recepciójának korai történetében is: kilenc versének (Gorunul, Am înţeles păcatul…, În marea trecere, Linişte, Între lucruri bătrâne, Haiducul, Boală, Cerească atingere, Stă în codru fără slavă, Semnal de toamnă) fordításával, amelyek közül egy, a bécsi Tűzből már ismert Gorunul a Klingsor 1929-es évfolyamában újra megjelenik, majd az egész verscsokor az 1932-ben Temesvárt kiadott Rumänische Dichter című kötetében. A Klingsor különben 1926–1939 között több mint egy tucat Blaga-verset közöl német fordításban Heinrich Zillich és Harald Krasser fordításában. Krasser ezeket, még másokkal is kiegészítve, a Herzschlag der Erde című román költészeti antológiában (Lipcse, 1942) is szerepelteti.

Talán nem alaptalan az a feltételezésünk, hogy Franyó viharos pályájának temesvári írói és újságírói szakaszával függ össze Blaga más bánsági magyar megszólaltatóinak jelentkezése is: 1924-ben Aradon jelenik meg Fekete Tivadar Szerelmes kert című kötete (alcíme szerint „modern román költők antológiája”), benne az újrafordított Gorunul mellett három másik Blaga-vers (Lumina raiului, O toamnă va veni, Pe culmi) első magyar fordításával. S szintén Aradról indul el Gáldi László is, aki 1930–1940 között hét Blaga-vers (Asfinţit marin, În marea trecere, La curţile dorului, Orbul, Pan, Pluguri, Tăgăduiri) fordítását közli a katolikus Vasárnapban és az Aradi Közlönyben, illetve a Budapesten megjelenő Láthatárban, s aki később fontos elemzéseket szentel Blaga költészetének (Le vers est-il libre? Reflexions sur la versification de Lucian Blaga. In: Omagiu lui Al. Rosetti. Ed. Academiei Române, Buc., 1955. – Uő: Contributions a’l histoire de la versification roumaine. La prosodie de Lucian Blaga. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1972.).

Ebben az időszakban Blaga már Kolozs­váron él, „kiábrándulásai városában” (ahogyan ő maga nevezi). Szerkesztő a rövid életű Voinţa című lapnál, annak megszűnése után pedig a Nemzeti Parasztpárt orgánumánál, a Patriánál, szerkesztőbizottsági tagja a négy (román–magyar–német–francia) nyelvű Cultura című folyóiratnak, amelyben magyar részről ott találjuk Bitay Árpádot, Karácsonyi Jánost és Kós Károlyt. Kóst minden bizonnyal ebben az időben látogatja meg Sztánán, Kádár Imrével. Erre a látogatásra maga Blaga utal Nagy Istvánról írott cikkében, a kísérő megnevezése nélkül (de feltételezhető, hogy kísérője szintén Kádár Imre volt). Blaga azokban az években érdeklődéssel fordul a kortárs képzőművészet felé: látogatja Aurel Ciupe, Catul Bogdan, Romulus Ladea műtermeit, baráti kapcsolatba kerül Tassy Demiannal, s Nagy István képeiről is figyelemre méltó művészetelméleti megállapításokat tartalmazó cikket közöl (Cuvântul, 1925. jún. 5.).

Az újságírást azonban Blaga csak átmenetnek tekintette. Bécsi filozófiai doktorátus birtokában joggal remélhette, hogy kinevezést kap a kolozsvári egyetemre, s terveit Sextil Puşcariu is támogatta. Docensi disszertációját azonban, amely erre az útját megnyitotta volna, a többségében konzervatív szemléletű, sőt személyes ellenszenvtől is vezettetett bizottság (Gh. Bogdan-Duică, Nicolae Iorga, Stefănescu-Goangă, M. Dragomirescu) elutasította. Közben az 5. számmal megszűnik a Cultura, ő maga egy, a Convorbiri Literare konzervativizmusát bíráló cikke miatt összekülönbözik a Patriával, s 1924 júliusában itthagyja Kolozsvárt. Feleségével Lugosra költözik, ahol az asszony fogorvosi praxisa biztosítja megélhetésüket, ő pedig teljes idejét az irodalomnak és filozófiai munkái kidolgozásának szentelheti.

Nagyváradon – előzményekkel

A húszas évek elejének magyar Blaga-recepciója kapcsán még vissza kell térnünk néhány évvel. Ismert tény, hogy a költő felső fokú tanulmányait a nagyszebeni ortodox teológián kezdte, s amikor 1916 őszén – Romániának a háborúba való bekapcsolódásával összefüggő események miatt – a teológia áttelepülni kényszerült Nagyváradra, ő is ott folytatta. Váradi, bihari kapcsolatairól halála után több mint két évtizeddel Petru M. Ardelean tollából kortársakat idéző cikk jelent meg (Popasurile bihorene ale lui Lucian Blaga. Vatra, 1973/24.), amely egyetlen epizód erejéig a nagyváradi szeminarista-éveket is feleleveníti: „Nagyváradon a teológus Blaga … – írja egykorú visszaemlékezőkre hivatkozva a cikk írója – nem volt egyedül. Ide került egy távolabbi unokatestvére…, Veturia Goga… Ő vezet­te be Blagát a nagy Ady költői világába: hosszú téli estéken, figyelemre méltó tehetséggel olvasta neki a költő verseit.” Hogy mindez milyen körben történt, arról a cikk írója nem tesz említést, de talán nem alaptalanul feltételezzük, hogy ebben a körben váradi magyar értelmiségiek is ott voltak. Blaga magyar recepciójának ugyanis van egy – a bécsivel egy időben induló – váradi fejezete is, s ez Keresztury Sándor nevéhez fűződik, aki 1922-ben jelenteti meg Nagyváradon román versfordítás-antológiáját (Új román költők antológiája címmel), amelyben Lucian Blaga négy versének (Amurg de toamnă, Călugărul bătrân îmi şopteşte din prag, Fiorul, Vara) általa készített fordítása is olvasható. Keresztury (később Olteanu Alexandru) igen aktív román–magyar kapcsolattörténeti témájú publicisztikája, szerkesztői tevékenysége mögött tehát lehet személyes ismeretség is.

Blaga és a magyar irodalom kapcsolata történetében aztán jóval később, 1935-ben ismét felbukkan egy váradi vonatkozás: M. G. Samarineanu, a Familia akkori főszerkesztője őt is bevonja abba a kezdeményezésbe, amelyet az irodalomtörténet a „váradi hídverés ” néven ismer, s amelynek célja az új háború már akkor fenyegető árnyékában jeles román és magyar írók, tudósok közös fellépése lett volna a megértés és megbékélés ügyéért. A Samarineanu által kezdeményezett és Biharfüredre tervezett román–magyar író-összejövetelre végül nem kerül sor, Blagának a felkérő levélre küldött válasza azonban pozitív állásfoglalás a kitűzött cél mellett: „Teljes rokonszenvvel értékelem a vállalkozás jelentőségét – írja a folyóiratban is megjelent válaszlevelében –, és lélekben Önökkel leszek, bár ebben az időpontban ismét Bécsben kell tartózkodnom. Nem hiszem, hogy a körülmények lehetővé tegyék részvételem, bármennyire is óhajtanám. Mindenesetre eredményes munkát és sikert kívánok.”(A váradi hídverés. A Familia ankétja a román-magyar szellemi együttműködésről. Sajtó alá rendezte Kemény G. Gábor. Bp. 1946, 18.)

Egy rendhagyó színházi bemutató

A kolozsvári évek nevezetes és a maga módján rendhagyó eseménye Blaga első drámája, a Zamolxe bemutatója 1924. február 29-én a kolozsvári Magyar Színházban. A Szamos-völgyi Galgón élő orvost már évek óta szoros kapcsolat fűzte a Janovics Jenő-vezette színházhoz (1920–1924 között négy darabját mutatta be a kolozsvári Magyar Színház: A halál és még több 1920. febr. 26; Csoda 1920. szept. 29; Sylvio lovag 1921. febr. 11; Citera 1923. febr. 7.), s Janovics bizonyára szívesen fogadja ajánlatát a nemrég rangos díjjal kitüntetett dráma lefordítására. Bárd 1923 januárjában keresi fel Blagát a Patria szerkesztőségében, s a költő meglepetésére hozzájárulását kéri a darab lefordításához (Ion Bălu: Viaţa lui Lucian Blaga. I. Buc. 1996, 302.) Az előkészületekről aztán a román sajtóban hamar szárnyra kelnek a hírek, hiszen ez lenne Blaga első darabjának abszolút ősbemutatója (Presa, 1923/2, Dimineaţa, 1923. szept. 10, Înfrăţirea, 1923. márc. 1.). A darabot különben román nyelven nem is mutatták be Blaga életében, csak jóval halála után, 1970-ben.

A kolozsvári bemutatón – amint a Patria tudósítója megjegyzi (Patria, 1924. márc. 4.) – részt vett Blaga is, feleségével együtt, s őket a közönség az előadás végén a függöny elé is kitapsolta. Az előadás magyar visszhangjából most csak Jancsó Bélának a darab alapgondolatát kifejező mondatait idézzük: „…Zamolxe minden próféta, s az ő sorsa minden prófétasors. Zamolxe nem azért bukik el, mert saját tanaival jut ellenkezésbe, s a nép nem azért öli meg, mert tanait nem érti. Zamolxe népe sóvárgásának testet öltött szava, s a nép magára ismer benne. Meg kell halnia a prófétának, mert próféta volt. Ez nem egyéni tragédia, ez az eszme tragédiája és az eszme hirdetőjének tragédiája.” Majd alább: „Zamolxe tragikuma a gondolat szférájában folyik le, tettek, események csak elsuhannak mellettük. Ugyanazért, mint színpadi alkotást, csak annyiban lehet elbírálni, hogy gondolatait mennyire szerencsés eszközökkel fejezte ki.” (Zamolxe. Pásztortűz, 1924/5. márc. 10.)

Blaga és Bárd Oszkár kapcsolata a Zamolxe bemutatója kapcsán aztán még bensőségesebbé válik. Levelezésük egy része elkallódott, de megőrződött Bárd Oszkár két Blagához írott német nyelvű levele (közölte Jancsó Elemér: Irodalmi levelezések. NyIrK, 1963/2. 347–348.), s Blaga nemcsak dedikált köteteivel tisztelte meg fordítóját, hanem egyik versét is neki ajánlotta (Alexandru Culcer: Zamolxe în premieră absolută. Vatra, 1973/3).

A darab magyar színpadon való megjelenése egyébként része volt Janovics Jenő és színháza kapcsolatépítő műsorpolitikájának, egy olyan műsorpolitikának, amely mellett, az Elveszett levél Magyar Színházbeli bemutatója kapcsán Blaga már korábban kiállott. A Nemzeti Parasztpárt nagy tekintélyű kolozsvári lapjában ezt írta: „… nem lehetett számítani arra, hogy Caragiale színpadi műve tetszést arasson egy olyan közönség előtt, amelynek más a trikolórja és különösen a mienktől annyira különböző a mentalitása. És mégis! A darab nem bukott meg… Sőt mi több, Az elveszett levél kifejezetten tetszést aratott, főképpen a végén. Egy híd épül ki ilyenformán köztünk és a kisebbségek között.” (O punte. Patria, 1922. nov. 6.).

Kiteljesedés az Erdélyi Helikonban

A Lucian Blaga körüli magyar írói-műfordítói mező térképét követve, az előbbiekben fel-felborult az időrend. Ezt a megközelítést azonban termékenyebbnek éreztük, mint a szigorúan vett kronológiát, mert módot kínál arra, hogy az egykorú lapokban, folyóiratokban, antológiákban fennmaradt fordítói munka mögöttes területeire is eljussunk. Hiszen az a folyamat, amelynek révén Lucian Blaga műve a magyar olvasók körében ismertté válik, a valóságos, igen sokszor személyes kapcsolatok eredménye is, amelyek a maguk rendjén nagyobb összefüggésekre is ablakot nyithatnak.

A két világháború közötti román–magyar kapcsolattörténetnek ezen a táján meghatározó szerepet játszik a korszak kiemelkedően jelentős irodalmi tömörülése: a marosvécsi Helikon Íróközösség és folyóirata, az Erdélyi Helikon. Ez az a fórum, amelynek kapcsolatépítő és közvetítő munkája az 1926-ot követő időszakban nemcsak konkrét eredményeiben fontos, hanem azért is, mert kisugárzásában nem marad meg Erdély határai között, hanem kiterjed mindenhová, ahol magyarul verset olvasnak, Magyarországra éppúgy, mint a világháborút lezáró békekötések nyomán Csehszlovákiába, Jugoszláviába került magyarság körébe.

A Helikon felé mutató kapcsolatok első lépései Áprily Lajos nevéhez és műfordítói munkájához kötődnek. Megelőző személyes kapcsolatra közöttük nincs közvetlen adat. Áprily, aki akkoriban – még nagyenyedi tanárként, Kuncz Aladár mellett – az egyik legnagyobb akkori erdélyi magyar napilap, a kolozsvári Ellenzék irodalmi mellékletének szerkesztője volt, a lapban egymást követően három Blaga-fordítását közli (Gorunul, Legendă, Linişte: 1924. február 10; március 16; április 6.) A fordításokra a román sajtó is felfigyel (az Adevărul Literar şi Artistic két alkalommal is: a lap 1924. febr. 3-i és 1924. jún. 15-i számában), magyar visszhangját illetően viszont érdekes és sokat mondó adat, hogy ezek a fordítások Reményik Sándor érdeklődését is felkelti a román költőtárs iránt. „Mondd, az a Blaga-fordítás eredetiben is olyan szép – kérdezi Áprilynak írott, 1924. február 11-én kelt levelében –, mert ha igen, akkor az az ember nagy poéta.” Mire Áprily postafordultával válaszol: „Kérded, olyan szép-e a Blaga verse eredetiben is? Szerintem fölösleges a felelet: feltétlenül szebb. Ismerem az egész Fény versei c. kötetét: ’filozofikus’ poéta, s ebben a tekintetben nem is nagyon idegen tőled.” (Rokon álmok álmodója. Áprily Lajos és Reményik Sándor levelezése. Sajtó alá rendezte és bevezető tanulmánnyal ellátta Tatainé Liktor Katalin. Polis Könyvkiadó, Kolozsvár – Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest 2014, 135–136. Kiemelés az eredetiben.)

Áprily Blaga-fordításainak sora azonban nem merül ki ezzel a három (a következőkben gyakran újraközölt) verssel. Később, miután 1929-ben Budapestre költözik, az 1965-ben megjelent, román–magyar közös kiadásban megjelent átfogó magyar Blaga-kötet, a Mágikus virradat egyik törzsfordítója lesz (a kötetben 39 Blaga-vers fordításával szerepel), annak előszavában pedig így ír a költészetével való kapcsolatáról: „Lucian Blaga verseivel a húszas években találkoztam. Először a Gorunul (A tölgy) ragadta meg a figyelmemet, s ezt a versét ma is egyik legjellegzetesebb lírai megnyilatkozásának tartom… Bár ekkor egy városban éltünk, nem láttam és nem ismertem meg őt. Dedikált kötetének megküldésével adta értésemre, hogy olvasta azt az egy fordításomat. A Poezii (Versek) című 1962-ben megjelent kötet élén ott van az arcképe. Sokat néztem ezt az arcot, különösen a szemét, ezt a problémákon töprengő szemet, amely mintha most is azt kérdezné a világ kérdései fölé görnyedve: Miért is küldtél a világra – anyám?” (Idézi Domokos Sámuel a Mágikus virradat c. Blaga-kötet előszavában. Bp., 1965, 22–23. Kiemelés az eredetiben.)

A marosvécsi Helikon-íróközösség 1928-ban indult, s eltávozásáig Áprily-szerkesztette folyóiratában, az Erdélyi Helikonban rendszeresen követik az időközben diplomáciai pályára lépett, és 1926 őszétől Varsóban, majd rendre Prágában, Belgrádban, Bernben, Bécsben, majd újra Bernben fontos funkciókat betöltő költő-drámaíró pályáját.

Blaga diplomataéveivel függ össze műve más idegen nyelvű fordításainak első megjelenése is: 1930–1931-ben két, Varsóban kiadott lengyel nyelvű román költészeti antológiában is szerepel, 1934-ben a román irodalom nyugati ismertetésében érdemes Mario Roques Oxfordban franciául kiadott román költészeti antológiájában találkozhatunk verseivel, majd 1937-ben ugyanő a Revue Internationale des Études Balcaniques egy számában közli két versét. Olaszul egy Blaga-verscsokor 1939-es folyóiratközlése után, az 1940-ben Milánóban megjelent Poeti del Mondo című kötetbe kerül be négy verse.

II.

Térjünk vissza az Erdélyi Helikonra: ennek mindjárt az 1928/2. száma közli Ion Chinezu egy tanulmányát, amelyben a szerző, Victor Eftimiu és Octavian Goga azonos tárgyú darabjai mellett részletesen ír Blaga egy évvel azelőtt megjelent Manole mesteréről is. „Lucian Blaga Manole mestere – írja – tele van szuggesztív nyugtalansággal, homállyal és imbolygó félárnyékokkal. Könyvdráma, misztérium. Blaga keresi a leszállást a mítosz gyökeréhez, bele akarja vinni a drámába a román föld ősi atmoszféráját, átlelkesíti a témát a modern líraiság finom érzékenységével.” Majd Octavian Goga és Victor Eftimiu Manole-drámáival összevetve ezt írja Blaga darabjáról: „A vallások és ködös babonák nagy problémáit rajzolják meg ennek a misztériumnak freskóvonalai, mely Zamolxevel (trák tárgyú misztérium) és a Tulburarea apelor c. drámával (a protestantizmus birkózása az orthodoxiával Erdély földjén) valóságos trilógiát alkot.” (Manole mester a román drámairodalomban. Erdélyi Helikon, 1928/2. 158.)

Aztán az 1930. évi első számban két cikk is jelenik meg a román költő-drámaíróról: Dsida Jenő a Gyermekkeresztesekről ír, amelyet „az utóbbi idők legjelentősebb román irodalmi eseményé”-nek nevez, Kádár Imre pedig a Lauda somnului című, szintén 1929-ben megjelent verskötetről, amelyhez három Blaga-vers (Extaz, Tăgăduieli, Tristeţe (maga-készítette fordítását is csatolja. Csak egy-egy, Blaga művészetének lényeges vonásait megragadó idézetet iktatunk ide az említett két cikkből:

Dsida cikke elején felidézi Blaga magyar recepciójának előzményeit – „Az európai műveltségű nagy román író neve, akinek mély és artisztikus verskötetein kívül drámái is jelentek meg (Daria, Mesterul Manole, Zamolxe, Tulburarea apelor, stb.), s akit a román kritika egyedül tart méltónak a korszakalkotó nagyságok sorában Eminescuval állítani párhuzamba, az erdélyi magyar olvasóközönség előtt sem ismeretlen. Főként lírai verseinek szép számú és jó magyar fordítása tette ismertté őt a magyar olvasók előtt”. Majd így folytatja: „Blaga összes jellemző kvalitásai mintegy sűrítve jelennek meg legújabb drámájában. Lírai zsúfoltsága nem olyan nagy, mint az eddigi darabjaié, viszont színszerűsége nagyobb. Érdekes, itt-ott pattogó, másutt vontatott dialógusaival, elvont gondolati tendenciájával egyformán közel áll az antik tragédiához és a keresztény misztérium-drámához.” Hivatkozik Blaga egy kortárs-kritikusa, Paul Sterian megállapítására: „Blaga személyeinek nem csak mondanivalóik, hanem elhallgatni valóik is vannak. Tudnak beszélni, de tudnak némák is maradni.” Végül a téma és az alapkonfliktus ismertetése után (Teodul katolikus szerzetes gyermekeket toboroz a keresztes hadjáratba, míg Ghenadie, az egyszerű ortodox pap megpróbálja kivonni a román gyereket hatása alól – sikertelenül), ezt írja: „A drámai helyzetek, hangulatok s a feszülő jelenetek lehetőségeit mesterien aknázza ki a szerző anélkül, hogy olcsó színpadi fogásokhoz folyamodnék. Két világ ütközik meg a darabban: Nyugat és Kelet. A katolicizmus és az ortodoxia. Az egyik elvont dogmatizmussal, ékes szóval, kitűnő szervezettel küzd. A másik koldusszegénységgel, keleti humánummal és krisztusi alázattal, … a passzív békesség megtalált igazságával, melynek fontosabb maga Krisztus, mint a Krisztus szentföldi sírja… Evvel a Kelettel érez együtt a költő. És itt a dráma misztikus érdekességeinek kulcsa: a sorok közül mindvégig a Blaga líráját, egyéni küzdelmeit és belső meghasonlásait halljuk kidobogni: a nyugati kultúrájú, gazdag műveltségű költőben hangot hallat és jogot követel az erős és mélységesen mély Kelet.” (Blaga új drámája. Erdélyi Helikon, 1930/1. 537.)

Kádár Imre cikkéből az 1929-ben megjelent Lauda somnului költőjét – amint írja – „… a mai román költészet mély műveltségű, gazdag képzeletű, vallásos szellemű költőt” ismerhették meg közelebbről a folyóirat olvasói. Blaga „…lírájában – állapítja meg Kádár, aki ugyanabban a számban három Blaga-vers (Extaz, Tăgăduiri, Tristeţe metafizică) fordítását is közreadja – kivétel nélkül a metafizikai térben viaskodik a lét s főként a nemlét problémáival. Régebben még csak belenyugodott a végzetbe, hogy élnie kell… Aztán poláris ellentétébe fordul a vágy. Ha már meg kell születnie, akkor nyíl akar lenni, át akar törni a végtelenség korlátain, hogy az égnek is fölébe emelkedhessék, s ’ne lásson benne Isten börtönbe zárt rabot’.” Tovább pedig: „Ennek a sötét hangulatú, még a Nirvána léttelen létét is tagadó költészetnek hátterében azonban ott ragyognak a fekete fátyol mögött azok az örök emberi eszmények, amelyeket Lucian Blaga egy pillanatra sem tud szem elől téveszteni.” „S az emberszellem végtelenségének szent sejtelmei Blaga halálvágyó verseiben különös mélységgel csillannak meg, éppen a látszólagos ellentét reflektorfényében. Nem véletlen, hogy Lucian Blaga, a rendkívüli filozófiai műveltségű költő, közvetlenül a román népművészetben gyökerezik, amelynek forrásaiból meríti erejét. Az ember a havasok tetejéről leszáll a völgybe, hogy aztán éretten, bölcsen, látó szemmel megint visszatérjen az eredethez, az eredet fölé.” (A halál román poétája. Erdélyi Helikon, 1930/1. 85.)

1931-ben a Pásztortűzben, majd az Erdélyi Helikonban új Blaga-fordító jelenik meg: Szemlér Ferenc. Ebben a két hazai folyóiratban, majd a Korunkban és a budapesti Láthatárban, s az 1940-ben Budapesten kiadott Mai román költők című kötetben összesen öt fordítását (Biblică, Biografie, Paradis în destrămare, Tristeţe metafizică, Veac) lehetett olvasni, hogy aztán az 1944-et követő évtizedekben, antológiákban, önálló Blaga-kötetekben és saját későbbi műfordítás-kötetében (Változott egekben. Irodalmi kiadó, Buk. 1969.) további Blaga-versek fordításával gazdagítsa a magyar műfordítás-irodalmat.

1935-ben az Erdélyi Helikonban Makkai László közöl nagyobb tanulmányt Lucian Blaga költészetéről (Lucian Blaga. Erdélyi Helikon, 1935/4. 263–267.) Feleleveníti a fellépését követő bizonytalanságokat, elutasításokat. Első könyvét – emlékeztet rá – „…vegyes érzelmekkel fogadták, s akik önfeledten hallelujáztak neki, azok sem értették idegen, a román irodalom élő hagyományaitól olyan távol eső világát. Komor, erős színek, újpátoszú szavak, különös képek, s még különösebb szemlélet áradt a szeszélyes formákban nyomtatott szabadversekből … Tíz év múlva, Az álom dicsérete (Lauda somnului) című verskötetben kikristályosodottabban, de még távolibban, különösebben ragyog ugyanaz a vidék.” Majd a modern európai líra összefüggésébe helyezi Blaga költészetét, hogy aztán kiemelhesse kortársaihoz viszonyított eredetiségét: „A német expresszionizmus öröksége ez, a világháború utáni összeomlásban időszerűvé vált végítéletváró remegés művészetéé… Oskar Kokoschka látomásszerű, kísérteties portréi, Georg Heym rothadó hulláktól, rémektől, kárhozott lelkektől nyüzsgő költői világa, és különösen Georg Trakl verseiben a csodálatos irreális holdas erdők, a mesebeli állatok nemlátott színek és idegen hangok állanak legközelebb Blaga költészetéhez. A kezdeti fejetlenség mára azonban elült, a víziók tárgyilagos meglátássá szelídültek… Blaga megmaradt expresszionista világképénél, s hogy ez művészete kárvallása nélkül sikerült neki, a divatnál mélyebb, természetesebb kapocsra vall közte s a német apokaliptikus szemlélet között. A misztériumnak, a megmagyarázhatatlannak az élménye, ami különösen a blagai költészet sarka, köti őt minden hatásnál igazabban, Meidner, Kokoschka, Heym és Trakl világához.” (Kiemelés az eredetiben.)

Makkai a költőt magát is idézi a Pietre pentru templul meu c. tanulmánykötetből: „Egy igazi titokkal szemben nem a magyarázás a kötelességünk, hanem a benne való tökéletes elmélyülés, úgy, hogy még nagyobb titokká változtassuk” – s hozzáteszi: „A kihaló, elsekélyesedő expresszionizmus általános csődje idején Blaga saját költészetének megmentését a népköltészettel való élő kapcsolatának köszönheti. A mai értelemben vett újnépieséghez nincs sok köze, külsőségek, a falu élete alig érdeklik, de a mese képzeletvilága, a népdal belső ritmusa annál inkább megfogják. Nemesedő kristályosodó szemlélete az apokaliptikusból így ment át mithikusba.”

Ezt a mithikus szemléletet érzi alkalmazva Makkai a Gyermekkeresztesek című drámában, amelyben két középkori szemlélet száll szembe: „a nyugati miszticizmust a rajongó, gyermekekből kereszteshadat toborzó, csodaváró barát” és „a bizánci hitet a nyugodt, a túlvilágot a túlvilágra, a földet a földre szorító ortodox sztárec” „Blaga eddigi életművéből – előlegezi meg némileg az ő (és Kiss Jenő) fordításában 1940-ben bemutatásra kerülő darabot – versei mellett ez a dráma emelkedik ki magasan. Esztétikai, költői igazolása egy olyan filozófiai rendszernek, amelyet a filozófia maga talán nem igazol, vagy meghaladhat.”

A Gyermek­­keresz­tesek (1940)

A kolozsvári Magyar Színházban 1940. február 8-án kerül bemutatásra az a darab, amelyről Dsida épp tíz évvel azelőtt, mint „az utóbbi idők legjelentősebb román irodalmi eseményé”-ről írt az Erdélyi Helikonban. A bemutatót azonban ezen túl, az idők aktualitása is kiemelte. Több mint egy fél éve dúlt már a második világháború, amelynek előkészületeit Blaga diplomataként Bécsből oly közelről szemlélhette, s aki felelősen gondolkozott, annak számára a bemutató nem pusztán gesztusértékű volt, hanem figyelmeztetés is „közös dolgaink” rendezésének égető szükségességére. Ezt éreztette az Ellenzékben a bemutató napjára időzítve Marton Lili terjedelmes interjúja („A történelem a románokat és a magyarokat olyan helyzetbe állította, hogy azok az érdekek, amelyek közelebb visznek egymáshoz, összehasonlíthatatlanul nagyobbak, mint azok, amelyek elválasztanak.” Ellenzék, 1940. február 8.), amelynek címében (egy kissé „ástilizálva”) ki van emelve a beszélgetés egy ezt megerősítő mondata.

Csak néhány gondolatot emelünk ki az interjúból:

„… a darab színrehozatala a Magyar Színházban – mondja a riporternőnek Blaga – a magyar és román kultúrközeledés egy gesztusa, s ez a közeledés most szükségesebb, mint bármikor”. Majd így folytatja: „Még sok tennivaló van, de dolgozni kell ebben az irányban, mert azt hiszem, hogy a történelem a magyarokat és a románokat olyan helyre és olyan helyzetbe hozta, hogy azok az érdekek, amelyek közelebb visznek egymáshoz, összehasonlíthatatlanul nagyobbak, mint azok, amelyek elválasztanak. S ezzel a szilárd meggyőződéssel hiszem, hogy mindnyájunk kötelessége, akik sorsközösségben a földnek ezen a pontján élünk, hogy tegyünk meg mindent, ami tőlünk telik, a közeledés érdekében. Ha a szellemi alapon történő közeledés megerősödik, meg vagyok győződve, hogy meg tudnánk menteni a békét a Duna mentén és Délkelet-Európában.”

A gondolat mögött azonban sokkal több van, mint a mindkét nemzet számára sorsdöntő helyzet felismerése. Blaga, a kultúrfilozófus a Romániát és Magyarországot közvetlenül fenyegető háború veszedelménél sokkal mélyebbre és távolabbra lát: a dekadens nyugati kultúrával szemben az egyetemes megújulás lehetőségére és útjára irányítja a figyelmet: „Délkelet- Európában a fiatal népek csoportja él – ide számítom a magyarságot is –, amelynek népi kultúrája – ismétlem, a falu ősi életéből táplálkozó népi kultúrája – több csodálatosan hasonló vonásával mintha egyetlen nagy családhoz tartozna… Ezek a népek ősi kultúrájukban… olyan friss lehetőségeket hordoznak magukban, amelyet /!/ ha egyszer megvalósítanak – a kultúra magasabb rendű tervének monumentális módja szerint – felülmúlhat majd mindent, amit jelenleg az európai kultúra szellemileg produkál.”

„… mi – folytatja a gondolatot –, ennek a földnek népei még azon kívül rengeteg, eddig fel nem tárt ősi alkotó forrással rendelkezünk a kimerített, fáradt nyugati kultúrával ellentétben. Nem volna-e bűntény a történelemmel és a lehetőségekkel szemben, hogy szétforgácsolódjunk olyan félreértések miatt, amelyek mind másodkézből kapottak, s amelyeket biztosan rendezni lehet.”

A Gyermekkeresztesek súgópéldányának egy lapja (1940)

A kolozsvári bemutatónak, mind a magyar, mind a román sajtóban nagy visszhangja volt.

Néhány hónap múlva azonban bekövetkezik a második Bécsi Döntés – Blaga a kolozsvári I. Ferdinand Egyetemmel együtt elhagyja Kolozsvárt, s csak 1945-ben tér vissza Nagyszebenből, ugyancsak az egyetemmel együtt. Itt azonban, még a kommunista hatalomátvétel előtt, elkezdődik ideológiai-politikai indíttatású háttérbe szorítása. Aztán 1948-ban kolozsvári egyetemi katedrájáról is eltávolítják. A Román Akadémia kolozsvári könyvtárába helyezik át, s „főkönyvtáros” minőségben céduláz különböző akadémiai kutatási témákhoz. A még élő kortársak emlékeznek rá, hogy a Román Írószövetség kolozsvári fiókjának összejövetelein egy ideig még meg-megjelent, s Ion Agârbiceanuval egy sarokban meghúzódva hallgatták a szónokokat. Aztán egyszer csak „elfelejtették” értesíteni az ilyen alkalmakról. Könyvei egy része tiltólistára került, s hiába kereste volna valaki, 1947 után verseit sehol sem találta a kortárs román költészetet bemutató hazai antológiákban. Csak a nyugaton összeállított angol, francia, német, olasz, görög nyelvű modern román lírai antológiákban (London, 1956, Párizs, 1958, Oldenburg, 1960, Bruxelles, 1960, Athén, 1961, Firenze, 1961, Párizs, 1961) szerepelt változatlanul, köszönhetően a román emigrációnak.

Úgy tűnik, ez a mellőzés nem érvényesült Blaga magyar fordításaira nézve. Ebben az időben a Budapesten 1947-ben kiadott, Kéki Béla által szerkesztett Mai román líra hat versét közölte, Áprily Lajos és Gáldi László korábbról már ismert fordításában, majd egy bő évtizeddel később – de még életében – bekerültek versei Jékely Zoltán műfordításainak gyűjteményébe (Keresztút. Szépirodalmi Kiadó, Budapest, 1959.), majd a Köpeczi Béla-szerkesztette Román költők (1961) című antológiába.

Aztán a halála után négy évvel, az 1965-ben megjelent, Domokos Sámuel-szerkesztette Mágikus virradat elhozza költészetének átfogó és méltó megismertetését a magyar közönséggel. A kötet 284 versének fordítói között ott találjuk az évtizedekkel korábbról ismerteket: Áprily Lajost 39, Franyó Zoltánt 14, Gáldi Lászlót 60, Jékely Zoltánt 34, Kiss Jenőt 26, Szemlér Ferencet 48 versfordítással. S ez a kötet később, évtizedekre forrása lesz mindazoknak az önálló kiadásoknak, amelyek akár Romániában, akár Magyarországon megjelennek (Legszebb versei, 1970, Csodálatos mag, 1975 = Tanulók Könyvtára, Versei, Budapest, 1979 = Lyra Mundi, Novemberi nyár, 1987 = Román költők. ) Közben kiadásra kerül, Kiss Jenő fordításában, a románul is posztumusz Évek krónikája és énekei (1968), majd egy esszékötet (Egy évszázad arcai, Szilágyi Domokos és Molnár Szabolcs fordításában, 1978) és a Manole mester (Markó Béla új fordításában, 1984).

És a magyar Blaga-recepció legutolsó eseményeként jelentkezik, már az ezredforduló után, egy új fordító, a Bécsben élő Lengyel Ferenc, aki 33, addig magyarul még meg nem szólaltatott Blaga-verssel bővíti az eddig is hozzáférhetőket, további 67 fordítással pedig versenyre kel a korábbi, olykor már klasszikussá vált tolmácsolásokkal (De profundis. Poezii – Versek. Kétnyelvű kiadás. Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 2002.)

Több mint kilenc évtized magyar Blaga-recepciójának rövid summázata ez. Úgy gondoljuk, nem kevés. Hogy a filozófus, a kultúrhistorikus még alig kapott visszhangot magyarul, az csak további feladatainkra figyelmeztet.