Lina Meruane kezdők számára

Bevallom, nagy várakozásokkal vettem kézbe Lina Meruane Vakfolt című kötetét, amely az esszék a szemről alcímet viseli. Elvárásom az volt, hogy a könyvben a szerző szembetegségéről, a vakság metaforahalmazairól és ennek világirodalmi, kulturális referenciáiról fogok olvasni. A hátsó szándékom pedig az volt, hogy termékenyen hathat rám ez a mű, mivel én magam is egy betegséggel foglalkozó esszén dolgozom, tekintve, hogy évtizedekkel ezelőtt megjelenő izomnyavalyámról némi késéssel sikerült kideríteni, hogy mitől is van.

A Sonora Kiadót dicséri, hogy ezt a nagy sikerű könyvet, amely 2021-ben jelent meg spanyolul, ilyen gyorsasággal magyarul is kiadta Báder Petra fordításában már 2022-ben. A könyv igazán tetszetős, a borító homályos kontúrjai finoman utalnak a látásképesség elvesztésére, amely téma körbejárására maga az esszé tesz ígéretet. A viszonylag új kiadó hitvallását is megtalálhatjuk a hátsó fülszövegben: „A Sonora mikrokiadót abból a célból alapítottuk, hogy a bibliodiverzitás jegyében kortárs, itthon kevésbé ismert latin-amerikai szerzőket mutassunk be a magyar olvasóknak.”

Lina Meruane chilei írónő jelenleg az Egyesült Államokban egyetemi tanár. Évekkel korábban szembetegséggel diagnosztizálták, ekkor kezdett el a vakság kulturális reprezentációival foglalkozni akadémiai kutatásaiban, egyetemi óráin és az írásaiban. Az utószóban ő maga mondja el, hogy rengeteg anyagot gyűjtött össze a témáról olvasmányaiból, amelynek csak egy részét dolgozta be szintén a szem témakörét boncolgató regényébe, amely a Sangre en el ojo (Vér a szemben, 2012) címet viseli. Ahogy azt a fülszövegből megtudjuk, ez a regény hozta el számára a nemzetközi ismertséget és a szakmai elismerést, hiszen: „Még a megjelenés évében elnyerte a spanyol–amerikai írónőknek járó legrangosabb elismerést, a Sor Juana Inés de la Cruz-díjat, melynek köszönhetően számos további nyelvre lefordították.”

A kötet három esszét tartalmaz. Az első A szem meggyilkolása címet viseli. Az első szembeötlő dolog a szöveg tördelése. Különálló szövegfragmentumok sorjáznak a könyvben, ráadásul a szövegszerkesztőből ismert fekete ponttal vannak elválasztva. A szöveg így nem alkot egységet, és igaza van a könyv egyik kritikusának, hogy így bajosan is nevezhető esszének. Egyetértek, még akkor is, ha maga az esszé műfaja sok mindent elbír, de ezt a fragmentáltságot nem. Mégpedig azért, mert így bizony a rengeteg gondolatfoszlány nem alkot egységet, a szerző nem visz végig egyetlen gondolatmenetet sem, és olvasás közben nem lehet tudni, hogy hova is tartunk, hiszen semmiféle magyarázatot nem kapunk arra, hogy az adott fragmentum, gondolatötlet, sziporka, idézet miért is bukkan fel ebben a szövegáradatban.

Számomra ez a megoldás olyan volt, mint valami füveskönyv, ahol az élet nagy kérdéseire vonatkozóan olvashatunk hosszabb-rövidebb, egymással semmilyen kapcsolatot nem tartó szösszeneteket. Például Baltasar Gracián Életbölcsességek kézikönyve (Óraculo manual) 1647-ből.

Lina Meruane elmondja a vele készült interjúban, hogy mindig is zavarták a szigorú értelemben vett műfaji keretek, és írásművészetében arra törekszik, hogy ezeket a határokat elmossa. Nagy kérdés, hogy ez mennyire sikerült a Vakfoltban.

„Fel kell nyitni a szemeket. Felnyitni és úgy látni, ahogy még sohasem láttuk” (17.). Ez az esszé első mondata. A „Felnyitni a szemet” kifejezésben rejlő metaforát az író megforgatja, megpörgeti és kifordítja: felnyitni a szemet – tehát megérteni, felnyitni a szemet, tehát felvágni a szemhéjat, és a dolgok nyers valóságát szemlélni. A látás, a szem, a vakság adta nyelvi metaforáival zsonglőrködik a szerző ebben az első esszében, miközben valójában politikai állásfoglalást ír a 2019-es chilei tüntetések kapcsán. Katalógusszerűen sorolja fel – anélkül, hogy ezek között gondolati kapcsolatot állítana fel – a hatóság erőszakos fellépéseit a tüntetőkkel szemben, különös tekintettel arra, amikor szemeket lőttek ki. Felvonul itt a politikai zsurnalizmus összes közhelye, amelyet a szerző a beszédnyelv szemre és látásra vonatkozó metaforáinak intellektuális köntösével igyekszik befedni: „Az ország felrobbant, Santiago központja rezgésfészekké vált”; „Ez már nem hír, de akkor az volt, és távoli országunk robbanása érthetetlennek bizonyult, főként Chilén kívülről…” (18.).

Mivel csak egymás után sorjáznak az erőszakba torkolló tüntetések leírásai, ez számomra zsurnalizmus: a napi hírek is elmondják az eseményeket, de értelmezni nem próbálják – nyilván nem is várjuk el tőlük. Azzal, hogy ezt a „helyzetjelentést” a szerző megpróbálja bevonni a vakság, a látás metaforahalmazaival, nem emeli ki a szöveget az újságírás műfajából.

Az 1749 portál készített interjút Lina Meruanéval, ahol többek között így vall a politikához és az alkotáshoz fűződő viszonyáról: „(…) Gondoljunk például a patriarchátusra vagy a katonai hatalomra, mely egyértelműen a patriarchátus egyik módozata. Ezek sosem fognak önként lemondani a privilégiumaikról, épp ellenkezőleg: mindenáron fenntartják a kiváltságaikat, másokra kényszerítik azokat, és éppen ezért megbüntetik azt, aki megkérdőjelezi a látás–tudás–hatalom alaptörvényét. Szóval igen, van bennem némi félelem, amikor írok. De le tudom rázni magamról. Soha nem tudnék félelemből vagy a félelemre hallgatva írni.”

Ami itt különösen érdekes, az a félelem emlegetése, de erre még később visszatérek.

Bevallom, nekem az is eszembe jutott, hogy azért is döntött Lina Meruane a rövid szöveg mellett, mert korunkban szárba szökött egy olyan pletyka, hogy a posztmodern ember nem képes hosszú egybefüggő szövegeket elolvasni. Ezek a rövid szösszenetek arra is alkalmasak, amellett, hogy nem megerőltetőek, hogy a közösségi médiában remek posztok legyenek.

A második írás címe: Kölcsönvett szemek. Ez a legjobban sikerült a három szöveg közül. Ennek az esszének az az alapvetése, hogyan hatott az írók irodalmi és magánéletére szemük megromlása. Ebben az esszében szerencsére a szerző lemond a zavaró fekete pontokról és inkább belső címekkel operál, és ez nagyon jót tesz nemcsak az olvasásnak, de az esszék koherenciájának is. Bár itt is vannak széttartó tendenciák, hiszen rengeteg irodalmi példát villant fel a szerző, de szerencsére végül James Joyce történetével megtalálja a szöveg a fókuszát. Szerintem ez a legjobban sikerült része a könyvnek. Ugyanis itt sikerül az adatok felsorolásán túl értelmezni, elemezni és ad absurdum valamiféle konklúziót is levonni.

„szifiliszes vakság

James Joyce-t azért műtötték meg, hogy kimetsszenek néhány részt a szemében található izomból, az úgynevezett szivárványhártyából. Így akarták helyreállítani a pupilla kontúrját. Csillapítani akarták a véget nem érő, súlyos gyulladást, ezért piócát helyeztek a csupasz szaruhártyára. Joyce fékezhetetlen könnyeket hullatott, de nem azért, mert szomorú volt, hanem mert olyan őrjítő fájdalmak gyötörték, hogy gondolkodni sem tudott” (92.).

Lina Meruane részletesen végigvezet bennünket Joyce betegségtörténetén, majd érzékletesen ír arról, hogy az író irodalmi életművében hogyan tükröződik a látás fokozatos elvesztése. A szerző meggyőzően érvel amellett, hogy a joyce-i regények világának nyelvi „homálya” főleg a Finnegans Wake esetében hogyan függ össze azzal, hogy ha sötétség hullt James Joyce szemére, akkor az olvasó se láthasson könnyen át a szitán. A szita jelen esetben maga a regény cselekménye, illetve textusa.

„ön-szem-rajz

Az utolsó Joyce-regény nem csupán a jól írás imperatívuszának tesz eleget, de a helyes strukturálás, azaz a szóról szóra, a jelentésről jelentésre való felépítés parancsát is teljesíti, ezáltal pedig vizuális, ugyanakkor nyelvi rendszert hoz létre: sötét történetének megformálásához felhasználja a látással kapcsolatos, hatalmas szókészletet. A bonyolult regényforma mögött azonban ott rejlik a folytonos ön-szem-rajzi utalás Joyce betegségére” (96.).

Ez az, ami ámulattal tölti el Meruanét, ha valaki lelkesen és ügyesen építi be a megvakulásának kínjait az életművébe. Ezért tesz szemrehányást Borgesnek, hogy ő A vakság című esszéjében, amelynek előadás-változata a YouTube-on is megnézhető, nem beszél azokról a kellemetlenségekről, amelyeket különböző szemműtétjei során kellett elszenvednie, és hogy ezekről csak a családtagok visszaemlékezéseiből tudunk.

Nagyjából a harmadik esszében, a Közel a vaksághoz című írásban is ezt veti a szemére Gabriela Mistral és Marta Brunet chilei írónőknek, hogy túlságosan szemérmesek irodalmi alkotásaikban a szemproblémáikkal kapcsolatban. Itt jegyzem meg, hogy a Vakfoltban Lina Meruane szembetegségéről is igencsak kevés szó esik, néha elvétve tudunk meg egy-két dolgot. Ebben a harmadik írásban a két chilei szerző levelezése áll, illetve az ő irodalmi köreikhez tartozó más latin-amerikai írónők is felbukkannak. Ebben a nagy reveláció Mistral és Brunet kapcsolata lett volna, de mivel a szerző visszatért az első esszéből ismert tördelési megoldáshoz, itt is túl töredezetté vált a szöveg, és sokszor elveszett az írói szándék, hogy miért is érdekes ennek a két chilei írónőnek a levelezése, azon túl, hogy ők is chileiek, ők is alkotnak és ők is szemproblémákkal küzdenek, mint Meruane.

Lina Meruane módfelett szeret szokatlan következtetéseket levonni.

„Nem tudjuk, írt-e Brunet Borgesről: igen furcsa, kivételes dolog, hogy egyetlen sort sem szentelt a hozzá legközelebb álló vaknak” (172.).

A felvetést sem értem. Tehát a vak szerzőknek van valamiféle titkos szövetségük, amely kötelező érvénnyel magával vonja a kapcsolattartást? Értem én, hogy Lina Meruanét megszállottan érdekli a vakság és annak politikai, irodalmi, kulturális vonatkozásai, de minden szemproblémával küzdő szerzőnek ilyennek kell lennie?

Arról is ír Meruane, hogy Borgest életének egy szakaszában a mindennapokban édesanyja segítette, de szerinte ez sem kap elég nagy nyilvánosságot, mivel nem lehet arról beszélni, hogy egy férfi egy nőnek van kiszolgáltatva, mert az megalázó.

„Amikor Borges ezt az előszót írja, már javában toborozza a tekinteteket, látogatói és a neki dolgozó követők és hallgatók tekintetét, a Nemzeti Könyvtárban töltött évek alatt pedig női beosztottjai szemét. De végül édesanyja, a hosszú életű Leonor Acevedo lesz az, aki nem csupán hangjával siet segítségére, hanem elkíséri útjain, megkönnyíti mindennapjait…” (172.).

Lina Meruanénak valami elementáris problémája van Borgesszel, annyiszor tesz neki szemrehányást. A filológia alaposan feltárta már Borges életének és családjának valamennyi fontos és kevésbé fontos eseményét. Tudjuk, hogy az író édesapjának is gondja volt a látásával, ezért is költöztek Svájcba, hogy ott kezeltesse magát. Ebben az időszakban Borges lefordítja Oscar Wilde-tól A boldog herceg című művet. Itt szerepel egy olyan rész, ahol arról van szó, hogy a herceg egy fecskének ajándékozza a szemeit, hogy enyhítse annak fájdalmait. Így beszél Borges saját életének a nyűgjeiről. Mert nem mindenki haknizhatja körbe a médiát a saját történeteivel és nyomoraival.

Borges édesanyja saját jogán is külön irodalmi intézmény – a filológia ezt is alaposan feltárta. Leonor Acevedo Suárez előkelő úrilányként csak férje korai halála után kezdett el angolból és franciából fordítani. Faulkner, Mansfield, D. H. Lawrence fordítója. Majd, amikor 1938-tól kezdve Borges látása romlani kezd, mivel örökölte édesapja betegségét, Leonor az, aki segíti a mindennapokban, felolvas neki, örül az irodalmi sikereinek. De ez nem titok, ezt mindenki tudja. 1990-ben Omar Pérez Santiago La novia de Borges (Borges menyasszonya) című művében Leonor asszony az egyik főszereplő. Omar Pérez Santiago valamiféle szerelmi háromszöget ábrázol, amely Borges, a szerelme és az édesanyja között dúl. 2021-ben jelent meg Martin Hadis Memoria de Leonor Acevedo de Borges (Borgesné, Leonor Acevedo emlékezete) című könyve. Ebben a műben a szerző alapos kutatások során és Borges édesanyjának a levelezései alapján próbálja megfejteni Leonor alakját, aki minden kétség nélkül rendkívül fontos szerepet játszott Borges életében. Leonor 99 éves korában hal meg, és főleg ő volt az, aki forszírozta, hogy Borges minél hamarabb nősüljön meg, mivel nagyon félt attól Leonor, hogy mi lesz a fiával, ha ő már nem él.

Összességében a Vakfolt legnagyobb gyengeségének azt tartom, hogy a szerző mintha nem tudta volna eldönteni, mit szeretne megírni: a vakság metaforahalmazait, ahogy azt Susan Sontag tette A betegség mint metafora (1978) című könyvében a rák és a tbc kapcsán; vagy a saját élményeinek irodalmi megjelenítését, ahogy azt Esterházy Péter tette a Hasnyálmirigynapló (2016) című művében; vagy a betegség kapcsán a saját élményei küzdelmeit, harcait, magányát szerette volna megírni, ahogy azt Virginia Woolf tette az On being ill (Arról, hogy betegek vagyunk, 1925) című esszéjében, vagy rájött arra, mindent meg lehet unni, a testi szerelmet, az olvasást, de legfőképpen a betegséget, ahogy azt Roberto Bolaño fejti ki a Literatura+enfermedad=literatura (Irodalom+betegség=irodalom, 2003) című esszéjében?

Lina Meruane azonban nem volt elég bátor, hogy eldöntse, mit is szeretne. Valószínűleg azért, mert az őszinte válasz az lett volna: retteg a megvakulás lehetőségétől, mert borzalmas belegondolni, hogy nem lesz képes többet olvasni, nem fogja tudni kijavítani a saját kéziratait, és képtelen lesz egyedül közlekedni a városban. Ehelyett inkább felvett valamiféle szerepet, amely szerepben ennek-annak szemrehányást tesz, hogy az a másik – legyen az író vagy politikai entitás − mit és miért csinál rosszul. Nincs érthetőbb érzés a félelemnél, és ha Lina Meruane elég bátor lett volna, akkor sokkal koherensebb és emberibb is lehetne ez az esszé.

‍

Lina Meruane: Vakfolt. Sonora Kiadó, Siklós, 2022.

‍