Larstól Leóig. Fesztiválnapló: 71. Cannes-i filmfesztivál

„Ha megnézem a Koreedát reggel, akkor elérem a Lars von Triert délben, hogy aztán délután még pont bejussak arra a szenzációra, amiről mindenki beszél” – ehhez hasonló mono- és dialógok hangzanak el a fesztivál sajtósai körül állandóan, ahogy az előre percre kiszámított program naponta felborul, mert valakitől füles érkezik mondjuk egy sosem hallott kazah filmes kihagyhatatlan remekművéről. Nem egyszerű a feladat, főleg ha szegényebb országok kritikusaként egyedül kell a versenyprogramot és legalább a három fontos mellékszekciót lefedni, amelyek közül kettő jórészt felfedezésekre épít, vagyis nem lehet nagy nevek alapján előre belőni, mit érdemes megnézni.
Idén egy nappal előre hozták a fesztivált, illetve a twitter-huszár kritikusok miatt – erre még kitérek – a fesztiváligazgató nem engedélyezte, hogy ezentúl az évtizedes szokásoknak megfelelően fél-egy nappal a hivatalos, vörös szőnyeges bemutató előtt elkezdődjenek a sajtóvetítések. A nyomtatott média háttérbe szorulásával – érvelt Thierry Frémaux sajtónak küldött körlevelében – a reakciók olyan hamar kikerültek, hogy a bemutató pillanatában a stábnak már nem volt valódi premier-érzése, hiszen már a pozitív vagy negatív visszajelzések tudatában ültek be saját vetítésükre. Részben érthető ez a döntés, tekintve, hogy az utóbbi években a legnagyobb presztízsű idős kritikusok is, a közösségi média azonnali visszacsatolásától megrészegülve, rögtön megosztották twitternyi véleményüket. Azon túl, hogy ezzel meggyőződésem szerint saját szakmájukat nyírják ki (a sommás üzenet után hányan fogják a megállapításokat szofisztikáltan kibontó kritikát is elolvasni?), az igazán megdöbbentő az volt, hogy ugyanebben a körlevélben fel kellett hívni a figyelmet az első vetítés végéig elvárt embargóra. Ez azt jelenti, hogy – ezek szerint a fesztivál tapasztalatai alapján is – professzionális kritikusok és újságírók tömegesen voltak képesek a film végét meg sem várva véleményt nyilvánítani. No comment.
A fesztivál első érdemleges momentuma az egyetlen magyar film, az Egy nap sajtóvetítése és meglehetősen egyöntetű kritikai sikere volt – amit végül a FIPRESCI a legjobb elsőfilmnek járó díjjal koronázott meg. Ez a siker egyszerre fontos a mű elsőfilm mivolta, női rendezője, kortárs valóságot feldolgozó témája és filmnyelvi kiforrottsága, minősége miatt. Egy átlagos középosztálybeli, háromgyerekes értelmiségi család egyetlen zaklatott hétköznapját követi figyelemmel Szilágyi Zsófia, de itt a kifejezés nem pusztán publicisztikai fordulat, mert tényleg a figyelem minősége adja ennek a filmnek az erejét. Román filmekben szoktunk olyan könnyedségében súlyos megközelítést látni, ahol a színészi játék és a dialógusok természetessége, valamint az ezeket vizslató tekintet intenzitása miatt teljesen feloldódunk a vásznon látható konfliktusokban, és azon kapjuk magunkat, hogy már nem is a filmen, hanem saját életünkön és választásainkon gondolkodunk.

Szilágyi Zsófia: Egy nap
Az idei válogatás szenzációmentessége már a program néhány héttel korábbi kihirdetése előtt mindenkinek feltűnt, így a fesztivál arról szólt, vajon igazolódni fog-e a válogatók döntése, miszerint a bekerült filmek annyira jók, hogy érdemes volt miattuk a nagy neveket mellőzni. A kevéssé vonzó program központi témája volt az első esti sajtófogadásnak is, azonban az egyik hotel tengerparti teraszán tartott eseményen a tülekedés és tömeg hiánya volt a legfeltűnőbb. Akkor még arra gyanakodtunk többekkel, hogy pénzszűke miatt ezúttal keskenyebbre vonták a meghívottak körét is, de lassan kiderült, idén valóban jóval kevesebb újságíró és filmes szakember látogatott a fesztiválra: a Croisette-en hétvégén is gond nélkül lehetett sétálni, a vetítésekre szinte mindenki bejutott, és a fesztiválpalota melletti szendvicses büfék előtt soha nem volt igazán nagy sor.
„Szerebrennyikov úr konfliktusba keveredett az igazságszolgáltatással, és mivel nálunk az igazságszolgáltatás független, nem tehetek semmit” – olvasta fel Putyin ironikus levelét Frémaux az egyik vetítés előtt, amit azokra a diplomáciai pressziókra reagálva küldött, amelyek révén a fesztivál Kirill Szerebrennyikov cannes-i utazásának engedélyezését próbálta kijárni. Csütörtökön ennek megfelelően sikerült orosz napot tartanom, említett szerző a leningrádi nyolcvanas évek alternatív rock szcénájáról készített időnként magával ragadó, remek zenéket megszólaltató, de számomra túlzottan nosztalgikus és önmagán kevéssé túlmutató filmet. Nagy kedvencem viszont Szergej Loznyica, akinek nemzetiségi besorolása fehérorosz-ukrán származása és orosz neveltetése révén minimum problematikus, ráadásul általában identitásához illően bonyolult filmjeinek politikai kérdésfelvetése is. Tavaly már megemlékeztünk a szürreális szimbólumhalmozású ünnepségbe torkolló Szelíd teremtésről, idén pedig, a fesztivál előtt csak néhány nappal befejezve az utómunkát, elhozta a Donbasst. Az orosz segítséggel Ukrajnától elfoglalt bizonytalan státuszú területen, a Donyecki Népköztársaságban járunk, ahol az ottani zűrös hétköznapok egy-egy apró momentumát figyelhetjük meg anélkül, hogy egy összefüggő narratíva összeállna. Ukrán, orosz és szakadár katonák, az új donyecki állam magukat külsőségekkel hivatalossá tenni igyekvő tisztviselői, minden felhatalmazás nélküli hadurak, kétes hátterű üzletemberek és persze a zűrzavar és a háború elszenvedői, a civilek ezeknek a furcsa, időnként hátborzongatóan realisztikus, máskor abszurd és parodisztikus jeleneteknek. Beskatulyázhatatlansága és vérfagyasztó kerettörténete révén a Donbass az egész fesztivál egyik legfigyelemreméltóbb, mégis legkevesebb figyelmet kapó filmje volt.
Ha valaki látta A kígyó ölelését, biztos nem akarta volna kihagyni az alkotók új filmjét, a Vándormadarakat – ami a filmen túl remek lehetőséget biztosított arra is, hogy újra eljussak Cannes leghangulatosabb mozijába, amit egy régi, 19. századi villához 50-60-as években épített betontoldalékkal alakítottak vetítésre alkalmassá. Ciro Guerra és Cristina Gallego filmje a hetvenes években kezdődik, mikor egy kolumbiai indián törzs a környéken turistáskodó hippik közvetítésével belevág a marihuánatermesztésbe és -kereskedelembe. A mű igazi érdekessége az, ahogyan az archaikus hitvilág, rítusok és szokások továbbélését és torzulását bemutatja az új körülmények között, amelyek egyik legfontosabb velejárója a korábban számukra elképzelhetetlen mértékű gazdagság.
Nagyjából pénteken, mikor már másodszorra jutott időm reggeli futásra a tengerparti sétányon, kezdett igazán kínossá válni a cannes-i program szellőssége: a vetítésszám nyilván a korábbi évekhez hasonló volt, de igazán nagy, kihagyhatatlan filmnek nyomát sem leltük. Szombaton elkezdtem harcomat nagy kedvencem, a török Nuri Bilge Ceylan új munkájának megnézéséért, ugyanis a fesztiválon legutolsóként vetített filmje előtt – a korai sajtóvetítések idei eltörlése miatt – már haza kellett utaznom. Végül több emailváltás és telefonbeszélgetés révén sikerrel jártam, de a több mint három órás Vadkörtefa nem feltétlenül érte meg a küzdelmet. Ez a nap azonban egy belga elsőfilmes, Lukas Dhont sikeréről szólt, aki a közönséget, a kritikát, a szakmát, valamint a zsűriket is levette a lábáról a balettáncosnak készülő, nemváltó műtét előtt álló kamaszlány történetével. A Girl különlegessége abból fakad, hogy a nemi identitás problematikusságát egy kifejezetten toleráns környezetbe helyezi, ezáltal a konfliktusokat interiorizálja; miközben a főhős rengeteg átalakulásnak és szenvedésnek kitett teste a balett révén a szó legszorosabb értelmében van állandóan kitéve vizslató tekinteteknek.
Vasárnaptól kezdve végre beindult a fesztivál, és immár az okozott problémát, hogy az egymásra következő erős filmélmények után miként ürítsük ki úgy magunkból az előzőt, hogy miközben ezáltal helyet adunk a szinte rögtön utána következőnek, azért a hatás és a jelentés mégis hosszabb távon megmaradjon. Reggel – kemény felütésként – a fenegyerek Gaspar Noé új filmjével kezdtem, akiről ezúttal is kiderült, hogy a Visszafordíthatatlanban már minden benne volt, ami őt érdekli, és amihez ért, de ennek ellenére még mindig a komplex, kifinomult mozgóképes kifejezés különböző eszközeinek oly mértékben van birtokában, mint nagyon kevesen a kortárs filmesek közül. A Klimax egy adott előadásra speciálisan a koreográfus által összeválogatott táncegyüttes próbafolyamat közbeni esti bulijáról szól. A nap utolsó gyakorlata után előkerülnek az italok, valaki sangriát kever, más beáll a DJ-pult mögé, és elkezdődik egy fokozatosan egyre őrültebbé váló, a résztvevők pszichéjének leggyötrelmesebb mélyére ásó orgia, ami Noé elképesztő rendezésében egyetlen hatalmas, elborult, mégis gondolatiságában és érzékiségében lenyűgöző koreográfiájává változik. Ezután nem volt könnyű beesni az Iránból továbbra sem elengedett Jafar Panahi filmjére, akinek dokumentarista fikciójában ő maga utazik egy nagyon távoli kis faluba azzal a híres színésznővel, aki egy vádló öngyilkosságos mobilvideót kapott egy elkeseredett kamaszlánytól. A visszafogott nagyvonalúság, a saját helyzet bevállalása és életműbe építése, a környezetre való végletesen őszinte odafigyelés a leginkább megkapó az iráni rendező filmjeiben, aki a 3 arcban is képes a személyes történetek és a társadalmi viszonyok mélységeit szinte észrevétlenül feltárni. Alig telt el két óra, és már az olasz Alice Rohrwacher filmjére álltam sorba, aki egy még radikálisabban elzárt, a huszadik század minden technológiai, történelmi és szociális vívmányát nélkülöző, egy márkinő által feudális viszonyok között tartott embercsoporton keresztül beszélt szokásos témájáról. A Boldog Lazzaro középpontjában ugyanis a kegyetlen körülmények ábrázolása mellett a csoda és a megváltás hiábavalóságának kegyetlen felismerése áll.
Arany Pálma-díjas filmmel indítani egy hetet nem rossz kezdés: a japán Hirokazu Koreeda érzékeny témát feldolgozó filmje érdemelte ugyanis végül ki a legmagasabb elismerést. A Shopliftersben a rendező – korábbi filmjeihez hasonlóan – a család fogalmát értelmezi újra, illetve azt a kérdést teszi fel, hogy a vérségi kötelék feljogosít-e bármely csoportot arra, hogy családnak tartsa magát. Nagy tömbházak árnyékában megbúvó kis házban él az a látszólag pusztán érdekek által összetartott közösség, amelynek tagjairól lassan kiderül, hogy nyugdíj, lakás, munka vagy éppen a bolti lopásból szerzett jövedelem révén vált a „család” részévé. Az igazán érdekes a filmben természetesen az, ahogyan Koreeda a tagok közötti kötelékek bemutatása révén folyamatosan megkérdőjelezi azokat a fogalmakat, amelyekre a legalapvetőbbnek gondolt társadalmi alapegység épül. Amennyire jól kezdődött a nap, ugyanúgy ért véget a Rendezők Két Hete éjszakai vetítésén: az amerikai függetlenfilmes Debra Granik ugyancsak egy kívülről nézve torznak tekinthető családszerkezetet vizsgál. A Leave No Trace két főhőse egy poszttraumás stresszben szenvedő háborús veterán és annak kamaszkorú lánya, akik a civilizáció zajától elzárva egy erdőben élnek minimalista, a címbeli elvet megvalósítani próbáló körülmények között. Ebben az egyszerű filmben Granik megkapó pontossággal vázolja fel az emberi viszonyok mellett a társadalmi kontextust is, és egyértelmű válaszok helyett kérdések sokaságát hagyja bennünk.
Számomra nem vitás, hogy a fesztivál legjobb filmjét a depressziójába és talán alkoholizmusába egyre mélyebbre süllyedő Lars von Trier készítette, akit hét évvel ezelőtti nácizós elszólása miatt most engedtek először vissza a fesztiválra. A ház, amit Jack épített ugyan csak versenyen kívül szerepelhetett, azonban a megszállott sorozatgyilkos pokolba vezető útjának felkavaró elbeszélése olyan átfogó koncepcióval, koherensen megtervezett vizualitással, a konkrétumoktól elemelkedni is képes gondolati tartalommal rendelkezik, mint egyik film sem a fesztiválon. Von Trier megint szokásos témáit veszi elő, sőt egy ponton saját filmjeiből vág be – ellenpéldaként – villanásnyi részleteket, azonban művészetelméleti értekezésként is olvasható műve mégis egyedülálló, zsigeri és intellektuális élményt okoz.

Lars von Trier: A ház, amit Jack épített (The House That Jack Built)
A ház, amit Jack épített kedd reggeli vetítése után aznap minden film hendikeppel indult, így igazán csak az új Star Wars-film esti partijának tűzijátékára emlékszem. Az egyik kolléga által szerzett meghívóhoz szerencsére nem volt a film megnézése feltétel, így – a sztároktól diszkrét kordonnal ugyan elválasztva – első sorból lehetett a tengeren horgonyzó hajókról lőtt parádét csodálni. Ez az időszak amúgy is az evésről szólt, hiszen másnap délben az újságírók a cannes-i polgármester ebédjére voltak hivatalosak, amelynek vonzereje, az ízletes ayolin kívül, abban áll, hogy – igaz, ugyancsak kordonnal elválasztott szeparéban – a zsűri is jelenlétét teszi. Ezúttal azonban – a korábbi évektől eltérő módon – nem csak nagydarab kommandósok takarták el a két kaszt között a kilátást, hanem a zsűri ráadásul még a sajtónak háttal (!) foglalt helyet az asztaloknál, valószínűleg így téve nyilvánvalóvá a média és általában a nyilvánosság iránti tiszteletüket.
Két ázsiai film volt még hátra a következő napokban, amelyekről érdemes említést tenni. A kínai Bi Ganról valószínűleg kevesen hallottak, pedig Kaili Blues című elsőfilmje néhány évvel ezelőtt már jelezte, hogy kifejezetten tehetséges, a szó szoros értelmében vett költőiséget szavakban megragadhatatlan vizualitássá transzformálni képes alkotóról van szó – aki látta, sosem fogja elfelejteni a szemközti vonaton visszafele haladó idő képét. A Eugene O’Neill-darabtól kölcsönzött című Hosszú út az éjszakába a ló túloldalára esik azzal, hogy minden pillanatában erőszakosan költői akar lenni, ám nincs türelme ezt apró, „prózai” darabkákból felépíteni. Ám a film második, 3D-ben forgott és vetített fele, amely egyetlen egy órás snittből álló hosszú barangolás az éjszakában, a spiritualitás határát súroló vizuális élmény.A díjátadó ceremónia legnagyobb tévedése volt, hogy a koreai Lee Chang-Dong filmje még említésre sem került, pedig – apró hiányérzetem ellenére – a versenyprogram legkiemelkedőbb alkotása volt. A Burning egy Murakami-novella nagyon elrajzolt adaptációja, amelyben a sorok között, illetve pontosabban a képek holtterében egy thriller rejtőzik el. A konkrét és az átvitt lángolás képei, a vágy és a tehetetlenség konfliktusa, valamint a lehetetlen: a hiány láthatóvá tett jelenléte teszik ezt a művet különlegessé.
Ellentmondásos érzésekkel gondolok vissza a 71. cannes-i fesztiválra, mert Lars von Triert leszámítva nem volt igazi revelációban, érzelmi, érzéki és szellemi lelkesedést kiváltó élményben részem, ugyanakkor az átlagszínvonal nagyon magas volt. Azt gondolom, a cikk elején a válogatási stratégiával kapcsolatosan felvetett kérdésre nemleges a válasz: ezen filmek helyett inkább néhány nagy nevet kellett volna elhozni. Végül a sok film között a legemlékezetesebb pillanat számomra az marad, mikor a Vincenthez címzett kisvendéglő teraszán szerda késő este Leonardo di Caprióval tévesztettek össze.