.svg)
(Megjegyzések gróf Bánffy Katalin emlékiratához)
„A vécsi vár is hasonlít a mi Bonchidánkhoz, méltóságában és terjedelemben legalábbis, de nem olyan szép, sokkal komorabb, hiszen ez kimondottan vár, az meg kastély.”
A két háború között kialakult magas színvonalú erdélyi irodalom, és a nem kevésbé joggal, sűrűn emlegetett (irodalom)politika kiemelkedő és mára már jelentőségének megfelelően emlegetett személyisége, Bánffy Miklós és a Nemzeti Színház vezető színésznője, Váradi Aranka gyermekeként látta meg a napvilágot a hajdani naplója felhasználásával készített emlékezéseit közreadó Bánffy Katalin.
Az Ének az életből inkább leányregényre emlékeztet; s aki kedveli az e műfaji megnevezéssel emlegetett műveket, nem fog csalódni, hiszen olyan társasági történeteket, az arisztokrata fiatalság körében lejátszódó minidrámákat, flörtöket, évődéseket, szerelmeket, intrikákat, a színházi pletykarovatok kíváncsiskodását kielégítő epizódokat olvashat, amelyek hitelesítik, hogy a történet középpontjában a grófkisasszony áll. Aki már annak előtte tanul idegen nyelvet, hogy iskolába kerülne, magántanulóként abszolvál gimnáziumi osztályt, jól érzi magát, amikor lovagol, teniszezik vagy éppen angóranyulakat tenyészt; tanúi lehetünk annak, miképpen nevelkedik egy színésznői otthonban, amelybe a kor jelentékeny művészei bejáratosak, miként ismerkedik olyan személyiségekkel, akik kisállami történelmet csinálnak. Sok apró történetből rajzolódik elénk egy gonddal, elkényeztetéssel nevelt leány serdülésének története: tánciskola, hasonló rangú, birtokokkal rendelkező családok vendége, zsúrok, flörtök, be nem teljesülhető, gyermekkori majdnem-szerelmek, kedvenc lovak, kutyák, nem kedvenc rokonok között – a kisebb viharok ellenére – jó darabig, szinte 1943 késő teléig zavartalan, nem teljesen, ám alapvetően felhőtlen élet. S aki ezt keresi, föllelheti.
Csakhogy – messze nem kizárólag annak okából, hogy Katalin két igen neves ember gyermeke – a történelem nem zárható ki abból az életből, amelynek helyszínei egy vezető színésznői szalon és a bonchidai kastély. Mint ahogy nem csupán az tarthat számot az érdeklődésre, aki részletező leírásra kíváncsi a leányélet tereiről, ugyanis ezen keresztül bepillanthatunk a színésznő és a művész-politikus gróf külön-külön vezetett háztartásába, életformájába; a kapcsolatháló, az emlékezés terébe, hogy olyan szereplőket ismertessenek, akik hozzásegítenek egy visszavonhatatlanul el/letűnt életmód rekonstruáláshoz. Már ezzel is túllendülünk a kényelmesen felületes megközelítésen, hogy a figyelmesebb-alaposabb vizsgálódás magatartás- és viselkedéstörténeti dimenzióival szembesüljünk. Hiszen a múlt nem pusztán minisztertanácsi jegyzőkönyvekből, diplomáciai aktákból és a sajtóból meg az ekkor már fontos rádióadásokból ismerhető meg. Egy réteg életfelfogása, életélvezete, terve, társaságszerveződése, valamint a társasági érintkezések megannyi esélye éppen úgy része annak a világnak, amelynek történetére (mint önnön múltjának egy darabjára) kíváncsi lehet az olvasó, aki még a pletykákból, megszólásokból, rokon- és ellenszenvekről árulkodó elejtett megjegyzésekből is képes létrehozni a politikatörténet felől elhanyagolt eseménytörténetet. S ha Bánffy Katalin épp csak felvillantja egy-egy történelmi személyiség portréját (például Bethlen Istvánét), annál részletesebben mutatja be a visszatért országrész életét a második világháborúban, a bálozó tisztekét, majd a megszállónak tekintett német katonaság jelenlétét. A történelmi fordulókra akkor döbben rá az emlékirat szerzője, amikor sokszoros veszteségek érik, így Budapest ostromakor; de elbeszélésének látszólag naiv részleteiből is ki-kibukik a vesztébe rohanó, a veszélyekre időben rá nem ébredő társaság önáltatása.
Az apa, Bánffy Miklós világot látott ember, egykori külügyminiszterként tapasztalt politikus, az erdélyi élet jó ismerője és nem utolsósorban érzékeny, sokoldalú művész. Ő már tudja, hogy a visszacsatolásnak ára lesz, a szorossá fonódó német szövetségért előbb-utóbb fizetni kell, s azt is sejti, hogy sorsának alakulásában aligha számíthat méltányos elbírálásra. Sérelmek a színésznő-anyát is érik. Idő előtt nyugdíjazzák, Ódry Árpáddal, az akkor minden tekintetben vezető színésszel együtt. A Nemzeti Színház frissen kinevezett igazgatója lehetséges, hogy félt az idősebb színészektől, hogy nem értik új elgondolásait; azt hihette, hogy ezek az idősebb színészek majd összefognak ellene, s szabotálják merész terveit; vagy így jelezte, hogy szakítani kíván a színház eddigi bevált, klasszikusnak hitt előadásmódjával. Az emlékirat megragadó részletei idézik föl Váradi Aranka egy-egy alakítását, s egy otthoni tanóra alkalmából a színésznő beleszól Madách Évájának jellemzésébe, miközben egykori szerepének néhány sorát adja elő leányának és házitanítónőjének. Ezek az ellesett intim megnyilatkozások drámai erejükkel érzékeltetik a gyermek elől elrejtett sorsokban megbúvó feszültségeket, amelyek csak rendkívüli pillanatokban buknak ki.
Hasonlóképpen ismerjük meg az emberként szintén rejtőző Bánffy Miklós humorát, apai szeretetét, gondoskodását – igen emlékeztet Szántó György Bánffy-portréjára. A marosvécsi írói körben a különlegesen művelt, szívélyes, az író-kollégákkal kartársi hangon csevegő Bánffyként jelent meg, de az arisztokraták körében érzékeltette gőgjével, hogy mit tart különféle vélt vagy valós érdemekről. S noha az apa Bánffy Miklós sosem feledkezett meg a családi diplomáciáról, a család oldalági rokonairól nem rejtette véka alá véleményét, legyen erre példa a nővéréhez, Katalinhoz fűződő és a leányt ugyancsak nem túl kellemesen érintő viszonya. A sokfelől és sokoldalúan kirajzolódó apakép (nem a művészé, hanem a művelt személyiségé) fontos lehet majd egy Bánffy-monográfus számára. De még olyan, Bánffy Katalin életében valóban csupán másodpercekre megjelenő művésznő, mint Bajor Gizi is jelentéses mondatokban áll előttünk; s igen kegyetlenül őszinte megjegyzésekkel illetik a két háború közötti erdélyi élet egyik nagyasszonyát, Bánffy Miklós Erdélyi trilógiájának hősnőjét, aki mind a leányra, mind a színésznő-anyára ráerőltetné akaratát – a régi szerelmes jogán. A viszony élénk megjelenítése az Erdélyi trilógia első részének lélektanilag árnyalt fejezeteiben kap alakot.
A Bánffy Katalin szemében boldog békeidőnek tetsző évekbe be-belopakodik a sejtelem az idő tünékenységéről, az előadás azonban drámaivá, szűkszavúvá lesz a háború mindinkább érzékelhető közelségével párhuzamosan. A kurta bonchidai közjátékot követő budapesti jelenetek tömörségükben árulkodók, Budapest ostroma szétdúlta anya és lánya otthonát, majd az azt követő események nem várható megpróbáltatást hoztak Bánffy Katalinnak.
Megismerte a megélhetésért folytatott küzdelem megpróbáltatásait, ám élete ismét váratlanul fordult, s akár egy népszerű filmben, a boldog házasság hozta el a megnyugvást, amelynek újra ára volt. Többé nem láthatta viszont apját, aki a Kolozsvárt alakuló új rendben küzdött igazáért, legalább azért, hogy íróságát ismerjék el, tegyék lehetővé számára az életmentő publikációt. Az már kívül esik az emlékezésen, hogy a dogmatikus, ellenséges kritika/szemlélet mint fosztotta meg a közlés lehetőségétől a mindig antifasiszta Bánffyt, és legfeljebb azt engedte meg számára, hogy halálos betegen Budapestre jöhessen meghalni – míg Váradi Aranka még néhányszor, természetesen nem főszerepben, de ismét fölléphetett a Nemzeti Színházban. Bánffy Katalin magyar származású, amerikai tiszt férje oldalán Afrikába költözött, majd utóbb apja nagy művének fordításával szolgálta az életmű idegen nyelvű megjelenését.
Bánffy Miklós Erdélyi trilógiája néhány éve indult el a külföldi karrier útján, s ebben a négy nyelvben otthonos Bánffy Katalinnak múlhatatlan érdemei vannak. A grófkisasszony könnyed leányregényes életét eltérítette a történelem, mint ahogy Bánffy Miklós, Kemény János és mások is áldozatai lettek az államfordulatnak, a társadalmi felfordulásnak és az értékek inflálódásának. A történelem hosszú távon kegyesebbnek bizonyult: Bánffy Miklós kezdi végre elfoglalni helyét a magyar irodalomban – a legjelentősebbek között. Kemény János egy pletyka során bukkan föl a könyvben, az ő irodalmi felfedezése még nem mondható teljesen kielégítőnek. Bánffy Katalin érdekes olvasmánnyal lepte meg azokat, akik a társasági érintkezés fordulataiban egy társadalmi réteg szokásrendjét vélik fölfedezni. Könyve olvasmányossága sem rejti el, hogy magatartástörténetileg fontos hozzájárulás az erdélyi múlt megbízhatóbb ismeretéhez.
Gróf Bánffy Katalin: Ének az életből. Helikon Kiadó, Budapest, 2014.
