Lábunk nyomát – Nemlineáris etűdök, avagy a megnevezés

‍A Tisza

X. etűd – amelyben világossá válik, hogy milyen veszélyeket rejt egy szöveg gyakori másolása.

A gót Iordanes a népe történetét tárgyaló, és ehhez kortárs elődje, Cassiodorus munkáját is forrásul használó írásában, amelyet 551 táján jegyzett le, a gepidák földjének északi és nyugati folyójaként említi a Tisiát. Ugyanezen a néven idézi annak a három hajózható folyónak az egyikét is, amelyeken Priskos rétor, a saját elbeszélése szerint, az Attila hun fejedelem szállására tartó bizánci követség tagjaként, még 448-ban vagy 449-ben, valahol a Duna mai bánáti szakaszától északra járva átkelt. A Dunát a beszámoló szerint az akkori Margus és Viminacium városok között szelték át, egy baljós előjelű napon. A beeső reggeli ferde fények óriásira nyújtották a part menti fák keresztbe dőlő árnyait, mintha ezzel is az átkelést akarták volna megakadályozni, a lombok között pedig egy ismeretlen, hatalmas fekete madár rikoltozott szinte elviselhetetlen hangerővel, majd a csapat közeledtére lomha szárnycsapásokkal elrepült. Priskos megjegyzi még, mintegy mellékesen, hogy ezeket a városokat néhány évvel korábban dúlták szét a hun seregek, büntetésképpen, miután Margus város püspöke, átkelve a folyón, hun fejedelmi sírokat rabolt ki. A hunok követek útján kérték a püspök kiadatását, amit a helyőrség megtagadott. Mivel a hunok tudták, írja Priskos, hogy komolyabb csapatok nincsenek jelen a térségben, a nagykirály, Bleda vagy Blédász, vagy ismertebb nevén Buda lovasai átúsztattak a Dunán. Elsőnek az átkelőhelyül szolgáló szigettel szemben fekvő és éppen útjukba eső Viminacium városát rohanták le és pusztították el, kardélre hányva az ott lakókat. A szomszédos Margust maga a püspök árulta el és adta föl, életét imigyen mentve, mert attól tartott, hogy a könnyű béke kedvéért a város vezetői, ígéretük dacára, esetleg mégiscsak kiszolgáltatják. A lakosságot a hunok itt is rövid úton fölkoncolták, a püspököt viszont életben hagyták, hogy őrizze tovább szégyenét, az üres várost.

Priskos a látogatás történetét 472 után írta meg, és a mindössze fél évszázaddal később ebből dolgozó Cassiodorus annak még minden bizonnyal megbízható másolatát olvasta. Átvette ugyanennek a folyónak a Tisia elnevezését az ismeretlen szerző, még Iordanestől, abban a 7. és 9. század között keletkezett földrajzi munkában, amelyet Geographus Ravennas néven lajstromoz a tudományos irodalom. Valamikor 600-ban vagy 601-ben a Tisza-vidék akkori új urai, a nem kevésbé hatalmas és félelmetes bizánci csapatok a hatalmas és félelmetes Baján kagán avarjai ellen vonultak hadba, hogy csatározásaik nyomán hullahegyekkel frissítsék a kifáradt földet. A hadműveleteket Heraklios császár idején, a 7. század első felében foglalta össze Theophylaktos Simokattes bizánci tisztviselő abban a nagyvonalúan világtörténetinek nevezett munkájában, amely az akkoriban ismertnek vélt világ valamilyen módon fönnmaradt eseményeit taglalta. Az avaroktól elvett folyót Tissos néven említi. Ugyanez a névalak olvasható az őt a 810-es évek első felében kivonatoló Hitvalló Theophanes krónikájában is. Theophanes szövegét 873 és 875 között latinra fordította egy áttekintő történelmi kompilációban az az Anastasius Bibliotecarius nevű pápai könyvtáros, aki húsz évvel korábban még ellenpápaként bizonytalanította el szeretett egyháza híveit. A folyó nevét, némi szövegromlással, Tisso formában rögzíti a kézirata.

A Baján kagán alapította avar birodalom, amely akkoriban a fejlett világ bizonytalan, sötét peremvidékét jelentette, állandó és kölcsönös határvillongásokkal, a közelben megtelepedettek rutinszerű lemészárlásával, javaik elrablásával és fölégetésével, továbbá a barbárok területére átmerészkedő bajor szerzetesek rendre mártíromsággal végződő hittérítési kísérleteivel, végül a Nagy Károly néven ismertté vált Carolus Magnus frank seregeinek csapásai alatt roskadt össze. A győztes csapatok, a kor szokásainak megfelelő, az Úr elnéző támogatásával zajló csatazáró vérfürdőt követően, 796-ban átkeltek a folyón, amiről az egyik fönnmaradt frank évkönyv, az Einhard-féle annales, mely maga is évek gyűjteménye, Tiza néven emlékezik meg. Az évkönyv névadója, aki Nagy Károly életrajzírója és krónikása is egyben, további iratokon maingaui Einhart vagy Eginhard vagy Eginard néven is föltűnik, elmosódó nyomaiból csak sejthetjük, hogy ugyanaz a személy hagyhatta őket. Ebből az egykorú följegyzésekre épült Einhard-évkönyvből vette anyagát Poeta Saxo, az ismeretlen szász költő is; 887–891 körül Nagy Károlyról írt verses életrajza kéziratában a folyót ennek megfelelően Tizan névvel írja le.

Az avarok nem szóltak semmit a folyóról. A határt, amint azt az énekmondóik megénekelték, nem víz jelölte ki, hanem az ott pihenő szörnyűséges és irgalmat nem ismerő zöld sárkány farka, melynek csapásaival azonnal megölt minden betolakodót. A hittérítő szerzetesek nem számoltak be semmiféle sárkányról, viszont láttak a határvidéken hullákat halmokban rohadni, fertelmes bűzt árasztva magukból, amiket el is kerültek messze, mert a dögvész és a hagymáz köztudottan ezekben kel ki leginkább.

Még 799-ben, azaz a Carolus Magnus császárrá koronázása előtti évben halt meg korának nagy hírű frank vezére, Hericus, akinek neve Henricus és Enrikus alakban is megtalálható a ránk hagyományozódott feliratokon. Aquileia patriarchája, Paulinus gyászkölteményt írt a halálára, ahol is az elhunyt siratására szólította föl a közeli s távoli folyókat, közöttük a Tissa nevűt is.

A többféle néven fölbukkanó és ezzel az olvasóban bizonytalanságot okozó korábbi szerzőkről írja Einhard a Vita Caroli Magni című életrajzi munkája egyik jegyzetében, az általa is használt ókori történeti munkák Peleas vagy Pelenas, néhol Pleneas nevű, minden bizonnyal azonos szerzője kapcsán, még csak nem is sejtve, hogy később ő maga is áldozatául esik ennek a megsokszorozódásnak, hogy olyanok ezek a szövegek által megosztott személyek, akárha egy elsüllyedt város utcáin kóborolnánk, csupa ismerősen csengő utcanév között, amelyek egy része most valahogy mégis idegennek tűnik, és nem segíti a tájékozódást.

A 9. század első évtizedeiben, az egykori avar birodalom keleti felében éppen a terjeszkedő dunai bolgár állam töltötte ki a rendelkezésére álló teret. A bolgárok és szomszédjaik között hamarosan, a már megszokott módon, rendszeres összetűzésekre került sor, megint csak megtámogatva az Úr rettenetes közönyével. Ezeknek a hadi eseményeknek mondott férfias mészárlásoknak a kapcsán történt, hogy Onegavon bolgár vitéz átkelés közben a folyó vizébe veszett, emlékére pedig az őt gyászoló Omurtag kán görög feliratos sírkövet állíttatott a parton. A feliraton a folyó neve THΣA, aminek a kiejtése, legalábbis a korabeli szövegátiratok ismerete alapján, minden bizonnyal Tisza volt. A legyőzhetetlen hős, Onegavon akkora becsben állt a kán előtt, hogy az otoki csata után, ahol buzogánnyal arcon ütötték, legügyesebb kőfaragó mesterével elefántcsontból készíttetett négy szép fogat neki, amit Onegavon időnként a szájába betett és kivett, halálra rémisztve ezzel barbár rabszolgáit.

Kónsztantinosz Porphürogennétosz, azaz VII. Kónsztantinosz, ismertebb nevén Bíborbanszületett Konstantin császár a birodalom kormányzásáról a 950-es évek elején írt művében a Turkdának nevezett Magyarország népéről és földjéről is elmondja mindazt, amit fiának, a trónörökösnek, a bizánci politika későbbi helyes irányítása érdekében tudnia kell. Az ekkor már fél évszázada a mai hazájába költözött magyarság folyói között megemlíti a Titza nevűt.

Konstantin császár másolói, közel fél évezreddel később, mint ahogy Priskos a maga hunföldi beszámolóját megírta, az annak a kivonatában szereplő Tisas folyó nevét Tigas alakra változtatták át. Az új név oka minden bizonnyal az unciális írású kódexek görög gamma és sigma betűinek könnyű összetéveszthetősége lehetett, a roppant hasonló formák megkülönböztetését ráadásul nem segítette sem a másoló szerzetesek napi robotba belevörösödő, megfáradt szeme, sem az olajmécsesek pisla fénye.

Visszafelé tekintve az elmúlt időben, úgy tűnik, hogy a gammák és szigmák összetévesztése vagy a ránk hagyományozott évszámok és nevek pontatlansága nincsen különösebb befolyással a fönnmaradt világra.

Tudvalevő, írják, és a tudvalevő itt valami közelebbről meg nem nevezett bizonyosságra utal, hogy a Tisza vízgyűjtő területét, benne a vizek irányát követő folyómedreket, évek egymásra rakodó milliói alatt, a felszínt lassan és folyamatosan gyűrő hadészi erők, vulkánok és kéregmozgások, áztató esők és kóbor szelek formálták a ma láthatóra. Sem az Úr gondosságát, sem az időnként a légben föltűnő üstökös csillagok mederképző tevékenységét nem említi a textus. A szorosabban vett tiszai vízrendszer kialakulásának kezdete, folytatja a tudós leírás, a harmadidőszakon belül a pliocén legvégére, nagyjából másfél millió évvel ezelőttre esik. Emberi beavatkozás híján, csak saját indulatainak engedve, a mai Tisza vízrendszere vélhetőleg a következőképpen alakult ki: a Keleti-Kárpátokban egymástól nagyjából 50 kilométerre lévő, két forrásból induló folyó vize a síkságra megérkezve a Szamos torkolatánál északnak fordult, majd 50-60 kilométernyi út megtétele után a mai Záhonynál ismét irányt váltott, nyugat, délnyugat felé kanyarodva megkerülte a Tokaj-hegyet, a mai Tiszaluc környékén a Sajó és a Hernád hordalékkúpja mellett déli irányba váltott, ezután a hevesi síkságon tekergett lefelé egymásra hajló sűrű hurkokban, és a mai Csongrád környékén, a város helye körül még egy önmagába visszatérő nagy kanyart vetve, ismét dél felé vitte a vizét.

Az eddigieket röviden összefoglalva, a folyó végighömpölygött a síkon, ami tudvalevőleg nem sík, hanem gömbhéj, vizében hordva és görgetve alá a szétmállott és megfoghatatlanná vált, áttetsző időt. Hömpölygése a kiterített iskolai atlaszokban kék csíkként halad föntről lefelé, ám ez az irány egy megbillent tengelyű gömbön már nehezebben értelmezhető. Ezen a ponton egy villanásra azzal a kínos fölismeréssel kell szembenéznünk, hogy szinte semmi biztosat nem tudunk mondani ennek a folyónak még a látványáról sem, nemhogy a lényegéről, de szerencsére, amint az a gammák és szigmák esetében már igazolódott, a leírás pontossága nincsen különösebb hatással a vizek folyásának irányára.

A folyó medre mentén a legkorábbi, szórványos emberkéz hagyta nyomok rézkoriak, de a táj komolyabb átalakításához már sok együtt mozgatott kézre volt szükség. Ilyen egybegyűrt tömeg jelei csak az 5. századtól kezdődően mutatkoznak. Itt ragadt emlékeik a vízelvezető és védelmi árkok, sáncok, győrök, valamint a szintén többfunkciós halfogó rekesztékek, a cégék. Cassiodorus, Priskos és Iordanes inkább csak a Duna alsó, Istrosnak nevezett szakasza kapcsán említ hasonlókat, a Tizia kiesik a látóterükből. A szabadon lefelé futó, Tiszává összeállt vizeket a geográfus Strabon is említi a Krisztus előtti évtizedekben, Parisos néven, majd nem sokkal később Pathissusként idősebb Plinius, azaz Caius Plinius Secundus Maior, és Ammianus Marcellinus is, a talán legismertebb Parthiscus formában. A kor egyszerűnek tartott embere, a múlt kútjának mélységes mélyén ücsörögve, a mainál lényegesen jobb hatásfokkal fordította a maga hasznára az akkori ártéri területeket, javai nagyját a természeti erőforrások lepusztítása nélkül állította elő. Csak csodálni és irigyelni tudjuk az alábecsült ősök nagyságát és ügyességét, ahogy az öntésterek elhagyott medreit összekapcsolták a meglévő víztereikkel. Gazdálkodásuk alapját, akárcsak az ismert, nagy folyóvölgyi kultúrákban, a Nílus völgyében, Mezopotámiában, vagy a Harappa és Mohenjo Daro városok neveivel megidézett Indus-völgyi civilizációban, az évenkénti árvizek szolgáltatták, amelyek a folyót kísérő természetes magaspartokon, övzátonyokon keresztül képzett, ma foknak nevezett átvágásokon keresztül öntötték el a mélyebb fekvésű területeket. Az akkori vízszabályozás nem az árvíz gyors levezetésével, hanem annak szabályozott szétterítésével történt. Ez a semmiségnek tűnő tevékenység a ma irányából nézve komoly és átgondolt ártéri gazdálkodásként értelmezhető. Hangsúlyozni kell, jegyzi meg az írás, hogy az akkori gazdálkodás jellege alapvetően eltért a maitól abban a tekintetben, hogy az nem a természeti erőforrások felélésén, hanem sokkal inkább azok észszerű felhasználásán alapult. Egyszerűnek gondolt őseinknek nincsen tehát miért szégyenkezniük.

A Tisza egyik ágának eredését, a Fehér-Tisza forrását mindössze néhány éve, 2000-ben, sokadik próbálkozásra azonosították és jelölték meg kitartó környezetvédők egy kicsiny réztáblával. Szinte elképzelhetetlen ebben a mindentudó világban, amiben naponta láthatjuk a Mariana-árok alján lapuló ormótlan, nyálkás szörnyeteg lomhán meglebbenő uszonyát, a Szaturnusz gyűrűi között eszeveszett sebességgel sodródó szétrobbant, tündöklő jégszilánkokat, vagy éppen egy proton hatalmasra nagyított fényképét, hogy valamit, ami ott lapul a kiterített tájban, és lépésről lépésre követhető visszafelé haladva, ne lehessen megtalálni egészen az Úr 2000. európai esztendejéig.

‍