Kultikus beszédmód az irodalomban. „Mindenkinek jut egy történet, ami csak vele eshetett meg.”

Várt könyv Péterfy Gergely Agolyó, amely megölte Puskint című új regénye, ami lényegében egy szerelem története. A mindentudó elbeszélő, Karl gyerekkorától szerelmes barátja édesanyjába, Olgába – ez a vágy a történések kiindulópontja, amit más szereplők élettörténete és tragédiája keretez. A huszonnégy fejezetre tagolt, klasszikusan építkező forgatókönyvben kiemelt szerepet kapnak a helyszínek, főként Herkulesvár, a Duna vidéke, illetve a Waldstein-ház, ahol Olga és az ő tudós édesapja, Péter lakozik (aki az 1950-es évek második felében otthagyja családjával Budapestet és a herkulesvári villába költözik, mivel száműzték, később előkerül a besúgások dossziéja is, Vö. 327.). A Nemzeti Múzeum vallástörténeti könyvei s a gipszmásolat-gyűjtemény keretezi az életterüket. Emellett az olvasó megismerheti Olga fiának, Kristófnak és Olga élettársainak a „fejlődéstörténeteit” is, először Ferencét, majd Áronét (a műveletlen barbárét, akit gyermeknevelési módszerei tehetnek „emlékezetessé”), egészen jelenünkig, Instagram-sztorikig, videójátékokig.
A golyó, amely megölte Puskint Karl története, Péter története, de Olga és fia, Kristóf története egyszerre. Közvetve arra keresi a választ, hogyan képződik az identitás, olvasható az egyes szereplők fejlődésregényeként is, amit a belső monológok elég jól alátámasztanak. Az elbeszélő története az időtlen szenvedély története: „Amióta az eszemet tudom, az Olga iránt érzett szenvedéllyel azonosítottam önmagam”. (227.) De a mű természetesen nemcsak a kiemelt szereplők életeseményeit meséli el; megtudhatunk részleteket a Waldstein-házról is, amely mint objektum az Ungváry Rudolf Balatoni nyaraló (Jelenkor, 2019) című munkájában részletezett nyaraló motívumkészletével rokonítható. Ungváry szintén belső perspektívából építkezve tágítja ki az elbeszélés terét a 20. század történelmének fő mozzanataira, egy ház története egyesül a sorsokkal, változásokkal, válságokkal. Péterfy regényében a szalon az 1950-es évek magyar történelmének s identitásképződésének helye, de otthont talál benne napjaink diffúz világa (a narrátorról tudjuk, hogy 1963-ban született, az előzményeket ő maga „mitológiai rész”-nek nevezi [102.], életútját egészen az orvosi pályáig kísérhetjük végig). Ha azonban jobban szemügyre vesszük ezeket a helyeket, azt látjuk, hogy szinte alig vannak átmeneti terek, inkább leszűkült életterek vannak. Nem csoda, hogy a ház kiemelt szerepének rendelődik alá a narrátor budapesti lakása s a Duna parti nyaralójuk, majd a külföldi tanulmányutak, valamint Kassa, ami Márai Sándor szöveghelyeit juttatja eszünkbe, miként a két poétika rokonítható is egymással.
A regény címe működésbe hoz bizonyos előfeltevéseket. Egyrészt jó okkal tételezünk kapcsolatot Péterfy Kitömött barbár (Kalligram, 2014) című korábbi művével, amely szintén egy kiemelt irodalmi személyiség élettörténetére és pályájára alapoz. Ott Kazinczy Ferenc a főszereplő, ebben a munkában pedig, gondolnánk, Puskin (a két könyv borítóterve hasonló). A nosztalgia, a paratextusok, a megformálás nyomot hagynak az új regényen. Noha ez a szöveg vállaltan szakítani akar a korábbi poétikával, meglátásom szerint nem tud túllépni rajta. De nemcsak ezért iránymutató Puskin a címben. Az irodalomtörténet egyik nagy „kánonszereplőjeként” szólít maga mellé más ismert, főként a középiskolai irodalomoktatás tananyagából kölcsönzött témákat, illetőleg ezek képviselőit. Puskin helyett azonban vagy inkább vele együtt a halál, az áttételesen értendő gyilkosság válik az új Péterfy-könyv alapmotívumává (faktumként kiemeli Péterfy azt, hogy Puskint a neves párbaj során ágyékon lőtték, de nem ez az ismeret maradt fenn róla, a golyó itt a megtévesztés jele), főként a polgári világgal és a korabeli vagy klasszikus kultúrával és értékkel történő leszámolás okán. Az élettörténetekből kibomló társadalmi háttér egy idő után mintha hangsúlyosabbá válna – ennek a műnek tehát nem igazi alapja a lét, a szubjektum és a világ viszonya. Előterében a polgárság, a humanista szemlélet áll, amit egyértelműen Péter képvisel – egy letűnt korszak figurája, akit a közeli múlt és az antikvitás éltet, ezt hordozza „A kert illata, a könyvek, a bőrbútorok, a rézcsillárok és a brokátfüggönyök nehéz lehelete” (28.), életfelfogása pedig meglehetősen anakronisztikus. Tudatosan dönt e sajátosság mellett a regény. A herkulesvári környezet ismertetésekor úgynevezett beszélő tárgyakat sorakoztat fel, de túlságosan reprezentatívak ezek a darabok, miként az egyes karakterek is. Péter alakja mellett (aki végtelen előadásokat tart lányának) Olga anyja, Stella hozható fel példának. Viselkedése, nagyravágyása, s az ebből fakadó elutasító viselkedés saját gyermekével szemben a modern prózapoétika és narratív szerveződések felől olvasva kissé klisészerű fiktív elem. Szintén ezt a benyomást kelti Baltazár alakja, aki Nápolyban és Velencében tanult művészettörténetet, ám Péterhez hasonlóan, képtelen aktivizálni a tudását.
Ez a jellemvonás fedezhető fel a részletezésekben is. A házban „furcsa kötetek”-re bukkanunk, sokszor jól ismert mitológiai utalások és hősök szervezik a leírásokat, ezek viszont azt a hatást keltik, mintha maga az elbeszélés is repetitív lenne, hiányoznak a kitérők, alapvetően kevés a történés benne, ezeknél is egyértelműek az ok-okozati összefüggések. Emellett lényeges eljárása a könyvnek a tipizálás, ami a narrációs technika szintjén úgy hat, mintha az elbeszélő be­leragadna az adott történetbe. A passzivitás kiterjed tehát a szöveg narratív megoldásaira, emellett a narrátor karakterére is, akit jórészt egyetlen eszme éltet, a szerelem: „ha van valami irracionális bizonyossága ezeknek az éveknek, amelyekről most beszámolok, az éppen ez: az összetartozásunkba vetett hit, a hit szükségszerű megbicsaklásaival.” (337.) Erre a szerelemre egész életében vár, maga a várakozás azonban megbénítja, tehetetlenné és megszállottá teszi. Így például mikor egyetemi évei alatt Olga Budapestre költözik és rengeteget gyalogol a városban, Karl természetesen követi őt, ám tettre mindvégig képtelen. Ez a tehetetlenség és kudarc, hogy megfutamodott Olga elől (Vö. 347.), vezeti a prostituáltakhoz. A betoldások konstruáltak, minthogy a szerelmi szenvedély is csupán konstrukció, noha ő maga a következőképpen értékeli: „egy pillanatig sem jutott eszembe, hogy nem természetes dolog, amit érzek.” (29.) Olga ugyan több mint húsz évvel idősebb nála, ahogy telnek az évek, ez a különbség fokozódik, amit azonban inkább az elbeszélő külső tulajdonságai erősítenek fel. Míg Olga szép nő, Karl kétméteres, nem túl megnyerő külsejű férfi, aki egyetemista korában és később leginkább azért érzi magát jól külföldön, mert az emberek nem viszolyognak direkt módon a látványától, s nem látja arcukon a megbotránkozást („kétméteres, másfél má­zsás óriás vsgyok, hatalmas, ragyás fejjel, aki számára reménytelen, hogy szimpá­tiára találjon a nőknél”, 223.). A szerelmi szál kidolgozottságából azonban hiányzik a részletezés; noha van benne egy éles társadalombírálat, s olykor mint egyféle értékminőség jelenik meg, nem tud helyette felkínálni semmit, csak az enyészetet.
Ezt a deklaratív világot képviseli tehát a narrátor, akinek „vezetése” igencsak felületes, éppen azért, mert nem képes esztétikailag megfogni környezetét, Olgáék polgári milliőjét, a tárgyakat vagy a témákat, maradnak így a mitológiai és irodalmi példák, említések, villanások, amiből összességében hiányzik a hermeneutikai mozzanat. De talán az egész munkára is jó hatással lett volna, ha háttérbe szorulnak az ilyen utalások és motívumok: ott lesz igazán jó a narráció, ahol a kliséket levetkőzi és a jelenről, a jelenből ír. Úgy is mondhatjuk, hogy a narrátor összességében nem kíván átlátni a látszaton, hanem maga a látszat érdekli. Ezt bizonyítja a már tárgyalt szerelem-koncepció. A szerelem itt egyféle kiindulópont, ami végtelenített vágyakozással azonos, eszelős érzés Olga iránt, a közelsége iránt. Ez a szerelemfelfogás inkább a mondást helyezi középpontba a megmutatás helyett, emiatt nem kerülünk közel a szereplőkhöz. De kik is valójában ezek a szereplők? Közös tulajdonságuk talán az, hogy mindannyian viszolyognak a hétköznapi valóságtól. Ez látszik Péter és Olga viszonyában, amit elnehezít Olga első férjének, Ferencnek az autóbalesete, Olga gyásza, majd a második házassága. A különböző szituációkra adott reakciójuk sokszor azonos: mindannyian tehetetlen emberek (beszédes Olga alkoholizmusa), nem tudnak kiállni magukért, eszméikért. Ezért a regény közvetetten felteszi a kérdést, van-e egyáltalán értelme elköteleződni, ha úgyis úrrá lesz rajtunk a reményvesztettség? A vázolt lehetőségek sematizáltak, forgatókönyvszerűek, direktek. A tudós ­Waldstein Péter ideológiái például egyértelműen ezt a dilemmát közvetítik: igyekszik ugyan értelmet adni a létnek, de az értelemadás, itt a tudós magatartás erőltetett, sokszor egyértelműen kisszerű. Például az olvasás mindig a bölcsesség forrása, a polgár pedig szemben áll s élesen elkülönböződik a tanulatlanoktól.
Természetesen a felsorakoztatott szempontoknak van eszmei hátterük, például megjelenik a szövegben a sztoikus filozófia, létszemlélet, jelen vannak a misztériumok, s többször feltűnik egyféle tanítói célzat, de ezek elsősorban sarkított minőségek. Például az erkölcsi megtisztulás lehetőségét Olga férje, Áron a fizikai bántalmazással köti össze, így próbál jó nevelést adni fogadott fiának, Kristófnak; vagy az értelmiségiek kelet-európai helyzetére vonatkozó utalások is ilyenek. A barátság mint erény megformálása viszont mindenek ellenére azt közvetíti, hogy vannak még birtokolható, egységes, alapvető értékeink (s létezik „az egyértelmű értékrendből származó világos cél”, 350.), még ha kultikus beszédmóddal tudjuk is csak megszólaltatni őket.

Péterfy Gergely: A golyó, amely megölte Puskint. Kalligram, 2019.