Körültekintés idebent – Filozófiai levél az erdélyi barátoknak

Orth István: Tavasz
„Már évekkel ezelőtt fölfigyeltem arra, hogy kora ifjúságomtól fogva milyen sok hamis nézetet fogadtam el igaznak, s hogy mennyire kétséges mindaz, amit később ezekre építettem. Ennek hatására beláttam azt is, hogy egyszer az életben gyökerestül föl kell forgatnom, s az első alapoktól kiindulva újra kell kezdenem mindent, ha arra törekszem, hogy egyszer még valami szilárdat és maradandót hozzak létre a tudományok területén.”(René Descartes)

„…Annak, aki komolyan rászánja magát arra, hogy filozófus legyen, ’életében egyszer’ vissza kell vonulnia önmagába, és meg kell kísérelnie minden, eladdig számára érvényes tudomány lerontását és újjáépítését. (…) Ha rászántam magamat a döntésre, hogy életemet ennek a célnak szentelem, tehát arra a döntésre, mely nélkül nem vagyok képes filozófussá válni, akkor a kezdőpontra jellemző abszolút ismereti szegénységet választottam.”(Edmund Husserl)

Husserl a descartes-i Elmélkedések újrafölfedezését látja az „egyetlen valóban gyümölcsöző bölcseleti reneszánsz” zálogának. Husserl fölveti ugyan, hogy Descartes elmélete itt-ott reparálásra szorul, de ő is az abszolút tudományeszmény megalapozását tekinti végső céljának, amit – ideiglenes erkölcstan helyett – ideiglenes vezéreszmeként fogad el. Ezek után az első lépést abban látja, hogy elgondolkodjon rajta, miképpen tehetne szert a „valódi tudáshoz” vezető módszerre.
Istenem! Belátni, hogy nem tudunk semmit, és az e belátással letakarított terepen elfoglalni az új kezdet, az új élet pozícióját, hogy majdan minden lehessünk: milyen ősi toposz! Minden tan azzal kezdi, hogy leendő adeptusával beláttatja: ő nem tud semmit. A megadás talaján aztán elveti a magot, amelyből az égig érő paszulyfa nőhet ki. Ennek tetejére mászva a tan hű követője szétnéz, és meglátja a végtelen idősíkon emelkedő elefántcsonttornyokat. Az egyikben Szókratész lakik, a másikban Augustinus, a harmadikban Descartes, a negyedikben Husserl, és így tovább. Vannak aztán kisebb, rozogább, kontárabb építésű tornyok. Az egyik ilyenből Lenin bámészkodik kifelé.
A toposz halhatatlansága érthető. Platón barlangjának képe nagyon szuggesztív. A barlang mint az emberlét tere eleve erős metafora, hiszen a törzsfejlődés során ez volt első lakhelyünk, posztnatális anyaméhünk, ahol emberállatként biztonságban éreztük magunkat, mert csak időnként kellett arra ébrednünk, hogy a barlangi medve reggelije vagyunk. (Vannak persze újabb hírek arról, hogy a tudósok szerint mackónk őse nem is volt annyira ragadozó állat, de egy jól fejlett toposz – főleg egy olyan, amely az ember szívében rettegésként lakozik – a tényekre rá se hederít.)
„Na és a medvék járnak?” – kérdezi az elviselhetetlenül korán elment Szőcs Géza versében a szegény erdei rokontól a csonkamagyar. A szegény erdei rokon fő tulajdonsága, hogy archaikusan tud nézni, és ezzel kiválóan képes szolgálni muzeális vágyainkat: „legyen úgy, mint régen volt”. Lám, vannak még itt olyan magyarok, akik nem korcsosultak el, mert őrzik szemükben azt a tiszta fényt, szavaikban azt az archaikus ízt, amit mi már régen elvesztettünk. Ezzel idáig nincs is semmi baj. A baj ott kezdődik, ha nem vagyunk képesek rá, hogy kilépjünk a múzeumból. Ha nem vesszük észre, hogy ők is élő emberek. Ha rájuk zárjuk a barlangot, nehogy kiderüljön, hogy nekik is saját (nap)világuk van.
Na de nagyon elkanyarodtunk kollektív terek felé. Vissza az elefántcsonttoronyba! A szellem teljes kitakarításának vágya, a gondolkodás nulla fokának képzete hermeneutikailag tarthatatlan. Ennek több oka van. A világ előzetes megértésének nem lehet mögé kerülni egy ilyen huszárkanyarral. Nincs olyan, hogy nulla fok. Olyan utoljára a megszületésünk pillanatában volt. De ha volna is, már kiépült gondolkodásunknak nem mehet elébe a módszer, ami maga is gondolkodásunk terméke. De ha elébe is mehetne, nem olyan tisztázatlan vezérfogalmakkal, mint amilyen a descartes-i ego vagy a husserli a priori. Persze okoskodhatok én, ahogy akarok, szajkózva nálam sokkal nagyobb gondolkodók ellenérveit, amiket jól-rosszul megtanultam, de a kép, hogy az ember félrevonul, és – mint Rembrandt híres festményén a filozófus – szobája mélyén, lelki csigalépcsője végpontján, önmagába burkolózva veszi föl a kapcsolatot a mindenség erőivel, mégis baromi szuggesztív.
A karteziánus imperatívusz szavára hallgató ember félrevonul abba a barlangsötétbe, ahol megpillanthatja a Képet. A csakis a magány levegőjében életre kelhető kép az elvonult embert, őt magát ábrázolja. Persze nem kívülről. Belső kép ez, annak ábrázolása, amivé képezni magunkat titkos, de annál kérlelhetetlenebb lelki parancs.
A barlang a föld méhe. Az ember kijön a barlangból: ez a kép – ahogy fentebb már megpendítettük – Platón óta a megvilágosodás, a szellemi újjászületés metaforikus képe. A gondolkodás bábeli zűrzavarának idején azonban a barlang az elcsöndesedés, a lelki vagy szellemi letisztulás helye. Ha a túl nagy fény bántó, sötét helyet kell keresni, hogy a képet – például életünk képét – megpillantsuk. Ha a kép megképződik, akkor képzettek leszünk rá, hogy új emberként haladjunk tovább, elnyerve az ataraxia, a zavartalanság állapotát.
A Bildung fogalmának – amelynek tükörfordítása a magyar képzés szó – Hans-Georg Gadamer adott hermeneutikai távlatot. Célja az volt, hogy a szellemtudományokat kiszabadítsa a természettudomány módszeruralma alól. Ehhez a humanista hagyományt hívja segítségül. A humanista vezérfogalmak közül pedig elsőként a képzés fogalmát. A XIX. században a képzés, amely azelőtt a testrészek kiképzésével vagy a természeti képződményekkel kapcsolatban került szóba, „immár a legszorosabban összetartozik a kultúra fogalmával, s elsősorban azt a sajátos módot jelenti, ahogyan az ember a maga természetes adottságait és képességeit kiképzi”. Gadamer a mai képzésfogalom kialakulását Kant és Hegel közé teszi. Hegel már önmagunk iránti kötelességről beszél, amikor képzést említ. Gadamer itt idézi Humboldtot: „…amikor mi a mi nyelvünkön képzést mondunk, akkor valami magasabbra és ugyanakkor belsőre gondolunk, tudniillik arra az érzékre, mely a teljes szellemi és erkölcsi törekvés ismeretéből és érzéséből árad ki harmonikusan az érzésmódra és a jellemre”. Itt már nem a kultúráról, nem a képességek kiképzéséről van szó, mondja Gadamer, hanem valamiféle, a misztikus tradícióhoz illeszkedő képzetről.
Hegel, akinek a filozófiájában az általános magasabb rendű az egyedinél, a képzésben a vágy megfékezését látja. Az ember alárendeli magát egy általános akaratnak, s alázatos önképzése, valamint közben nem szűnő, visszafojtott lélekizzása révén végül önérzetre tesz szert. Ha hegeliánusok akarunk lenni, akkor felfoghatjuk a dolgot úgy is, hogy a fentebb – Descartes és Husserl nyomán – javasolt félrevonulás barlangi sötétsége egyrészt az idők megfékezése – hiszen ez a „barlanghasonlat” a lélek ősi állapotára is utalhat –, másrészt az önérvényesítésében expanzív vágyakat dédelgető lélek megfékezése, egészen addig, míg „önérzetünk” meg nem születik.
„Hogy a szellemtudományokat mi teszi tudománnyá, az nem a modern tudomány módszereszményéből, hanem a képzés fogalmának hagyományából érthető meg. A humanista tradíció az, amihez vissza kell nyúlnunk.” A humanizmus a maga korában visszatérés volt a földi élethez. A kihűlt iskolafilozófia uralma ellen lázadó gondolkodók a megismerést igyekeztek visszavezetni az élethez. Gadamer igazi Heidegger-tanítvány: a maga módján ő is arra törekszik, hogy a tudást a léthez visszavezesse, amelytől elszakadt. Ennek érdekében a humanizmus személyiségformáló gyakorlatát hermeneutikailag radikalizálja. Közben – egy rövid futam erejéig – játékba hívja a felejtés fenoménjét. A felejtés a szellem életfeltétele, mondja Nietzschéhez kapcsolódva. A párhuzam nyilvánvaló. A képzés során a szellem elidegenedik önmagától, hogy amitől a szolgálás önzetlenségében megfosztatott, végül újra elnyerje. A képzés során, az idegen anyagot elsajátítva a szellem visszatér önmagához. A felejtés is ilyen elidegenedés. A szellem felejtőn kivetül a felejtés lehetőségteli semmijébe. Onnan visszatérve, immár mélyebben ismerheti föl az elfeledettet.
Az embernek legalább egyszer az életben vissza kell vonulnia, hogy elfelejtsen mindent. A felejtés célja az emlékezés. Egy olyan emlékezés, amely – továbbra is támpontokra szorulva bár, de – teóriamentesebb körülmények között teszi lehetővé a körültekintést. Nem véletlen, hogy Gadamer Arisztotelész Nikomakhoszi etikáját hívja segítségül. Hiszen Arisztotelész szerint az etikai tudás nem pusztán elméleti tudás: amit e tudás révén megismerünk, az bennünket közvetlenül érint. Arisztotelész elkülöníti egymástól a tudás fajtáit. Tipológiájában az episztémével mint tudományos, elméleti tudással, valamint tekhnével mint gyakorlati, mesterségbeli tudással szemben áll a phronészisz, az erkölcsi tudás, a körültekintő gondolkodás. Ezt a tudásfajtát az egyedi és általános sajátos együttműködése jellemzi. A körültekintés annak belátásához szükséges, hogy az általánosan tudott hogyan ítél bennem az egyedi szituáció függvényében. Ez a tudás egész applikációs horizontunkat igénybe veszi: mindig az adott szituáció közvetlenségében használjuk föl eleve adott tudásunkat.
A phronészisz a phroneó igéhez tartozó főnév. A phroneó jelentésfelhője (a teljesség igénye nélkül): (helyesen) gondolkodik/ítél, belátása van, eszes, bölcs, eszénél van, életben van, meggondol, érez, tervez, törekszik. Ahogyan Arisztotelész az erkölcsi tudás mibenlétét körüljárja, az „a hermeneutikai feladatban rejlő problémák egyfajta modelljének bizonyul”. Az erkölcsi tudásban a tiszta tudás és annak alkalmazása együtt, egyszerre jelenik meg. A megértés applikációs horizontja nem kívülről határolja magát a megértést, tehát nem határ – még csak nem is a görög peirar körülölelő, szinte óvó értelmében –, hanem már eleve behívja az életbe. Egy ókori szövegből a mai olvasó azt érti meg, amit a saját életére alkalmazni tud. Ez a megértés akkor válhat újra-megértéssé, ha az ember már a saját életét is másképpen látja. Ehhez felejteni kell. Legalább egyszer az életben az embernek vissza kell vonulnia, hogy felejtsen. Mert a felejtés – ahogy Nietzsche nyomán Gadamer megjegyzi – a szellem létfeltétele. Platón nyomán teret nyert az elképzelés, hogy minden tanulás visszaemlékezés, és bár Platón is tudta, hogy a felejtés gyógyszer is lehet, csak a hermeneutika világíthat rá arra, hogy visszaemlékezés és felejtés nem ellenfogalmak, hanem egymást óvón segítő mozzanatok. Meg kell merülnünk a sötétben, és amit ott láttunk, attól felejtőn kell távolodnunk. Nem szabad hátrafordulni.
A karteziánus visszavonulás: phroné­szisz, sötétben. Ebben a körültekintő megértésben önmagunk hagyományát lerombolva értjük meg azt. Az eljövendőt egészen újfajta módon megalapozó, minden gondolatunkat új alapokra helyező, előzetes megértéseinktől mentes gondolkodás, steril önmegértés persze nem létezik. De az előzetes megértéseinket átvilágító, értelmező gondolkodói magatartás igen. Ez az attitűd azonban nem egy kitüntetett, demonstratív aktus keretében jut szóhoz, hanem mindig, amikor valóban gondolkodunk. A barlangmozi folyamatosan, észrevétlenül működik bennünk. Előítéleteinkhez nem tapadhatunk, mert akkor nincs gondolkodás, de azokat ki sem irthatjuk, mert megértésünket vezérlik.
Itt véget is érhetne ez az írás, ha megelégednénk azzal, hogy a heideggeri leckét nagyjából felmondtuk. De a heideggeri nyelv újramondása, a csakis heideggeri terminusokban való filozófiai beszéd garancia arra, hogy ne gondolkodjunk. Heidegger a „történetileg terhelt” szavaktól való tartózkodással azt a veszélyt kívánta elhárítani, amit úgy nevezhetnénk: a gondolkodás létidegen formákba merevedése. Hogy a szavak történeti terhüktől megszabadíthatók-e, az erősen kétséges. Amikor a heideggeri nyelvalkotás megpróbálja a gondolkodást fedőhagyományaitól megszabadítani, olyan szavakat hoz létre, amelyekről úgy érzi, egy eredendőbb gondolkodás talaján fogantak. Hogy a szavak saját fejlődéstörténetükről leválaszthatók-e, az kérdéses, de ha így volna, akkor is fölmerül a kérdés: vajon a heideggeri ontológia erős nyelve, ahogy ma bennünk kimondódik, nem áll útjában a gondolkodásnak? Vajon a heideggeri hagyomány önmaga miféle lerombolására hív fel bennünket, gondolkodni vágyó hagyománytisztelőket?
Hogyan és hová vonuljunk vissza, hogy a karteziánus imperatívusz útmutatása célba érjen, hogy ne csak „foglalkozzunk magunkkal félrevonultan”, hanem valóban gondolkodjunk önmagunkról? Miképp foglalható el az a nézőpont, ahonnét igazabb rálátásunk nyílik magunkra? Máris terhelt, tisztázatlan fogalmak övezik a feladatot: elfoglalni a nézőpontot, ahonnét igazabb rálátás nyílik önmagunkra. Megpróbálhatnánk tisztázni mindőjüket, csakhogy ehhez újabb tisztázatlan fogalmakat kellene hadba szólítanunk, míg rá nem döbbennénk, hogy nem magaslaton, szirttetőn állunk, mint önnön létünk ataraxiával telt hadvezére, hanem a végtelen regresszió varázsszőnyegén suhanunk, fene tudja, merre. A helyzet, úgy tűnik, reménytelen. Vagyunk, akik vagyunk. Lehet, hogy nem is a megismerésről kellene beszélnünk, hanem a szeretetről. Lehetne ez a szív phronészisze. Amíg el nem felejtünk beszélni, itten.