.svg)
Jakabházi Sándor: Hiány
Hangok a végekről
Őrzök a könyveim között egy kis verses füzetet, már nem tudom, honnan került hozzám: családi örökség volt vagy kaptam valakitől, mindenesetre hosszú évtizedek óta ott van a könyvtáramban. Végvári versek a címe, van egy alcíme is: Hangok a végekről 1918–1921, Budapesten adták ki 1921-ben. Előzményeként jelent meg 1919-ben a Segítsetek! Hangok a végekről című verses füzet és vele szinte egyidőben a Mindhalálig című kis kötet. Ezek voltak azok a versek, Reményik Sándornak azok a versei, amelyek szinte elsőnek adtak hírt az erdélyi magyarság megváltozott sorsáról és közösségi fájdalmáról, közvetlenül a trianoni döntés előtt és a döntés után. Az első költői jelentésre annak idején Kosztolányi Dezső hívta fel a figyelmet Végvári versei című írásában, a Nyugat 1920-as évfolyamában. A neves költőtárs, aki akkortájt testvéri figyelemmel fordult a „trianoni költészet” felé, akkor nem tudta, hogy a beszédes név valójában kit takar, jóllehet Reményiknek Fagyöngyök címmel néhány hónappal korábban már megjelent az első verseskötete.
„Erdéllyel nem nehéz bennünket megríkatni – írta Kosztolányi Dezső. – Édes véreink szenvednek ott, kikkel már több mint egy éve nem beszélhetünk, nem üzenhetünk nekik se postával, se futárral és a szavukat se hallják, mintha valami bányaomlás eltemette volna őket. Akármilyen jel, vagy hír könnyekig megindít minket, mely onnan jön. E megható és fájdalmasan síró versek művészi értékét, tehát nem szabad csak a rokonérzésünkön mérni, azon, hogy milyen hatást gyakorolnak reánk a sajgó emlékek megbolygatásával. Ha a szülőanyánk ravatalon fekszik, akkor nem kellenek bűvös szók arra, hogy a líra végtelenjét keltsék lelkünkben és sírva fakadjunk. Elég, ha valaki – némán és csöndesen – reá mutat.”
A neves költőtárs akkor igen hitelesen jelölte ki az Erdélyből érkezett versek költőjének helyét: „Végvári a rab Erdély költője »az utolsó walesi énekes, Erdély földjén az utolsó bárd«, aki a román szuronyok között a magyarság jajveszékelésének ad hangot. Föltűnése és jórészt a művészete is sokban hasonlít Gyóni Gézáéhoz. Nem tudjuk, hogy ki lappang az álnév alatt, de bizonyos, hogy annak előtte nem olvastunk tőle verseket. Egy titáni alkalom tette poétává és népszerűvé is, akárcsak Przemysl költőjét, mert költeményeit már széltében-hosszában szavalják és olvassák az országban, itt a területvédő-liga kiadta kis füzetét, túl a Királyhágón pedig gépírásos másolatban, mely kézről-kézre jár.” Kosztolányi a Végvári-versek művészi hatására is hiteles magyarázatot talált, midőn a következőket állapította meg. „Népszerűsége művészi szempontból is érthető. Mozgalmas és mozgató képzelete van, egészséges megjelenítő-képessége és ízlése, mely megóvja attól, hogy mint költő visszaéljen a helyzetével, arra törekszik, hogy – szerényen és nemesen – csak a maga érzéseivel hasson. Nem kimondottan programversek. De éppen ezért, a művészi jóhiszeműségük folytán válnak alkalmassá, hogy sok millió ember érzését tolmácsolják a hangverseny-dobogón is. Végvári mint művész nem dolgozik meglepő eszközökkel, egyaránt fölhasználja a régi-klasszikusokat és az új-moderneket is, a stílje még sincs eredetiség nélkül.”
Valóban, a szinte ismeretlenségből előlépett és az olvasók rokonszenvét egyszeriben meghódító kolozsvári költő valami olyan történelmi megrendülést és közösségi érzést fejezett ki, amely akkor igen mélyen áthatotta az egész nemzetet és különösképpen az elszakított Erdély magyarjait. A Végvári-versek történelmi pillanatban jelentek meg, a költészet és a nemzet nem túl sűrűn (talán csak 1848 tavaszán és 1956 őszén) tapasztalt találkozásának voltak egyszerre létrehozói és mondhatni: „szakrális” dokumentumai. Bizonyára nem véletlen, hogy a korabeli olvasót is Petőfi Sándor költészetének „szakralitására” és hatására emlékeztették. Ahogy a Végvári versek című kötetet bevezető Raffay Sándor, a magyarországi evangélikus egyház püspöke megállapította: „Petőfi óta kevés költő ajkán szólt tüzesebben a szó, izgatóbban az indulat, maróbban a keserűség, megragadóbban a háborgás, mint Végvári e szabadon hömpölygő soraiban. A magyar géniusz teremtő ereje a magyar verselés nemes egyszerűségével kevés költőnél párosul fenségesebben, mint Végvári költeményeiben.”
A búcsú versei
A Végvári-versek eszméltető hatást tettek a magyar olvasókra, országszerte szavalták őket azután is, hogy költőjük eltávolodott attól az indulatos retorikától, amely korábban áthatotta a trianoni fájdalmat megszólaltató költeményeit. Reményik Sándor eszmei és költői útja igen nagy mértékben megváltozott az alkotó munka ezután következő, mindössze két évtizedében. Ennek a változásnak az ívét azok a versek jelölték meg, amelyeket az Erdély elszakítása és részleges visszatérése közötti időben írt. A kezdetet az 1919-es Segítsetek, a végkifejletet az 1940-es Egészen című kötet jelezte, ez utóbbiban voltak olvashatók azok a költemények, amelyekben a költő a magyar és a román nép valamilyen – a keresztény szellemiség magaslatán történő – kiegyezését és együttműködését sürgette. Ezt a kívánságát fejezték ki az életében utolsóként megjelent verseskönyvében olvasható Korszerűtlen versek című költői ciklusának elégikus darabjai.
A versciklus mintegy összefoglalta Reményik Sándor végső néhány esztendejének (és különösen Erdély egy részének visszatérését követő évnek) a közéleti tapasztalatait, erkölcsi vívódásait, érzelmi hullámveréseit. A verssorozat első, Nagy áron című darabja azt a keserűséget fejezi ki, amelyet a költőnek a mindenünnen áradó, olcsó nemzeti szólamok miatt kellett éreznie. „Az »éljen«-ek különösek, / Idegenek – Az is fáj, ami beteljesedett. / Vagy csak kifáradtam egyszerűen, / S meghajtom jó és rossz előtt / Kábult, kimerült, zúgó, vén fejem. / Korszerűtlen s ma rossz magyar vagyok. / Tudom. / De roppant áron, magyar áron / Megvásároltam én ezt a »jogot«.” Ez a keserűség nem egyszer tört fel a magyar költészetben az álhazafias szólamok hallatára. (Időszerű a jelenben is.) A második, Látlak… című vers a diktatórikus irányba forduló háborús kormányzást ítéli el: „Egy megkergült és óriási Spárta: / Ez lesz az új világ!”, a negyedik, Ki kezdte? című a felelős nemzeti önismeret általánosan tapasztalható megingását nehezményezi: „Nemzetek közti véres játék: / Ki volt a hibás a dologban? […] Magába egyik sem tekint, / Mind magát véli igazabbnak. / S ki önmagával s nemzetével / Vágyna számvetést kezdeni, / Azt mint gyöngét s honárulót / A sokszáz »igaz« kiveti.” Az ötödik, Tusakodás hősi halottakkal című, a jézusi morál magaslatán próbálja feloldani az embertelen háborús konfliktusokat.
A hetedik pedig: az Egymás mellett soha? című polémikus vallomás pedig az „erdélyi kérdést” meghatározó magyar-román etnikai versengést és küzdelmet utasítja el, ezt a verset érdemes részletesebben is idézni, minthogy azóta sem feloldott közösségi traumákra világít rá: „Hát így kell mindig lennie: / Fölül az egyik, s a másik alul? / Hatalmi kérdés emberek között, / S a hatalomban egyik elvadul? / Mindig csak elnyomott és elnyomó, / Kis különbség a módszerek között / És árnyalatok kockaforduláskor, / S meztelen önzés mindenek mögött, / Egyéni önzés és családi önzés, / És ezerféle színű nemzeti”/ Hát nem lehet e korhadó világot / Testvér-színekkel ékesíteni?”
Keresztény életbölcselet
Ebből a költeményből is kitetszik, hogy Reményik Sándornak egészen más elképzelései voltak az „erdélyi kérdés” megoldásáról, mint a „nagyromán” vagy a „nagymagyar” nemzeti stratégiák hirdetőinek, ezek az elképzelések nyilvánvalóan arra az erdélyi népek között megbékélést és szolidaritást létrehozni kívánó eszmekörre épültek, amelyet a húszas évek „erdélyi gondolata”, transzszilván ideológiája alakított ki. Mint ahogy a nyolcadik, Mi a magyar? című vers is a transzszilvánisták „nemzeti liberalizmusának” (Széchenyi István gondolataira utaló) eszméit szólaltatja meg. A kilencedik, Sóhaj a mindenségért című költemény a háború poklában is érvényesítendő keresztény társadalmi morálra, azaz a felebaráti szeretet krisztusi törvényére figyelmeztet, végül a tizedik, Béke című vers arról az engesztelő élményről beszél, amelyet a költő él át, midőn szembefordulva az elvadult társadalommal és történelemmel, számot adhat eszméiről és eszményeiről: „Valami furcsa összehangolódás, / Valami ritka rend – / Széthúzó erők erős egyensúlya, / Mély belső bizonyosság idebent – / Bizonyosság arról, hogy élni jó, / Szenvedni elkerülhetetlen, / Szeretni tisztán: megistenülés, / meghalni szép – / S a Kifejezést meglelni mindezekhez, / Megtalálni a felséges Igét. / Az Igét mindezekhez: / A Béke ez.” Valójában ezzel az akkor „korszerűtlennek” tetsző, mindazonáltal mindig is időszerű személyes műhelyvallomással zárult le Reményik Sándor költői pályája.
A költői búcsúzás, ahogy a bejelentkezés, az előrelátható történelmi tragédiák baljós sejtelmei közepette történt: Reményik Sándor megélhette azt, amire két évtizeden keresztül őszintén áhítozott, vagyis szülővárosának és otthonának visszatérését a magyar állam közösségébe, de mintha kifinomult ösztöneivel sejtette volna, hogy ez a jótékony történelmi fordulat nem lehet végleges, a visszatérés örömét igen hamar ismét a szív szorongásai bénították meg. Olyan történelmi események, tapasztalatok sötétítették el körülötte a látóhatárt, mint az általa oly igen nagyra becsült államférfi: Teleki Pál miniszterelnök öngyilkossága. Ebben a tragédiában, miként Magyar „miért” című halotti búcsúztatója mutatja, történelmi figyelmeztetést látott: a hagyományos „magyar végzet” intő jelét. Reményik Sándor mindig számolt a tragikus fordulatok lehetőségével, sohasem adta át magát annak a lelki eufóriának, amely nem egy alkalommal áthatotta és megbénította a magyar közéletet. Költészete ebben a tekintetben is sokatmondó volt, arra figyelmeztetett, hogy a realitásokat mindig számításba kell venniük azoknak, akikre a nemzet sorsa rábízatott, és ezek a realitások többnyire nem támasztják alá a nemzet különben természetesen jogos vágyait és a vágyakra épített politikai terveket.
Személyes vallomás
Végül néhány személyes megjegyzés. Reményik Sándor költészete akkor, amidőn én az ötvenes évek közepén középiskolába, majd egyetemre jártam, jóformán ismeretlen volt az olvasóközönség előtt. Harmadik gimnazista voltam a budapesti Piarista Gimnáziumban, amikor osztálytársam, a később nagy hírű szobrászművésszé vált Melocco Miklós felhívta a figyelmemet Reményik (és Áprily Lajos és Dsida Jenő) költészetére. Elbűvölt ez a versvilág: a magyarság huszadik századi (meg ezeréves) tapasztalatait, fájdalmait, tragédiáit és ugyanakkor lelkiismeret-vizsgálatát, igazságkeresését és békevágyát találtam meg benne. Aztán már az utóbbi esztendőkben rendszeresen szerepet vállaltam azokon az erdélyi és magyarországi konferenciákon, amelyeket kiváló kolozsvári barátom: Essig József és az általa irányított Reményik Emlékbizottság rendezett. A költő emléke, mondhatni, újjászületett ezeknek a hatására, majd Dávid Gyula gondozásában 2006-ban az olvasóközönség elé kerültek Reményik Sándor összegyűjtött versei. Mára a kolozsvári költő az erdélyi, az egész magyar irodalmi örökség legitim képviselőjévé vált: ma is érvényesen, megkerülhetetlenül.
