Költő vagyok a csöndben is

Ördög-Gyárfás Ágota: dog_lullaby.exe
(Bari Károly-monográfiarészlet)
Ha a madár sem énekelA hegy még csöndesebb
Zen mondás

A némaság könyve című harmadik verseskötet megjelenése nemcsak kronológiai értelemben jelent új stációt Bari Károly alkotói tevékenységében, hanem egyúttal fordulópontot is jelöl, ugyanis néhány verse kivételével (Motyogva, Trónbeszéd, Jannisz Ritszosz, A némaság könyve, Nyára cigánytelepen) más hangsúlyok kerülnek előtérbe, mint a korábban publikált két művében, a Holtak arca fölé és az Elfelejtett tüzek című kötetekben.
Az előző fejezetekben szó esett már néhány olyan tematikus egységről, amely kiemelt szerepet játszik Bari Károly lírai önkifejezésének korábbi szakaszában: a sámán-/próféta-lét önveszejtő örök küzdelmének sorsszerű vállalása, az egyéni és közösségi identitás viszonyrendszeréből adódó feszültségek fájdalmasan őszinte feltárása, az örökségül kapott sorsként determináló üzenetnek a költészet nyelvén való eljuttatása, a társadalmi peremhelyzetben élő közösség szószólójaként való megnyilatkozás, a személyes lét drámai pillanatai, a közösség önmagával való szembesítése a nagy elődök megidézése révén, az adott politikai rendszer éles hangú bírálata – hogy csak a legfontosabbakat említsük.
Ugyanakkor Bari Károly pályájának alakulásában a harmadik verseskötet megjelenését megelőzően egy cezúra beálltának is tanúi lehetünk. Ez a cezúra pedig arra a periódusra vonatkozik, amikor Bari Károly a meghurcoltatások özönéből végre kiléphetett, de saját szavai szerint még talán két évnek is el kellett telnie mindaddig, mígnem hosszú vajúdás után egyáltalán újra el kezdhetett foglalkozni a versírás gondolatával, és végre sikerült egy verset megírnia. Ezt a momentumot a feltámadásra utaló hasonlattal fejezi ki a költő, hiszen az alkotói készség újraéledésének katartikus élménye számára valóban az újjászületést, a „feltámadást” jelentette: „Emlékszem, igen boldog voltam, mert akkor már bizonyossá vált előttem, tudtam, hogy eltelt az a három nap és a sziklazár elgördült a sírról…És ez az időszak, amiben részem volt ezekben a megaláztatásokban, tényleg olyan volt, mint egy sziklasír.” (Márványi Péter 1999:127)
Az interjúrészlet olvasásakor Bari nyelvi képzeletében lezajló váratlan leleménynek lehetünk tanúi, ahol az utalás által előhívott analógia képes a befogadó tudatában mozgásba hozni a szakrális alapszövegekhez tartozó tartalmakat: a költő anélkül, hogy nevén nevezné, csak felvillantja az analógiát az örömet hozó eszkatológikus eseménnyel, Jézus feltámadásával.
„Nincs bennem csönd – nyilatkozta Bari Károly egy interjújában –, de nem tartozom azok közé a költők közé, akik mindennap csinálnak egy verset. Számomra a versírás küzdelem: úgy érzem néha, hogy gyöngyhalász vagyok, akit hosszú, nehéz vaslánccal egy mélységes óceán partján emelkedő sziklához láncoltak, s aki alászáll a gyöngyért a súlyos vaslánccal terhelve is; kínlódva, vonagló testtel, fuldokolva tér vissza a mélyből, de görcsösen összeszorított tenyerében mindig ott van a gyöngyszem. Megszenvedek minden szóért, minden vesszőért; gyakran van úgy, hogy fél évbe is beletelik, amikor egy-egy vers végére pontot teszek. Igaz, ritkábban gyűlik össze kötetnyi anyagom, mint másoknak, de ez nem érdekel. Eljutottam arra a pontra, hogy csak a munkám érdekel. (Mezei András 1979: 03.24. 4.)
A fenti interjúrészlet A némaság könyve című kötet fülszövege is egyben. Több lényegbevágó gondolat fogalmazódik meg benne, ezúttal viszont három értéktelített jelképet ragadnék ki közülük: a csöndet, a gyöngyszemet és a szenvedést. A róluk való reflexióim nem az előfordulásuk sorrendjében következnek.
A Szimbólumtárban a gyöngy címszóról olvashatjuk, hogy a „manicheusok az égi fény szülöttjének, Isten fénylő kincsének tekintik, amely egyben maga a lélek.” (Lásd Szimbólumtár, 'gyöngy' szócikk)
Általánosságban szólva a gyöngyszem-motívum, mint a teremtő fájdalom szimbóluma, annak a messianisztikus gondolatnak a hordozója, amelyet egyébként – Cs. Gyimesi Éva szavaival élve – az áldozatvállalásnak már több évezredre visszatekintő etikai gyakorlata és irodalma csiszolt egyetemes értékjelképpé, és amelynek példáit egyaránt fellelhetjük a világirodalomban és az erdélyi magyar irodalomban. (Cs Gyimesi Éva 1993: 19–90).
A gyöngykagyló-motívumban kifejeződő paradoxális értékviszony Szilágyi Domokos lírájában is felbukkan az Ami kell című versben „hősöket izzadtunk ki magunkból – / kézenfekvő, mégis mondom a hasonlatot: akár a gyöngykagyló, feleim, /mert szomorú az feleim, / hogy mocsok által jutunk kincshez.”
Ami Bari Károly A némaság könyvének fülszövegében megfogalmazódó gondolatait a fentebb jelzett értékjelképpel összekapcsolja, az a gyöngyszem/gyöngykagyló motívumában kifejeződő teremtő fájdalom kérdésének a felvetése, amelyben a személyes próbatételek erkölcsi-esztétikai értékké formált végső eredménye a műalkotás maga, és amely az írás tanúsága szerint képes ellenpontozni az érette vállalt megpróbáltatásokat.
A fenti interjúban a gyöngyszem motívumával szoros összefüggésben áll a szenvedés és a gyöngyhalász motívuma is, ugyanakkor mindháromról elmondhatjuk, hogy szervesen illeszkedik Bari Károly egész költészetét átható messianisztikus szimbolikába.
Az elemzés elején utaltam arra, hogy Bari költészete A némaság könyvétől kezdődően új irányok felé mutat, újabb regiszterekkel gazdagodik. Ennek a folyamatnak az alakulásában/alakításában fontos szerepet játszik a taoizmus, a zen buddhizmus és a szufizmus. Hogy e zsidó-keresztény hitvilág szimbolikájából gazdagon merítő költészetre miért éppen A némaság könyve című kötet meghatározó verseinek születésekor hatottak megtermékenyítőn az előbb említett tanok, abban, úgy vélem, kulcsszerepet játszott a szenvedés, pontosabban a szenvedés megtapasztalásának egy olyan foka, amelyről elmondható, hogy az alkotó elért egy vissza nem fordítható pontig, ahonnan már csak egy másik út felé vezető út létezhet. Vélhetően ezért is válhatott a szenvedés döntő fontosságú kapoccsá a különböző hitvilágok közötti átjárhatóság megteremtésében.
Thomas Merton A zen és a falánk madarak című könyvében olvashatjuk, hogy a „zen tény”, és akármi legyen is, úgy fekszik keresztbe előttünk az úton, mint egy kidőlt fa, amelytől nem tudunk tovább menni. Ugyancsak Merton szerint a kereszténységből sem hiányoznak efféle tények, jelesül a kereszt. A „tények” – állapítja meg Merton – egyik esetben sem objektívek és személytelenek, hanem mindig a személyes élet tényei. „Súlyos tévedés volna azt gondolni, hogy a buddhizmus és a kereszténység a szenvedésnek csupán másféle magyarázatát kínálja, vagy – ami még rosszabb – másféleképpen igazolja és misztifikálja ezt a kikerülhetetlen tényt. Ellenkezőleg, mindkettő megmutatja, hogy a szenvedés legnagyobbrészt megmagyarázhatatlan marad annak, aki azért próbálja megmagyarázni, hogy elkerülhesse, vagy aki azt hiszi, hogy maga a magyarázat a menekvés. A szenvedés nem úgy »probléma«, hogy ki lehet maradni belőle, vagy le lehet győzni. A szenvedés, ahogyan azt a kereszténység és a buddhizmus is – mindegyik a maga módján – látja, része saját önazonosságunknak, empirikus létezésünknek, és egy valamit tehetünk ellene, azt, hogy belevetjük magunkat az ellentmondások és zűrzavarok kellős közepébe, hogy átformálódjunk annak révén, amit a zen »nagy halálnak«, a kereszténység pedig »Krisztussal való halálnak és feltámadásnak« nevez.” (Merton 2000: 50.)
Az előbbiekben már említett gyöngyszem és a szenvedés után elérkeztünk a csend motívumához. Ha sorra vesszük a csend szó rokon értelmű szavait, akkor azt láthatjuk, hogy a csöndesség,csendesség, hallgatás, csönd, nesztelenség szavak mellett a némaság is a szinonimái közé tartozik, s ez utóbbi – mint kötetcímet alkotó szó – kiemelt szerepet játszik Bari harmadik verseskötete költői üzenetének szempontjából. A hallgatásról pedig Bari Károly így vélekedik: „A hallgatás a valóságosan alkotóknál nem elhallgatást jelent, hanem azt, hogy felkészülésre van szükségük közlendőik kimondásához – egy évnyi vagy akár tíz évnyi. Mert mint ahogy a japán Nó-színészek csak meghatározott életkor betöltése után játszhatnak el egyes szerepeket, csak miután éretté válnak arra, hogy bizonyos dolgokat, gondolatokat meg tudjanak és meg is merjenek fogalmazni, ugyanúgy a költők is csak akkor képesek magasrendű megnyilvánulásokra, ha birtokolják az érzékelhető világok és a megfoghatatlan jelenségek egyidejű láttatásához szükséges expedienseket, amelyekhez csak hosszú, benső úton lehet eljutni és amelyeket csak idők súlyának terhével lehet megszerezni.” (Bari Károly 1999: 217)
Ha visszakanyarodunk egy pillanatra a korábban idézett interjú kezdőmondatához, akkor egy paradox jelenséggel találjuk szembe magunkat, ugyanis a költő nem állít mást, mint hogy „Nincs bennem csönd”. S valóban, ennek a csöndnélküliségnek úgy ad hangot a lírai én, hogy közben A némaság könyve válik e paradoxonokat magába rejtő kijelentés hitelesítő pecsétjévé. De hát milyen csendről, milyen némaságról is beszélhetünk Bari esetében? E paradoxon egyik lehetséges feloldásához talán közelebb visz az a régi kínai rajz, amely egy óriás termetű aggastyánt ábrázol, akinek – Hamvas Béla szerint – még a ruharáncai is a szenvedélyes feszültség legmagasabb fokát fejezik ki. „Olyan ez az ember ráncos homlokával és lobogó szakállával, mint viharos szélben a fekete zivatarfelhő. Címe: a Mennydörgő hallgatás. Ez a kimondás egyetlen lehetősége. A logosz hangtalan explóziója. Mint ahogy a zene el tud hallgatni. Ahogy a tenger vagy az éjszaka és a halál hallgat.”(Hamvas 2003: 305–335)
Ágoston Vilmos írja egy helyen, hogy „A költőt megfoszthatod kenyértől, víztől, sótól, bezárhatod; vakon, süketen és némán verheted – csak a szavakat ne vedd el tőle. A szavakat add vissza neki, hogy elmondhassa: megverted, bezártad, éhezett, különben örökké hallgatni fog. Hallgatni fog, és azt mindenki hallja, néma verseit mindenki érti, s a sanyargatást, amit a test kibír, nem bírja el az értelem…” (Ágoston 1977: 87.).
A „hallgatás”, a „némaság” formái pedig végtelenek lehetnek, mint ahogyan azt Bari Károly A némaság könyve című verséből kiragadott részlet komplex képei is példázzák.
„[…] a valóság a tudat képessége, mondja,a tudaté, mely kényszermunkára ítélvesorvadaz eszmék kőfejtőiben, fáradhatatlanulőrködőámítások gyűrűjében, elvadult falevelekólálkodnakkörülöttem, rátámad képmásáraa képzeletem tükör-labirintusába tévedtvilág: szilánkokká rombolja a szívdobogásomtólmeg-megrezzenő folyosókat, emlékekkel-csiszoltkristály-falaikat összerontja mindörökre,megsemmisíti, pusztítjakincsként őrzött fájdalmaimat:szavakká zúzza, megtapossa,a múlt foncsorának ezüst sivatagában túszul ejtettpillanatok kiszabadulnak, előtolongnak egymást tiporvaa káprázat tükör-kazamatáiból,villognak, tündökölnek,mint viharok ónszürke ajtajánha villámok piros retesze csattan,[…]”
A kiragadott versrészletben a lírai alany kontemplációjának sora azzal a filozófiai kérdésfelvetéssel indul, amely a gondolkodókat már az eleai filozófustól, Parmenidésztől kezdve az emberi megismerés alapelveiről elmélkedő Berkeley-n át a huszadik századi fenomenológusokig mindig is foglalkoztatta, vagyis, hogy a tudat, a gondolkodás mint létünk alapvető része és jelensége, az egyetlen igazi tényező, ami számunkra adott. Ami Bari Károlyt is alapvetően érdekli, az elsősorban filozófiainak mondható alapkérdések egész sora: ember és világegész, objektum és szubjektum viszonya; élet és halál, öröklét, sorsvállalás, megismerés és kifejezhetőség kérdése, a lehetséges világok megismerése, amelyhez az embernek át kell lépnie önnön határait. Jóllehet – ahogyan erre Kovács Zsuzsanna találóan rámutat A némaság könyve című kötet címadó verséről szóló elemzésében (Kovács 1999: 76–81) – ezek a kategóriák távolról sem fogalmi szinten épülnek a versbe, hanem a vers „eszmeisége” képiségében objektiválódik, azaz a mű által hordozott metafizikai minőségek virtuális megjelenítésének logikáját és törvényszerűségeit követi.
Az idézett versrészlet kezdősorai pontosan rávilágítanak arra az alkotástechnikai folyamatra, amelynek révén megszületik a vers, a mű, a különböző valóságelemek kiválasztásából egy új, teremtett világ létrehozásakor. Egy megkettőződésnek, majd egy összeolvadásnak lehetünk tanúi, ahol a lírai én-t felvillantó gondolati-emocionális szféra és az erős szuggesztióra beállított képi világ külön-külön is artikulálódik – majd a két réteg egymásba áttűnik. Ugyanakkor egy alkotáslélektani folyamat lejátszódásának is a tanúi lehetünk, ahol a lehető legintenzívebb közelségbe kerülünk avval a szubsztanciával, amely a környező világot tudatszubjektív formában visszatükrözi, és amely a vers tanúsága szerint „kényszermunkára ítélve sorvad/ az eszmék kőfejtőiben, fáradhatatlanul őrködő ámítások gyűrűjében […]”.
A vers teremtette világ két egymásnak feszülő szférájába nyerünk betekintést, ahol a „kint” és a „bent” antinómikus minőségek hordozóiként jelennek meg. Az egyik világ elnagyolt és fenyegető („elvadult falevelek ólálkodnak”) a másik, kimunkált és törékeny („emlékekkel csiszolt kristály-falaik”), s mint ilyen, ki is szolgáltatottja az előbbinek, hiszen a vers tanúsága szerint „rátámad képmására a képzeletem tükör-labirintusába tévedt világ”.
A versbeli tükör tükröző jellege révén indítja el azt a sokrétű folyamatot, ahol egyszerre lehetünk tanúi a lírai alany önmagára és a környező világra való reflektálásának. A tükör fizikai adottságainak köszönhetően nemcsak megkettőzi, de akár meg is sokszorozhatja az eredeti „tárgyat”: a látót és a látottat: a tudat útvesztőibe beszüremkedő valóságot és az önismeret terepét feltérképező lírai én-tudatot.
A versben szereplő „képzelet tükörlabirintusának” előképét abban az egyetemes archetípusban kell keresnünk, amely a sors, a végzet és a veszélyeztetettség szimbólumaként honosodott meg a különböző kultúrákban, költészettörténeti hagyományai pedig az ókorig vezethetőek vissza. A kihívásoknak kitett utazás, a sokszor kilátástalannak tűnő végtelen bolyongás önmagunk keresésének a metaforájává avatja a labirintust. Az agy tekervényeit megidéző öntükröző képzelet így válhat a sűrűn elágazó gondolatfolyósokon zajló komplex folyamatok felderítésének eszközévé. „Behatolni a labirintusba annyi, mint szándékosan magányba helyezkedni: annyi, mint elfogadni a sors tekervényeit és ismeretlen szigorát, s úgy megkísérelni a megoldást, hogy visszautasítunk minden segítséget. [...] Ez a magány azonban Einsamkeit lesz, és nem Alleinsein – Hölderlin megkülönböztetése szerint –, egyedül leszünk, de nem elhagyottak. Keresett, akart, magunk választotta út lesz ez ahhoz, hogy megmagyarázzuk önmagunknak önmagunk misztériumát az »akadályozott zarándokút« folyamán, melyet éber állapotban, sőt a legmegfeszítettebb figyelem állapotában teszünk meg, hogy elérkezzünk a megmenekülés helyzetéhez.” (Santarcangeli 2009: 930)
Mircea Eliade szerint az ember nem élhet anélkül, hogy fel ne építene egy szent térséget, egy Középpontot. A labirintus összefügg egy beavatási úttal, amit a régmúlt időkben valószínűleg a sötétségben, kanyargó barlan­gokban kellett megtenni, s amely próbák egész soroza­ta után vezetett csak el a központi szentélybe. Santarcangeli vélekedése szerint a középpont a legkülönbözőbb dimenziókban létezhet: hegytetőn, síkságon vagy egy barlang mélyében, de akár spirituális „elválasztó vonalon” is, úgy, mint fény-sötétség, élet-halál. „A hosszú kanyargós út elvezet a középpontig. Mintha homályosan azt érezné itt meg az ember, hogy csak a leghosszabb út vezet el a tökéletességhez” – írja Sant­arcangeli. […] A középponthoz a kimondhatatlan titkok, vágyakozások, tudatos és tudattalan törekvések, álmok és lidércnyomások kötődnek. Egyszóval az ember a titokzatos terület közepén azt találja, amit találni akar, s igen gyakran megtalálja önmagát – állítja a szerző. „A végső megismerés önmagunk megismerése, saját énünk megértése, amint saját lelkiismeretünkben visszatükröződik. Ezért is található – írja Argejó Éva Santarcangeli könyve kapcsán – gyakorta a tükör is a labirintus középpontjában, mely motívum irodalmi alkotásoknak is visszatérő témája. A labirintus középpontja mindig változást foglal magában, elté­rést minden addigitól: az átmenetet jelenti egyik világból a másikba. Aki kijön a labirintusból, már nem azonos azzal, aki oda belépett.” (Santarcangeli 2009: 935)De vizsgáljuk meg közelebbről milyen utat is jár be a költő a vers terében?
Kovács Zsuzsanna az előbbiekben említett értelmezésében úgy fogalmaz, hogy a vonat kerekeinek mozgására asszociáló verssorok a lírai én kiemelt sorslehetőségeinek határait jelzik, ahol egymás után következnek az általa bejárt szimbolikus terek: a „beszélgetések bérceit” az „éjszakai cigánysor” látomása követi, majd a „cigánytáborok” archaikus-babonás világát járja be, hogy eljusson a végső stációig: a „temetőbe.” A különböző szimbolikus terekhez más-más szimbolikusan megjelenített magatartásformák rendelődnek, ahol a szó kimondásának tettétől a végső szereplehetőség, a megváltás néma vállalásában teljesedik ki a költői gondolat íve egy jól körvonalazódó belső logika mentén.
A vers a cigánykártyák jóslataival kezdődik: „Meghalsz, meghalsz”. Ebbe ékelődve jut kifejezésre a megfeszíttetés jóslata:
„nincs nap, nincs hold, halál patái kopognak mögöttedragyogva, megfeszíttetel, isten tekintetével átszögelttenyereidből kicsordul majd a sorsod, meghalsz.” A vers záró soraiban megismétlődik a fenti gondolatsor anélkül, hogy a megfeszíttetés szó szerint is kifejezésre jutna, helyette a Bibliából ismert eredeti mítosz elemeivel találkozunk: a sötétség („Hat órától kezdve pedig sötétség lőn mind az egész földön, kilenc óráig” Mt 27,45); a megverés, a kigúnyolás és megaláztatás („És verik vala a fejét nádszállal, és leköpdösik őt, és térdet hajtva tisztelik vala őt” Mk 15,45); végül pedig a szenvedés jajkiáltásának motívumával zárul („Kilenc óra körül pedig nagy fennszóval kiálta Jézus mondván: Eli, Eli Lamá sabaktáni?” vagyis Én Istenem, én Istenem! Miért hagytál el engem? Mt 27,46).
Kovács Zsuzsanna meglátása szerint így épül a krisztusi szerepmodell az egyéni sorsmodell szimbolikájával kiegészülve a befejező rész megváltó gesztusába:
„nincs nap, nincs hold, katonák rontanak ráma parancsok fedezékei mögül ragyogva:karomat hátracsavarják, leköpdösnek,szívemben megmotozzák a lángot röhögve,kiáltozom, anya, anya, védjél meg engem, segíts”
A két kiragadott részlet a versbeli életút két végpontjaként, alfája és ómegájaként is értelmezhető, ahol a létezés terében a lírai alany végigjárja a maga kálváriáját a megjövendölt és a beteljesedett sors között. A meglévőhöz képest egy más sorsban való hit csak a létezőből való kitöréssel lehetséges, ezt jelzik a „menekülök”, „kitörök” igék is a versben: „a lombok ugatásától visszhangzó fogolytáborból/menekülök […]”, „tulipánkelyhek remegő porzószálainak/sorsából kitörök, […]” A „menekülök”, „kitörök” tartalmilag a veszélytől, bajtól, a megjósolt végzetes jövő elől való ösztönös kitérés emberi gesztusainak a megnyilvánulásai. Ám a versnek egy későbbi szakaszában már arról olvashatunk, hogy „elindulok az őszben botladozva, meginog lépteimtől a harmat trónszéke:” , ahol az „elindulok” már nem a sors szabta úttól való eltérés vagy meghátrálás lehetőségeként merül fel, hanem a való és a kellő összekapcsolódásaként.
Az önmagába bezárt énnek túl kell lépnie önmagán, hogy kozmikus teljességgé, egyetemessé válhasson. Az Evangélium tehát kulcs az identitás megértéséhez: ami bennünk a legmélyebb és legszemélyesebb az a legegyetemesebb. Aki már saját magáról mondott le, eljutott a birtoklásból a létezésbe. Amim van, azt mind el lehet venni. Aki vagyok, a legmélyebb én-t, a személyt már nem lehet tovább kifosztani. Hiábavaló tettnek bizonyul tehát a versbeli „ragyogás” megtestesítőinek a részéről, hogy „szívemben megmotozzák a lángot röhögve”.
A hit az a kapocs, amely elvezet az úthoz, és – az ágostoni gondolatokhoz hasonlóan – benne összpontosul mindaz, ami igazságként, életként, a láng őrzőhelyeként, lélekként feltételeződik. Képileg pedig úgy jelenik meg a versben mint a „putrik előtt gyújtott alkonyi tüzek”, melyeknek hevéből „hamut hahotázó parázs marad”. A lírai én esetében nem pusztán a sors elfogadásáról beszélhetünk tehát, amint erről korábban is szó esett, hanem sokkal inkább sorsvállalásról, azaz a láng őrzőjeként a krisztusi értelemben vett lángoló szívvel való teljes azonosulásról. A keresztény ikonográfiában gyakran találkozunk Jézus töviskoszorúval átfogott lángoló szívének ábrázolásával. (Szimbólumtár) Vagy gondoljunk arra, hogy amikor a feltámadt Jézus találkozott az emmauszi úton két letört tanítványával, majd kifejtette a Messiás szenvedéséről szóló jövendölések értelmét, akkor a tanítványok szíve is lángra gyulladt: „Ugye lángolt a szívünk, mikor útközben kifejtette az írásokat” – mondták a tanítványok (Lk 24,32).
A krisztusi sorssal való teljes azonosulás útja pedig abban áll, hogy az alkotó személyiség a hit bizományosaként egyre teljesebben alárendelődik a láng őrzésének, amelynek hirdetésekor csak a halált vállalva lehetséges a megváltás.
„Az adott kultúrséma szerepmodelljének vállalásával a költő – írja Kovács Zsuzsanna – , saját létének transzcendens távlatokba helyezésével, az öröklét és a végtelen mindenség metafizikai minőségeit sejteti meg. Az igazi műalkotáshoz tartozó kivételes pillanatok ezek, s mint ilyenek, az esztétika körébe tartoznak. A Krisztus-mítosz azonban mindezen túl határozott etikai tartalommal is bír. A sorslehetőségek közötti döntésbe s a végső szerepvállalásba bizonnyal ez a momentum is belejátszott, hiszen értékek harcának során erősödött, őrződött meg a legfőbb értékké magasztosuló hit, a láng.” (Kovács Zsuzsanna 1999: 80.).
Az egész verset áthatják a messianisztikus szimbólumok:
„fölnyitott szívemből kiáltoznak feléjüka margaréták” Ezt a mozzanatot erősíti a versben szereplő megszemélyesített margaréta is, amely sorsvirág, sorskerék jelentésben napanalógiájú virág. A görög margarisz (gyöngy) szóból származik, s a kiontott könnyek szimbólumaként Krisztus és a vértanúk szenvedésének jelképe.
Itt említhetjük meg, hogy a vers a szív szimbolikájának értéktelített pozíciója révén a már korábban említett szufizmussal és Gurdieff tanaival is termékeny rokonságot mutat, ugyanis a szufizmust a „szív vallásaként”, az iszlám misztikus irányzataként tartják számon. Célja pedig nem más, mint az Istennek való engedelmesség az önismeret útján keresztül. E filozófiai misztika alapja a meditáció, a lelki elmélyedés és a kontempláció, amely egyéni misztikus gyakorlatot jelent. E belső utazás célja a hamis ego eltávolítása által felfedezni Istent, mintegy feloldódva benne: „Az Úr bennem él, az Úr benned él, miként az élet benne él minden magban. Óh szolga, félre a hamis büszkeséggel, és keresd Őt önmagadban!” (Kabír misztikus dalai Radindranath Tagore átültetésében, 2007) – olvashatjuk Kabír, a 15–16. században élt misztikus szent-költő gondolatait.
Visszatérve Bari Károly A némaság könyve című versének szimbolikájához: kiemelhetjük a szivárványt, mint olyan jelképet, amely kétszer is előfordul a versben:
„az elrobogó záporok ezüstvonatai utánszivárvány-sorompókat felhúzó ég reszket,szétnyíló sebeiből bugyog a sötétség”
majd pedig:„a vágyak szivárvány-gerendáinak cipelésétőlkifényesedő arcú fiúk, […]”
Kovács Zsuzsa már hivatkozott tanulmányában T. S. Eliotot idézi, aki szerint „»A költő (élete adott pillanatában) állandóan megadja magát, valami olyasmi előtt, ami értékesebb nála.«. De hogy ez az önfeláldozás, a személyiség kioltása ezek után miben és hogyan találja meg méltó tárgyát, amiért érdemes a »keresztre feszíttetést« is vállalni, az kérdés.” (Kovács 1999: 81). A kérdésre adható válaszhoz vélhetően a vers záró sorai visznek közelebb bennünket, ugyanis tanúi lehetünk annak a folyamatnak, amelynek során a költői képzelet a vers terében a végső elmúlásra ítélt emberi test „anyagából” alkotja meg a vers metaforáját, s így válik lehetővé a fizikai megsemmisülés által maga a nyelvi önmegalkotás. Egy olyan költői eszközökkel megvalósított metamorfózisnak vagy más szóval transzfigurációnak lehetünk tanúi, ahol a halandó ember összekapcsolódik Krisztussal. Az emberi természet a hit által hasonlóvá lesz Krisztus természetéhez.
A némaság könyvének költője megmutatja számunkra a versben, hogy ez az út a soha meg nem alkuvó vagy megnyugvó, de folytonosan kereső, alkotó ember útja. A formálódó, lázadó, majd önmagát autonóm módon megfogalmazó személyiség golgotája. Az a golgota, amelyet megtenni csak a hit, a láng őrzőjeként és a vállalt szenvedés által, egyénként, személyesen lehet és érdemes.
„ráncokkal-fölálványozott homlokomra,nézd, palotát épít a halál:piros cserepekkel körülrakott gödör már a száj,mésszel leöntött fűcsomó a haj!” BibliográfiaÁgoston Vilmos: Könyörgés az elfelejtett hatalom ellen. In: Humanizmus: ettől – eddig? Kriterion Könyvkiadó, Bukarest.Argejo Éva: A világ mint labirintus. Paolo Santarcangeli: A labirintusok könyve Umberto Eco előszavával. Fordította Karsai Lucia. Európa, 2009.Bari Károly: A némaság könyve. In: Uő: A némaság könyve. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1983, 19-20.Bari Károly: Megnyitó beszédek az Íves Könyvke-sorozat bemutatóin a Petőfi Irodalmi Múzeumban. In: Uő: Bari Károly költő, folklórkutató interjúk, recenziók, és más írások tükrében. Petőfi Sándor Művelődési Központ, Gödöllő, 1999.Cs. Gyimesi Éva: Gyöngy és homok. In: Uő: Honvágy a hazában. Pesti Szalon Könyvkiadó, 1993. 21-107.Hamvas Béla: ZEN Tanulmány. In: Az ősök nagy csarnoka II. Kína – Tibet – Japán, 2003, 309-335.Kabír misztikus dalai. Radinbranáth Tagore átültetése nyomán. Filosz könyvkiadó, Budapest, 2007.Kovács Zsuzsanna: Láng és ragyogás. Bari Károly A némaság könyve című versének szimbolikája. In: Bari Károly költő, folklórkutató interjúk, recenziók, és más írások tükrében. Petőfi Sándor Művelődési Központ, Gödöllő, 1999, 76-81.Márványi Péter: „Én hiszek abban, hogy fölfelé megyek”. Beszélgetés Bari Károllyal (Az interjú 1986. december 31-én a Bartók Rádióban hangzott el.) In: Bari Károly költő, folklórkutató interjúk, recenziók és más írások tükrében. Petőfi Sándor Művelődési Központ, Gödöllő, 1999, 127.Merton, Thomas: A zen és a falánk madarak. Terebess Kiadó, Budapest, 2000.Mezei András: Megkérdeztük Bari Károlyt – milyennek látja Bari Károlyt? Élet és Irodalom, 1979. 03.24.Szilágyi Domokos: Ami kell. In: Uő: Kényszerleszállás. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1978, 275.