Kolozsvár újra(költ)(tölt)ve

Biztos vagyok benne, sokan felkapták a fejüket Korpa Tamás Kolozsvárhoz kötődő verseinek hírére, még azelőtt, hogy a versek kötetben lettek volna olvashatóak. Kolozsvárról verseskötetet kiadni, egy nem erdélyi szerzőnek – nem hétköznapi kísérlet ez, többszöri kihívással terhelve. Hisz egyrészt ott van az irodalmi hagyomány, a Kolozsvárhoz mélyen kötődő költők: Szilágyi Domokos, Király László, Kányádi Sándor, Balla Zsófia, Egyed Emese verseinek sokasága, amelyek egy, már mélyen megélt és „megírt” várost helyeznek elénk. Másrészt, hiába termékeny pozíció az idegenség, veszélyeket is rejt magában, a kívülről érkező el is vétheti a várost, esetleg képtelen hozzáférni azokhoz a párlat-jelentésrétegekhez, amiket mi, akik éveket éltünk Kolozsváron, magunkban hordozunk.

Azt már most ki kell emelnem, hogy a magyarországi Szendrőn született költő mégsem teljesen idegen tájainkon. Számos Erdélyhez kötődő kiadvány szerkesztése, konferenciák, irodalmi események szervezése kötődik nevéhez, ahogy költőként, és gondolom, magánemberként is gyakran megfordul városainkban. Másrészt, az egész eddigi költészetére jellemző a határátlépés. A szó konkrétságában is. Az előző kötete a Gömör-Tornai karszthegységbe, a szlovákiai Szádelői hasadékhoz vezetett, hogy verseiben a megtörténő tájnak (fáknak, patakoknak) próbáljon nyelvet adni.¹ De hasonló kísérletet tartalmaz az azt megelőző kötete, az Insomnia című,² csak éppen egy emberi állapot, az ébrenlét és az álom közti billenés pillanatát feszegetve. Különben is, Korpa Tamás neve az erős, merész költészet lehetőségét hordozza, legalábbis számomra. Ahogy már kiderülhetett, verseskötetei többnyire egy témára felfűzött kísérletek, amelyekben mindig egyfajta többdimenziós poétika érvényesül. Az érzékelés nála egyszerre az összes, szinesztézikusan összekapcsolódó szerv munkáját foglalja magába, verseiben azonosítani, leírni valamit pedig mintha a kvantummechanika szabálytalan szabályosságai szerint történne. Költészetről beszélünk, még szép. Ugyanakkor ezt a költészetet eddig is veszélyeztette a túlzsúfoltság, a költői képek túlburjánoztatása, a sze­mantikailag, logikailag túlságosan távol eső elemek egy térbe emelése, amitől nehézkessé, szinte olvashatatlanná válnak a versek. Legalábbis alaposan meg kell küzdeni velük.

És akkor itt az új kihívás, Kolozsvár megverselése, ami már indulásból egy költői csavart kap, hiszen a kötetcímben a szinechdoché szabályát követve a rész (Házsongárd) veszi át az egész (Kolozsvár) helyét, a temető az élő városét, mondhatnánk, ha a borítón, összezavarva a kategóriákat, a Házsongárd szó mellett nem villogna piros keretezésben a LIVE felirat, de a borítókép fantáziavilága is arra int: egy olyan városba fogunk beszabadulni, amelyben kikapcsolták a gravitációt.

Ennek ellenére a kötetben kitapintható néhány világosan beazonosítható vonulat, csomópont, amelyek szervezik a kötet verseit.

S ha már Házsongárd, valóban ott vannak a halottak, akiket a maga szubtilis módján idéz meg a kötetben a költő. Cs. Gyimesi Éva, Bréda Ferenc, Hervay Gizella, Szilágyi Domokos, Kántor Lajos, Jancsó Noémi, Janovics Jenő, a még élők közül Szilágyi Júlia megidézése a szerző személyes panteonját rajzolja ki, nem költői portrék formájában, hanem az alakokkal kapcsolatosan valami gyúlékonyra koncentrálva. Habár nem fotókról van szó, mégis idekívánkozik Roland Barthes punctum fogalma, amely poétikai fogásként is értelmezhető. A punctum a fényképen azt a mozzanatot jelzi, amely előtör a fényképen ábrázolt jelenetből, s átjár­, akár a nyíl. Szúrás, kis lyuk, kis folt, kivágott seb – jellemzi a punctumot ­Barthes.³ Ilyen érzékeny pontokat emel ki a költő a megidézett halottjaival kapcsolatosan, amelyek egyszerre nyomatékosítják a veszteséget, a jelentőséget és azt a megismételhetetlen személyességet, amelyet a halottak hordoznak. Hogy példát is adjak: „napokig pulzál az árokba repült lámpa, kitart a két ceruza-/elem. napokig gurul elgázolt kerékpárod” – ezzel a képpel idéződik meg a közúti balesetben fiatalon elhunyt Jancsó Noémi, amiben egyszerre van benne az élet törékenysége, a vágy a tovább létezésre, és az a helyre nem hozható kizökkentség, szakadás, ami a halál.

Egy élő város halottain keresztül is él, legalábbis így lesz múltja, alapzata, miáltal jelene és jövője is. De hogy miért a múlt rendszer titkosszolgálatának kihallgatásai, nyomon követései helyeződnek a város megrajzolásának középpontjába – ez mindenképpen különös, indoklást kérő költői döntés. Pedig egyszerű belátni, már csak Szilágyi Domokos alakján keresztül is, de Szőcs Gézára, Cs. Gyimesi Évára is gondolhatunk: a múlt rendszer kényszerítően telepszik rá a városra, csak meg kell szólítani, feltámad, és kísértetiesen újra elárasztja a várost. Az ügynökjelentéseknek álcázott versekben Isus, Lazăr, MM célszemélyek útvonalát követhetjük nyomon. Amellett, hogy bejárjuk velük a város utcáit, tereit, ezek a fedőnevek egy különös, biblikus dimenzióba emelik át a várost, a célszemélyek hétköznapi cselekedeteit, megszentelik, mondanám, ha itt épp nem a profán és a szent megkülönböztetésének összezavarásáról lenne szó, amitől azonban nem rontódnak le ezek a minőségek, hanem belekerülnek abba az örvénylésbe, amit költői műveletein keresztül próbál feltámasztani ez a kötet.

De milyen örvénylésről is beszélek tulajdonképpen? Mi is történik ezzel a várossal a kötetben?

Felszabadul – legalábbis én így éltem meg azt a költői tevékenységet, amelyen keresztül elénk helyezi a várost a költő. Kell a költői figyelem és invenció az egymáshoz nehezen kapcsolódó minőségek, az egymást kizáró állapotok beszéltetéséhez, aminek helyévé válik a város. Beszédes apróságokról van szó. A Sora áruházba berepül egy sirály, és ott hagy a bámulás maradandó sérüléseivel (10.). Feltárul a kertész titka, miszerint, ha a Palocsay-kertben belesuttogunk a megfelelő nyúlüregbe, hangunk a Szent-Mihály templom egyik gyóntatófülkéjében tör a felszínre (9.). Kihallgatjuk a Mátyás-szobor talapzatának sziszegését, miután egy egész napon át technózenében fürdőztettük (22.). Kikapcsoljuk a gravitációt a botanikus kertben, minek köszönhetően néhány levél átélheti a földet nem érés mámorát (11.). S a sor még folytatható.

Az ezekben a jelenetekben érvényesülő szabad, groteszk szemléletet nevezem a város felszabadításának. A megszokott kibillentése, új, leheletfinom érzékenységek beindítása – ez lehet az idekapcsolódó verseknek a célja. Mert kell ez a felszabadító szemlélet ahhoz, hogy úgy íródjék le egy házkutatás, mintha tűz ütne ki a házban. A Tananyagok a Securitate esti iskolájából címet viselő ciklus abszurd, itt-ott az avantgárd irodalomba átcsúszó szemlélete közelebb visz a múlt rendszer horrorjának érzékeléséhez, mint bármilyen dokumentumértékű anyag.

És még van egy sejtelmem a végére. Mindig úgy éreztem, Korpa Tamás érzelmes költő, csak éppen már a modern irodalom cezúrája, az érzelmesség letiltása után alkot. Ezért nincsenek nála közvetlenül megfogható, kifejezett érzelmek, hanem a megmunkált anyag áttételeiben lelhető fel az átéltség mélysége és intenzitása. Álljon itt a kötet címadó verse:

„ma is, mint minden hétfő reggel, doamna Pop

ablaktisztító folyadékot spriccel fia fotógravíros

sírkövére, megpucolja egyszerű újságpapírral.”⁴

Alázat, visszafogott érzelmesség, hétköznapiság, groteszkség és ennek nem ellentmondó emelkedettség olvasható le ezekről a sorokról. Ezek azok a koordináta-rendszerek, ahová beemeli a kötet a várost, a város épületeit, tereit, apró mozzanatait, múltját, jelenét, és felkínálja nekünk is, akik azt gondoltuk, hogy jól ismerjük mindezt: nézzük, hallgassuk, tapintsuk azzal a szabadsággal, ami a versek sajátja.

A megpucolt sírkő élesen ragyog.

Korpa Tamás: Házsongárd LIVE, Erdélyi Híradó Kiadó – Kalligram Kiadó, 2022.

Jegyzetek

¹ Korpa Tamás: A lombhullásról egy júliusi tölggyel, Kalligram Kiadó, 2020.

² Korpa Tamás: Insomnia, Kalligram Kiadó, 2018.

³ Roland Barthes: Világoskamra, Európa Kiadó, Budapest, 1985. 34.

⁴ Uo. 48.

‍