.svg)
Szabadkai Népszínház: Az ember komédiája. Jelenet az előadásból. Fotó: Bíró Márton
A kisvárdai fesztivált legalább annyira mélyen meghatározza a határon túli magyar színházak több évtizedes találkozásainak története – ami valóban nagy múltra tekint vissza, az idei kiadás a huszonhatodik volt –, mint az elmúlt években a szervezés lehetőségeivel kapcsolatos, rendre visszatérő kérdések, elsősorban a játszóhelyek lehetőségeire és technikai felszerelésére vonatkozóan, de a szervezés egyéb, ellátást illető körülményeivel kapcsolatban is. Hogy ezek a problémák az elmúlt években egyre sürgetőbben kerültek előtérbe, nem csak a fesztivált szervező város lehetőségeinek léptékéről beszélnek, de annak a kontextusnak a megváltozásáról is, ami a határon túli magyar színházcsinálást és ennek magyarországi jelenlétét érinti: időközben a színházak saját játszási körülményei jelentősen javultak (ezért sokkal nagyobb gond az előadásaikat a kisvárdai körülményekhez igazítani), és a várdai fesztivál súlyából a határon túli színházak megmutatkozásai, a sűrűbb vendégjátékok és turnék is visszavettek némiképp.
Nem könnyű a feladata tehát egyetlen kisvárdai válogatónak, és idén Stuber Andrea kritikus, aki a versenyprogramot állította össze – az erdélyi színházi régiót illetően Köllő Kata segítségével – láthatóan igyekezett formátumosra gondolni azt. Például a kisvárdai fesztivál egyik nehézségét jelentő programzsúfoltságot fogyasztható léptékűre csökkentve, ami a szorosabb válogatás miatt minőségibbé tette a színházi felhozatalt. S bár hiányolhatjuk bizonyos előadások (mint a sepsiszentgyörgyi Akárki vagy a temesvári Békeidő) vagy színházak jelenlétét, az sem sült el rosszul, hogy egyes színházaktól több produkciót láthattunk. Az is szerencsés döntésnek bizonyult, hogy a versenyelőadások jelentős része a Rákóczi Stúdióteremben és a Művelődési Házban kapott teret, és így jobban elvált a nagyobb, és a helyi közönség részvételére jobban számító, könnyedebb műfajú off-előadásoktól.
Az idei versenyprogram nagy teret szentelt a vajdasági színjátszásnak. A tizennyolc előadásból hét vajdasági produkció volt, és emellett négy előadással vettek részt a marosvásárhelyi színházi műhelyek (a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata, a Yorick Stúdió és az Ariel Ifjúsági és Gyermekszínház). Erdélyből továbbá a szentgyörgyi, kolozsvári, nagyváradi, gyergyói és csíkszeredai színházak képviseltették magukat, Felvidékről a kassai és a komáromi színház – Kárpátaljáról idén nem került előadás a programba.
Az előadások sorát mindenképpen a vajdasági Tanyaszínház Ilja próféta című produkciójával érdemes kezdeni, nem csupán azért, mert a szakmai zsűri – Láng Annamária színésznő, Koltai Tamás színikritikus és Gothár Péter rendező – értékelése szerint ez lett a fesztivál fődíjazottja, de mert ez a gesztus bátran és jogosan írta át a díjazási elvárásokat és szokásokat. Abból a szempontból mindenképpen, hogy egy nagyszínházi apparátussal és esztétikai értelemben vett kifinomultsággal szemben egy durvább vonalvezetésű, harsányabb, mégis végtelenül megejtő és mély történetet színrevivő társulati munkát vett figyelembe. A Tanyaszínház nyaranta, fiatal színészekből és színészhallgatókból összeálló, mindig változó csapata ugyanis eleve más közönség számára készít előadásokat: a falusi színjátszás, ismerjük a műfajt jól, más regiszterben utazik a fekete doboz artisztikus rafinériáihoz képest; erős hatásokkal dolgozik, nem cizellál, és szükségszerűen interaktív. A Nagypál Gábor rendezte előadásban a vásári, komédiás harsányságon túl mégis szívbemarkolóan mély emberi történet jelenik meg. Tadeusz Słobodzianek – Gyarmati Kata dramaturg által megmunkált – drámája nem kis szerepet játszik ebben. Az Ilja próféta ugyanis pont azt a történetet viszi színre – mintegy a világban jelen lévő permanens emberi problémaként –, hogyan történik/történhet meg újból és újból, a világ bármely percében és állapotában az istengyilkosság. Słobodzianek szövege ezt a tragédiát a karakterek iránti mély empátiával írja át önreflexív paródiává: a botor falusiak gyülekezete úgy indul a csodatévő szentként, majd Isten fiaként tekintett Ilját megfeszíteni, hogy útközben – a maguk bátorítására szánt előgyakorlatként – a keresztre feszítés színjátéki keretébe helyezik magukat, és egy bábu-Krisztus segítségével perfomálják a kereszténység legsötétebb eseményét. A Tanyaszínház szabadtéri előadása a vár oldalában keskeny fapódiumon zajlik – egyik végében Ilja próféta mutatványos sátor-kuckója, másik végében a falusiak fapadja – a keresztút stációit követő játék során pedig a szemünk előtt válik láthatóvá, nem is annyira a fizikailag megtett út, mint inkább az a folyamat, ahogyan a megfeszítési őrület lángra kap a falubeliek közt, az egyetlen józan gondolkodásút lehurrogják, vagy ahogy a menetelésben elbizonytalanodó társaság közül mindig kiválik egy hangadó, akinek biztatására folytatják az utat. A színészek által alakított karakterek pedig pontosan illeszkednek Słobodzianek szellemesen archaizáló, káromkodásokkal dús dialógusaihoz: típusszerű elnagyoltságuk ellenére is pontosak, életszerűek (akár az előttünk működésbe lépő csoportpszichológiai törvényszerűségek), minden elrajzoltságukban is esendően emberiek.
A szabadkai Kosztolányi Dezső Színház Sziveri Jánosról szóló előadásában – legalábbis az erdélyi színházi hagyományok felől, amelyben a költői életművek többnyire pódiumestek formájában kerülnek színpadra – az izgalmas, ahogyan a mozgásszínház nyelvén és képszerűen talál utat annak a kérdésnek, miként lehet és mit jelent egyáltalán színre vinni egy költő alakját és munkásságát. Táborosi Margaréta (aki idén végzett a budapesti SZFE fizikai színházi koreográfus-rendező szakán) rendezésében, Az ember komédiájában a Sziveri János alakját megformáló ballonkabátos, langaléta Mészáros Gábor egyidejűleg játszik a megszemélyesítés és az ikonikus alak szabad reflexiójával. Hol kitüntetett, központi szereplő, hol – mintegy az előadás közegét megteremtő csoportjelenetekbe visszavonult – mellékszereplő. Ez a kettősség pedig pontosan leképezi az előadásnak azt a szándékát, hogy az elénk táruló, groteszk alakokkal benépesített világ ne legyen kizárólag biográfiai, sem tisztán fiktív. A referencialitásnak ebben a szabad lebegésében Táborosi rendezése mégis pontos, ami a költői alkat és élet közvetítését illeti: a profetikus kompromisszummentességen, az életmódban és költészetben megjelenő intenzivitáson, radikalizmuson, pátosztól sem mentes önirónián túl felvillannak az élettörténet konkrét mozzanatai is. A szerkesztőségi gyűléseket kottázó jelenetekben képpé válnak az írótársakkal folytatott csaták (irodalmi pennájukkal kardoznak az írók, majd sorra a költő hátába szúrják, mintegy angyalszárnnyá sűrűsödik Mészáros hátán a sok lúdtoll), Sziverinek az Új Symposion főszerkesztőjeként való meghurcoltatása, majd az egzisztenciális ellehetetlenülése, végül a betegsége. Ennek a magányos képei megrendítőek: a fekete paravánnal jelzett szobába – aminek panorámája villanyvezetékekkel, póznákkal szabdalt – megérkezik a kedves (Béres Márta), a fal mögül rápermetezett esőből lép be; a lyukas zokni mellé a szívét is kiteregeti. Ahogyan megmosdatja a költőt, szívszorítóan profán és szakrális: a mosdató rongyból a beteg szájába vizet facsaró nő mintha az ecetes szivacsot emelné a tikkadt ajakhoz. Mindehhez a Bakos Árpád által zseniálisan megzenésített Sziveri-versek olykor koncertszerű előadása társul.
A szabadkai Népszínház Magyar Társulatának előadásai közül – a kortárs szerb drámából készült A halál nem bicikli, hogy ellopják tőled (r.: Tanja Miletić Oručević), a feminizmust tematizáló Tapasztalt asszony (író-rendező: Tasnádi István) és a Szerbhorváth György írása alapján Csernik Árpád által előadott Van valami bejelentenivalója című monodráma mellett – a budapesti Katona József Színházzal közösen készült előadás a legformátumosabb színházi vállalkozás. A Máté Gábor által rendezett Vörös a 1944-es magyar és szerb tömeggyilkosságokról, megtorlásokról szól. Az előadás író-dramaturgja, Brestyánszki Boros Rozália történelmi dokumentumok alapján összeállított szövegkönyve nem hagyományos értelemben vett színmű: egymást követő jelenetek sorozatában, amelyben a színészek szerepet, táborokat cserélnek, bomlanak ki a vérengzések. Máté rendezése ezeket egy fekete törmelékkel teliszórt, mintegy homokozószerű, négyzetes játéktérbe helyezi. Az előadás vizuális szimbolikája nem áll meg a járást minduntalan nehezítő fekete morzsalék képénél-anyagánál: a monokróm környezetben a vörös lesz az egyetlen szín, amely a gyilkosságoknál szalag formájában kerül elő, ezeket húzzák ki, tekerik az áldozatok köré.
A kisvárdai fesztivál másik nagy tömbjét a marosvásárhelyi színházi társulatok munkái alkották: a Tompa Miklós Társulat a Hogyne, drágám! című előadása mellett a Sorin Militaru által rendezett Alkésztisz című produkcióval volt jelen. Militaru rendezése – és Székely Csaba dráma-átirata – azzal a gondolattal játszik, hogy az előadás két, stilárisan is élesen elkülönülő valósága révén helyezze egymásra a mindennapi élet és az időtlenség dimenzióit. Az első részben egy gazdag üzletember családjának vacsorája zajlik, amire Thanatosz (Sebestyén Aba) ismerős-idegen vendégként toppan be, hogy magával vigye Admétoszt (Bányai Kelemen Barna). Székely átiratában, amely mindenestül a kortárs valóság közegébe helyezi a történetet, a vacsora vázlatos és szikár, ahogyan a közös esemény is sivár és szertartásos: ezért az érzelmek és melegség nélküli férjért – és a gyerekekért – áldozza fel magát az amúgy is láthatatlan, mindenki útjában álló Alkésztisz (Tompa Klára). A második, víziószerű részben egybemosódnak a valóság és képzelet tér-idői: a pokol képei a nappalira vetülnek, amiben Alkésztisz számkivetetten bolyong, látva az utána következő életet, az új feleséget, a felnőtt gyerekeket, és azt is, ahogyan a kiszolgáltatottság és a szeretetlenség viszonyainak ismétlődésében minden áldozata értelmét veszti. A Yorick Stúdiótól szintén nagyszerű színrevitelben volt látható egy másik Székely Csaba szöveg, a Szeretik a banánt, elvtársak? – a Sebestyén Aba által előadott monodráma egy szellemi fogyatékos fiú emlékein keresztül idézi meg a Ceausescu-féle diktatúrát.
Az Ariel színház felnőtt-műsorának kiemelkedő előadása, a Kincses Réka által rendezett A Pentheszileia-program voltaképpen a szeretetlenség mintázatainak ismétlődését mutatja fel egy örmény lány vázlatosan elénk rajzolt családtörténetén és szeretői viszonyán keresztül. Bár a Rákóczi Stúdiót az előadás első fél órájában a rossz sötétítés miatt éles napfény borítja, a néző számára így is érthető az egyre erőteljesebbé, anyagibbá váló gondolat, amit a színpadi tér és a dramaturgiai elgondolás állít elénk: a fekete dobozból csak Pentheszileiának (Pál Emőke) nincs kijárása. Úgy van végig a színen a saját kis szobájába zárva, amelynek közepét egy méretes ágy foglalja el, akár a saját életében, amiből nem lehet menekülni, és amit a felmenők kiirthatatlanul, mindent meghatározva uralnak, hol valós jelenetekben bukkanva elő, hol a falra vetített Skype-beszélgetések képeiben.
A színpadi értelemben zárt világ a zárt életek metaforájaként más előadások esetében is felbukkan, például a Forgách András által írt és rendezett A fiúban, ahol a kietlen szállodaszobában karácsony estéjét töltő, egymást már csak (szó szerint is) gyilkoló házaspárt látunk. Az emberi megváltás kérdését boncolgatja a nagyváradiak előadása, sokféle módon, úgy is, mint kíméletes-önmentő gyilkosság (az idős nő halálba nyugtatózza a férjét), úgy is, mint segítségnyújtás (a faluból elszökött drogos fiút ugyanez a nő rejtegeti a rendőrök elől) – anélkül azonban, hogy megnyugtató választ adna az emberség kérdéseire: a humánus gesztusokhoz minduntalan ambivalencia társul. A gyergyói Figura Stúdió Színház Barabás Árpád által rendezett Murlin Murlójában ismét iszonytatóan szűk a tér és kevés a megváltás reménye. A kisvárosi közeget Barabás az isten háta mögötti, véglények – primitív, brutális, alkoholista félemberek és mindebből lelki sérültség útján menekülést kereső áldozat-lények – által lakott tájként állítja színpadra, és ezzel együtt annak a történetét, hogyan formálja a maga arcára, csonkolja le, semmisíti meg morálisan és érzelmileg a világjobbító, nagy reményekkel odaérkező fiatalembert.
A kolozsvári színház Csipkéje, amely az Alkésztisz és a Szeretik a banánt… mellett az idei POSzT programjában is szerepelt, egészen más, költői nyelven, voltaképpen a világ minden kegyetlenségén túli szerethetősége felől beszél az életről, holott Máté Angi Mamó című regénye, amely Mezei Kinga rendezésének alapanyaga, korántsem egy szivárványos gyermekkorról szól. Illetve dehogynem: a főszereplő árva kislány (Györgyjakab Enikő érzékeny alakításában) minden vele történt szörnyűség dacára is, gazdag fantáziájában szivárványosra és viccesre színezi az élet legszomorúbb mozzanatait. Mezei színpadán valóság-mesét látunk, és a mese (az elmesélés és felidézés aktusaival együtt) itt úgy válik a – nem csak a halál, de az élettörténetre vonatkozó – feldolgozás és megértés módjává, hogy a nyelv varázslataival mintegy körbeburkolja a fájdalmakat: Máté Angi nyelvi leleményei szinte gyógyítóan, mégsem gyilkos élességgel mondják ki az igazságokat.
Ha az előadások sorát az Ilja próféta nyitotta, akkor zárja egy másik díjnyertes előadás: a Bocsárdi László által rendezett Hamlet. Bocsárdi a múlt évi, gyulai bemutatóhoz képest új, letisztult, szikárabb előadássá rendezte át a Hamletet, a változtatások ellenére azonban az alkotás vezérfonala ugyanaz: a képzelet játékaként, mintha a Mátray László által játszott főszereplő gondolatkísérleteként jelenne meg a hamleti történet a színpadon. Ez a rendezői elképzelés azonban nem a valóság-fikció elválasztásával játszik, sokkal inkább a mentális állapotok lebegő, nyomasztó, gyönyörű színrevitelével: mintha a jelenetek álomszerűségében, az asszociatív képek sorozatában és párhuzamosságában (például a Gertrúd-Claudius páros whiskyvel a kezükben dohányoznak, egymással enyelegve egy pódiumszerű emelvényen az első rész alatt; Ophelia leszáll a ravataláról és kvázi élőként, bár némán búcsúzik Hamlettől) a lélek összetett történéseivé válna a színpad. Bartha József díszlete egyszerű, mégis sejtelmes világot teremt: a színpadon elhúzható, egyszerre takaró és kitakaró, áttetsző nejlonfüggönyök rétegzik a jeleneteket: a tér közepén pedig egy kád látható; a víz érzéki jelenléte, a csöpögés előadást végigkísérő hangja pedig az élet és bomlás, a keletkezés és elmúlás, e kettő állandó áramlásába ágyazza a világszerűen teljes látomást. Bocsárdi elmélyült színházánál, a szentgyörgyi társulat remek játékánál pedig aligha lehetett méltóképpen zárni a kisvárdai fesztivált is – aminek meglátjuk jövőre, hogyan lesz folytatása.
