Ki volt Florence Foster Jenkins?

Amikor 1990-ben Kövesdi Péter és Szi­lágyi Márton szerkesztésében a Móránál megjelent a „szórakoztatóan rossz versek antológiája”, a Megfúvom fűzfalantomat, még fuldokolni bírtunk a röhögéstől. Azóta „a dolgok folyása” némileg lebutította a humorküszöbünket, minthogy a szubkulturális termelés hamisgyöngyszemeivel való találkozást nap nap után nincs módunk elkerülni. Az immunitás pedig nagy luxus. Elporlik, szétpereg.
Van azonban egy szupernóvaként felfénylő produkció, egy hanglemez, amely egészen másképp „utóél”, mint a füzetnyi fűzfalantos antológia. A világ egyik legtekintélyesebb koncertterme, a Carnegie Hall levéltárában ezt a hangfelvételt kérik ki a leggyakrabban. A Melotone-nak készített lemez az egykori hangstúdió legnagyobb sikere volt. A legekre viszont itt, Európában egy 2016-os film irányította rá újólag a figyelmet.
Távol álljon tőlem, hogy belekaszálni óhajtsak a pár oldallal korábban otthonra lelt Kinematográf sarjújába, de épp ez a gondosan megírt, rezonanciákban gazdag, rendezésében pompázatos mozifilm teszi számomra valamiféleképp aktuálissá Florence Foster Jenkis (szül. Narcissa Florence Foster, 1868–1944) élet- és haláltörténetét.
Florence apja gazdag ügyvéd és földbirtokos volt, kislánya zenerajongó. Nyilvánvaló zongoristai tehetsége dacára inkább az éneklés felé fordult, bár ritmusérzéke megbízhatatlan volt, és képtelen volt tisztán intonálni – hogy udvariasan fejezzük ki magunkat. Szorgalmas volt és szörnyen tehetségtelen, a család anyagi helyzete és a támogatottság viszont elfödte az elégtelenségeket. Amikor Florence megszökött Frank Thornton Jenkinsszel, majd kisvártatva férjhez is ment hozzá, apja kitagadta majdani örökségéből. Nem mondhatnánk, hogy a tizenhat évvel idősebb Jenkins nagy vigaszt jelenthetett számára, tekintve, hogy Florence a nászéjszakán életre szóló ajándékot kapott újdonsült férjétől: a szifiliszt. Viszonylag sokáig éltek együtt, s Florence válásuk után is megőrizte férje nevét. Zongoraórákat adott, bár ebben erősen gátolta, hogy bal keze – épp a szifilisz miatt – megnyomorodott. Közben viszont apja jobblétre szenderült, ám előtte kiengesztelődött lányával kapcsolatban, így valóságos vagyon szakadt a zenebolond hölgy nyakába.
Florence New Yorkban találkozott egy harmadvonalbeli brit színésszel, St. Clair Bayfielddel, akivel aztán életre szóló, gyengéd szerelemben éltek furcsa házaséletet, minthogy Florence – nem akarván tönkretenni férje egészségét is – „külső”, elsősorban szexuális célzatú kapcsolatokat tett (hallgatólagosan) lehetővé St. Clair-nek.
Florence pénzének és őrült mecénási elszántságának tudható be, hogy New York zenei életében gyakorlatilag megkerülhetetlenné vált. Második férje mindenben mellette állt, sőt felesége énekesi ambícióit is jótékonyan legyezgette. Technikai inkompetenciája ellenére Florence az 1920-as, ’30-as, ’40-es évek New Yorkjának prominens zenei kultuszalakja lett. Olyan rajongói voltak, mint Cole Porter, Gian Carlo Menotti, Lily Pons, Sir Thomas Beecham és más celebek. Még Enrico Caruso is nagy tisztelettel beszélt kiemelkedően affektív előadásmódjáról (!), a házibarátnak számító Toscanini is gyakran dicsérte – kivált, ha egyik-másik vállalkozásához egy csekket is kapott.
Florence 1917-ben megalapította saját művészetpártoló egyesületét, a Verdi Clubot, amelynek gyorsan több száz tiszteletbeli tagja lett. Zenés estélyein Florence is meg-megmutatta kétes értékű szopránteljesítményét, igaz, extravagáns díszletekkel és kosztümökkel ellensúlyozva az elmondhatatlant.
Életművének csúcspontja azonban kétségtelenül a Carnegie Hallba szervezett koncert volt. A már említett filmben (A tökéletlen hang) a főszerepet játszó Meryl Streep és a férjét alakító Hugh Grant – Stephen Frears rendező instrukciói nyomán is – árnyaltan, sokszólamúan jeleníti meg a fellépés előtti pillanatok delejesen borzongató stresszét, a valóságismeret és a jótékonyan szépítő szeretet ellentmondásosságát, pénz és tehetségtelenség nyilvánvaló kompatibilitását, de a közröhej-kényszer és a nagyrabecsülés igenis összebékíthető, rokonszenvbe ötvöződő erőpárját. Gondoljuk csak el: 1944-et írunk, a hetvenhat éves Florence ezer, a háborúból visszatérő amerikai katonát hív meg az elegáns, hiperelit Carnegie Hallba a maga észvesztő zongorakíséretes üvöltözésére, hogy elvakult önképét, naiv-hazafias háláját előbb kuncogás, majd harsány röhögés nyugtázza, míg a kulisszák mögött St. Clair pánikszerűen agyal, miként óvhatná meg szeretett feleségét a csúfos botránytól.
„Se előtte, se utána – írta a történész Stephen Pile – nem lépett nagy nyilvánosság elé a zenei notációt ennyire semmibe vevő zenész.” Minden idők talán legrosszabb operaénekesét mégis bőven van oka megszeretnie annak, aki A tökéletlen hangot megnézi.