Kétlakiság: magyarul álmodni, németül élni

Szürrealisztikus könyvborítót és ehhez találó könyvcímet lát az olvasó, amikor kézbe veszi Vári Attila Nappali holdfény című regényét. A pirosas, sárgás, türkiz színvilágból kirajzolódó dombrészleten egy parasztinges férfi a nagy, kékesen áttetsző telihold alatt vasat kovácsol. Már ez is jelzi, hogy táj és lélek fontos részei a narratívának, a jelző és jelzett szó hangulata közötti ellentét pedig asszociációk sorát indítja el. A valóságot és illúziót, a múltat és jelent, az életet és halált összekapcsoló nappali holdfény a regényen belül mintegy alapszimbólumként működik.

A cselekmény főhőse, Roland, teljes nevén Roland Karl Ritter von Binder, kórházi ágyon fekszik. A híres nürnbergi ékszerész milliomost már csak lélegeztető gép tartja életben, de nincs egyedül a halállal vívott csatában: mellette áll jogtanácsosa, illetve Mimi (valójában Judit), az ápolónő (valójában élete nagy szerelme). A szobában pedig ott lóg a falon egy Turner-festmény, amelyen a part menti házakat megvilágító nappali holdfény „a közelítő halál fényűző bársonya.” A regény egésze tehát az utolsó órákról szól, s ezzel együtt az önmeghatározásról, oly módon, hogy magába sűríti az erdélyi szász életének fő állomásait is, hisz mi mást tesz ilyenkor az ember, ha nem emlékezik, mérlegel, visszagondol, álom-moziba merül. Ezzel pedig teret nyújt Vári a szürreálisnak, az elképzelhető, de nem föltétlenül megtörtént valóságnak.

Emlékfoszlányokból rajzolódik ki maga a főszereplő, illetve általa nyernek kontúrt az életét meghatározó személyek is: Ilka, Judit, Ferenc pap, a szülők, nagyszülők, s valahol a periférián a többi családtag. Ami ezekből a kötődésekből végső soron a legárnyaltabb, az a Roland és Judit kapcsolata, nem csupán azért, mert ez az igazi nagy szerelem, hanem azért is, mert kettejük történetéből sokszor felszínre tör az önkeresés–önmeghatározás, a kétlakiság, az itthon-otthon érzés problematikája, azok a témák, amiket a regény hangsúlyosan fejteget.

Vári két szereplővel tulajdonképpen egy egész társadalmi csoportra utal. Az emigrált erdélyi szászok dilemmáját járja körül, megmutatva azt, hogy adott esetben elmenni-hazatérni ugyanolyan nehéz. Bár manapság nem meglepő idős milliomosok és fiatal lányok érdekkapcsolata, Judit és Roland esetében ez távol áll a valóságtól. A férfi ötvenedik életévén túl találkozik a nála szinte négy évtizeddel fiatalabb lánnyal, mégse akadály a hatalmas korkülönbség és a még nagyobb intellektuális távolság. A fiatal nő a „másság üdeségét” hozza, végre a nyugalmat és a boldogságot jelenti Roland számára. Egymás által találják meg önmagukat. A vadóc utcalánynak tulajdonképpen Roland segít anyakönyvi kivonatot szerezni, hisz a lány még a nevét sem tudja pontosan, születési dátumává pedig a találkozásuk napja válik. Vele szemben Roland a híres Fonbinder márkanév tulajdonosa, az órás-ékszerész dinasztia leszármazottja, aki bár látszólag a helyén van, valójában folyton önmagát, múltját, a nyelvét keresi. „Neve ellenére, magyarnak tartotta magát, abból is erdélyi fajtának”, de magyarságát mélyen saját magánügyének tekintette, így szülei halála után (tizenkét éves volt, amikor kiszöktették Erdélyből az ötvenes évek elején) már csak egy „virtuális nemzethez tartozott, azokhoz, akikkel könyvek lapjain vita és megkülönböztetés nélkül vállalhatott közösséget.”

E két ember egymásra találásával közös utazásuk is elkezdődik. Együtt tapasztalják meg, mit jelent álomból és tündérmesékből hazát szőni. Loránd mindig azt mondta, hogy „szendvics-életet él, Németország és Erdély két fél-zsemléje közötti Magyarországgal ízesítve.” A két hely más-más élményt nyújt számára: a kis erdélyi ház a béke, a nyugalom, az álmodozás, az emlékezés terepe, míg a nürnbergi palota elsősorban a Binder-ősök, az üzlet, a nagyvárosi lét, Nürnberg pedig önmagában az ereklyetartó helye. Félúton pedig ott van Magyarország, ami iránt kezdetben mindketten lelkesednek, de végül is csalódnak benne. „Tudod, Orlandó – mondja Judit –, Bukarestben nem fájt volna ennyire, ha kigúnyolnak, megaláznak, de én Pestről azt hittem mindig, hogy közöm van hozzá, hogy az valamiféle Haza. Nagy H-val.” Az anyaországi-erdélyi különbség, a ma is sokszor tapasztalható itt is, ott is idegen nyílt konfliktus a könyvben. A széttört, több ízben elveszített Erdély gyakran visszatérő téma Várinál, ezúttal pedig a könyv hősé­nek alapvető problémája.

Az önmeghatározás és önreflexió további lépcsőfoka a nyelv. Érdekes módon Roland fiai már nem beszélnek magyarul, ezzel meg is szakad a Binderek elmagyarosítása, neki viszont élményévé csak a magyarul olvasott könyvek válnak. Valóságban a nyelv kutatója, ízlelője, állandóan hajtja a kíváncsiság, hogy mi az a nyelvi többlet vagy emberi másság, ami egy-egy szöveg mögött rejlik. Ebbe is beavatja Juditot, aki játszva tanulja a nyelveket, nem is annyira a szavakkal, mint magával az élménnyel találkozik.

A nappali holdfény emlékeket világít meg a kórteremben. Mindezt úgy oldja meg Vári, hogy a könyvben alaptéma marad a halállal való küzdelem, az ezen belül zajló álom-mozi. A valóságos jelen és az emlékképek özöne teljesen összefolynak, s a hatásos csattanóra egészen az utolsó oldalig várni kell. Akkor derül ki, hogy mindaz, amit Roland halála előtt Erdélyről álmodik, tíz éve nincs is jelen az életében, s nem is marad egyebe, csak a szavakból, emlékekből felépített haza.

A távoli múltat és nemrég történteket zavarosan vegyítő képkockák sorozata, az időszerűség hiánya határozza meg a narráció mikéntjét is, így az olvasó nem csupán térben, hanem a különböző idősíkok között is sokat bolyong. Mint ahogy a nappali holdfény törtvonalai jelen vannak a szobában, ugyanúgy Loránd is ájulásos álmainak fénytörésében szemléli önmagát, a régmúltat magyarul, a közelmúltat pedig németül álmodja. E folyamatot, az emlékekből és a jelen fájdalmaiból létrejött állapotot, Vári a szinesztéziák segítségével teszi képszerűvé. Ízek, illatok, dallamfoszlányok vegykonyhája jön elő, „gyermekkora hömpölygő illatfelhőjéből hangok susognak”, mindent beborítanak az illatok, szagok, hangok és csendek – „az emlékezés tolvajlétrái, amelyeken kincseskamrába vagy megbonthatatlan falú börtönbe juthat az ember.” Ezt mesterien felszínre hozza a regény.

A könyvcím alatt, ahol általában műfajmegjelöléssel találkozunk, az író a klenódium szót tartotta fontosnak kiemelni. A drágaságot, kincset, ereklyét jelentő fogalom olyan értelemben teremt új műfajt, hogy az az önreflexió kifejezőeszközévé válik. Roland ugyanis élete utolsó munkájaként egy ezüst ereklyetartót készít a nürnbergi öreg plébánosnak, ez a gesztus pedig nem más, mint „valamiféle főhajtás az itt megélt gyermekkor előtt.”

Hogy mivel maradunk? Nincs semmi pátosz, retorikus hitvallás, fellengzős zárás. Vári stílusa kiforrott, tiszta, hihetetlenül jó mesélő, mindemellett elbeszélője hősével mélyen együtt érző, hisz a halott márványtáblájára egy olyan mondat kerül, ami a regény üzeneteként is értelmezhető: „Hazudhatsz magadnak hazát. Az otthon nem az, ahol laksz, hanem ahol megértenek.” Roland ugyan emigrál, németül él, de egy adott ponton visszatér, mert igazán csak magyarul tud álmodni.

A Vári-szövegekben már többször felbukkanó erdélyi téma ebben a regényben beteljesedik. Töredezettség és útkeresés, perlekedés és kiábrándultság útvesztőjéből egyszer csak kivilágosodik az élet értelme: „azért vagyunk ezen a félelmetes világon, hogy életünk folyamán egyszer, de legalább egyszer megtaláljuk önmagunkat” – ezt a keresést járja körbe a regény, néha csendes iróniával, máskor keserű bírálattal, helyenként szívszorító tragikummal. Számvetés, megérkezés ez, amelyben magyarul álmodni, németül élni vagy németül álmodni, magyarul élni mindenféle értelemben határátlépést jelent. A megszokott átlépése, amely önmagunk felfedezéséhez vezet.

Vári Attila: Nappali holdfény. Maros­vásárhely, Mentor Kiadó, 2013.