Két vázlat az állat méltóságához

Piotr Saul: Morcos macska, 2016.

Engesztelhetetlen hangon felütni egy esszét nem vall eleganciára. Nem elhatárolódni az engesztelhetetlenségtől, az még kevésbé. Hogy mégis így teszek, annak oka van: ahol az állat méltósága, felszabadítása, valamilyen szociális vagy teológiai gondolatba fogadása-foglalása a tét, ott a kultúrának, a nyelvnek, az irodalomnak elsősorban nem valami önmagán kívülivel, hanem éppen az önmagáról alkotott definíciókkal, saját inherens erőszakosságával, arroganciájával és apadtságával kell szembenéznie. Szeretném hinni, hogy a kultúrák meg bírják harcolni ezt a harcot, szeretném hinni, hogy meg bírom harcolni ezt a harcot. Remélni és hinni gyakran nem elegáns. Engesztelhetetlenül hinni, még annyira sem.
Az euroamerikai irodalom, amennyit ismerek belőle, mészárszék vagy dögkút. Sok jóindulattal is legfeljebb állatemető. Amíg az emberies ott kezdődik, ahol az állati véget ér, az írás ott, ahol a nyüszítés, a csaholás abbamarad, egyáltalán, ahol még kultúrának számít a cirkusz, az állatkert, a vadászat, a prém, a disznóvágás, a fajizmus (speciesism), hogy a termékké lefokozott lénytársaimmal tömhetem kétpofára magam, ott nem is lehet egyéb. Hozzá szabad és kell tenni: a maga kegyes hóhéraival, sírásóival és mészárosaival – nagyszerű, tiszteletre méltó gyilkosokkal, akik sok egyéb kérdésben tisztán láttak a maguk gyakran katasztrofális történeti, szociokulturális, politikai lehetőségei közepette.
Ezópusz, La Fontaine, Andersen, Kipling persze nagy. Éppenséggel Orwell vagy Milne sem kicsi. De azt hiszem, nem azért, amit az állatért tettek. A dzsungel könyve, az Állatfarm vagy a Rút kiskacsa szép fabula vagy allegória ugyan, kétségtelenül hozzájárul ahhoz, hogy a világ pluralizálódjon, ne csak identikus legyen önmagával, hanem hasonlatos is önmagához, hozzájárul ahhoz, hogy emberek elnyomott csoportjaival jobban együtt bírjunk érezni, egyáltalán, hogy megjelenhessenek az érzékelhető tartományában, hogy megjelenhessen egy újfajta érzékelés, hogy az olvasó igényt támaszthasson egy erőszakmentesebb, reszponzívabb politheia iránt – mégis, ezt azon az áron (is) teszik, hogy az állatot lefokozzák beszédképtelen emberré, akinek egy csoda folytán, ami az irodalom, most nagyvonalúan szólnia adatott. Úgy adnak, hogy ezzel el is vesznek: az állat alteritását, méltóságát. Az állatnak szabadjon szólnia, de akkor szabadjon, ha előbb emberré vált.
Az állat helyett szólni, emberi szintagmákat, emberi gondolatokat vagy érzelmeket gyömöszölni a szájába, úgy tenni, mintha az állati kogníció világérzékelés, -tapasztalás, tudat ugyanúgy strukturálódna, akár az emberi, azzal a lehelletnyi különbséggel, hogy az állat, valamilyen igazságtalanság folytán, megfosztatott volna a saját nevében történő fölszólalás lehetőségétől, tapodtat sem vezet közelebb az állat méltóságához, mint az, ha némasága mögé lelki-intellektuális nyomort, szegénységet, kiüresedettséget képzelünk.
Nem érhetjük be azzal sem, hogy történeteket mondunk az állatról – mivel volnánk így jobbak a vadásznál, aki pompás prédája bátorságáról, robosztus alkatáról konfabulál, hogy saját erényeit fényezze?
Ha mindezt nem, és nyilvánvalóan nem, akkor mit jelent az állathoz, az állatért, az állat nevében szólni? „Szóra bírható-e az alárendelt?” Mit jelent szóra bírni azt, aki a saját nevében nem szólalhat fel? Mit szabad jelentenie az irodalmi nyelv számára?
Két válaszkísérletet vázolok, jóllehet, nem az irodalmi gondolkodás sajátjai, de nem is idegenek attól.
Az elsőt ökocentrikus perspektívának lehetne nevezni, korántsem új, van egészen korai és harsány irodalmi felbukkanása például az arab világban. Egy Baszrában, majd később Bagdadban működő titkos csoport, a Tisztaság Testvérei (Ikhwán As-Safa’) egy, az állatvilág képviselői által kezdeményezett per ürügyén politikiai, illetve jogalannyá, méghozzá felperessé teszi az állatot. A dzsinnek királya elé járulva az állatok rendre előadják a maguk lesújtó álláspontját az ember és oikosz kapcsolatáról.
„[a tengeri kígyó] pedig nem tart semmitől, kivéve egy kicsi állattól, ami hasonló egy kis féreghez vagy egy parányi szúnyoghoz. (...) Miután megcsípte őt, a mérge szétterjed a testében és elpusztul. Ekkor köréje gyülekeznek a tengeri állatok, és felfalják őt, s napokig pompás lakomául szolgál nekik a teteme (...). Így fest a helyzet a ragadozó madarakkal is. (...) Így viselkednek Ádám fiai is. Ők is megeszik ugyanis a kecskegidák, a bárányok, a kecskék, a marhák, a madarak és más állatok húsát. Amikor aztán meghalnak, akkor felfalják őket a sírjukban és a koporsólyukban a férgek, a hangyák és a legyek. Ekképpen kebelezik be a kis élőlények a nagyokat, máskor pedig a nagyok falják fel a kicsiket. (...) ezek az emberek azt állítják, miszerint ők a mi uraink lennének és mi [vízi állatok], a többi állattal együtt az ő rabszolgáik lennénk. Vajon nem gondolkodnak el azon, amit a többi élőlény váltakozó állapotairól lefestettem? Van valami különbség köztük és a többiek között? Időnkint ők azok, akik esznek, máskor pedig ők azok, akiket megesznek.”1
Az iszlám világ korabeli társadalmi ökonómiája, establishmentje szerint, itt is vanak méltóságok, hatalmasságok, és vannak alattvalók, alárendeltek. Úgy is lehetne mondani, hogy politikája van az élővilágnak, függetlenül attól, hogy ez humán vagy non-humán. De érdemes látni, hogy az élők itt mindannyian egy bennfoglalt homeosztatikus elv mentén kapcsolódnak össze; a legkoncentráltabb erőt, a legfőbb hatalmasságot a legparányibb, a legerőtlenebb fenyegeti, majd bontja le, az erő nem lineárisan oszlik meg, hanem körkörösen, nem válik ki a rendszerből, amelyben megnyilvánul vagy kifejti hatását. Az erő nem valamilyen fölöttes metafizikai hatalom felől áramlik a rendszerbe (még akkor sem, ha e homeosztatikus rend az irgalmas Allah nevét dicséri), hanem benne van öröktől fogva, maga termeli újra. A rendszer tehát kiegyensúlyozott, homeosztatikus, autopoietikus – nincs helye benne az önjelölt úrhatnámságnak.
Az állat politikai, illetve jogalanyisága bizonyos tekintetben illuzórikus. Amennyiben legalábbis a jog kizárólag azokról/azokhoz szól, akik a szó és a szándék erejével képesek számonkérni, érvényesíteni a jogaikat, nem sok értelme van állati jogokról, az állat politikai státusáról beszélni. A politikának és a jognak azonban van egyéb jelentősége is. Akit nem teszünk jogalannyá, politikai (f)aktorrá, függetlenül attól, hogy képes-e ő ezt számonkérni vagy sem, az számunkra, a mi világainkban nem létezik, azt meg lehet kínozni, meg lehet enni, meg lehet alázni, verni, szolgává tenni. Mert ő nincs, nem érzékeljük őt. A nincssel a nyugati világban nagyon csúful szabad bánni – szinte újabb esszében volna érdemes szólni erről. A politika és a jog arról is szól, hogy egyáltalán kit tartunk láthatónak, kivel fogunk számolni, amikor társadalmi tervezésről van szó, kik azok, akiknek a problémáit érzékelhetővé lehet/szabad/érdemes tenni a nyilvános térben, és kik azok, akikéit nem. Valójában talán, akárcsak a zsidó genocídiumok esetében teszik többen, itt is a jogokhoz való jogról, illetve az attól való megfosztottságról volna érdemes beszélni.
A másik szemlélet, egyszersmind a kényesebb, nehezebben nyelviesíthető és jellemzően nagyobb ellenszélbe ütköző, az individualista. Eszerint az állat, bármely állat (a tenyésztett vágóhídi marhától a papucsállatkáig) attól függetlenül szorul oltalomra, élete attól függetlenül érdemes az életre, hogy milyen a rendszeren belül elfoglalt pozíciója, milyen funkciókkal bír, milyen (biopolitikai) igény hívta életre, mennyire helyettesíthető vagy sem – létezése nem szorul igazolásra sem a hasznosság, sem az esztétika, sem a komplexitás elvén. Az állat, bármely állati egyed alanyiság, semmi egyébre vissza nem vezethető tapasztalás, érzékelés, elpusztításával a világ érzékelésének valamely hasonlíthatatlanul egyedülálló módja veszik ki végképp, ami végtére nem kevesebb, mint hogy maga a világ indul bomlásnak, banalizálódásnak, egyneműsödésnek.
Mit jelenthet hangot találni az alanyiságként, alteritásként fölfogott állatnak, ha az ő hangja éppen attól az övé, hogy senki másé? Hogy nem-hang, hogy nem-nyelv, hogy nem-írás.
Jacques Derrida úgy határozza meg a kolonializált szubjektum képviseletét, mint az „egészen más”-hoz (a megszilárduló másikkal szemben a „tout-autre”-hoz) intézett „felhívást” vagy „felszólítást”, hogy „delirálja azt a belső hangot, amely a másik hangja bennünk”.
Ennek a delirált hangnak a színre lépése nem példa nélküli az euroamerikai irodalmi hagyományban, irreálisan kései fejlemény viszont az, hogy ez az állat hangján történő megszólalás volna (leszámítva azt a lírahagyományt, ahová például Arany János A malac búcsúzása című alkalmi verse is betagozódik, ez utóbbiak ugyanis, noha valóban állati hangon szólnak, de elsősorban nem azért, hogy az állat alteritása mellett tegyenek tanúságot, hanem azzal a célzattal, hogy az embert egy egészen szokatlan perspektívából dehumanizálják).
Egyetlen vonatkozó munkát emelek ki, a Krasznahorkai László – Max Neumann szerzőpáros ÁllatVanBent című kötetét:
„(...) nem talállak, pedig kereslek nagyon, mert te vagy a kicsi gazdám, és nem találom a tálacskámat, pedig itt van, itt van, itt van a vacsoraidő, és kéne már a tálacskám nagyon, mert kéne már benne a vacsorám nagyon, csak azért mondom, mert vacsoraidő van, különben nem szólnék, különben nem kéne annyira a tálacskám, és különben nem kéne annyira a vacsorám se, de hát vacsoraidő van, és vacsoraidőben vacsorázni kell, nem bóklászni a sötétben utánad, azt se tudom különben, hogy miért van itt ennyire sötét, ebben a sötétben hogy találom meg majd a tálacskámat, és hogy fogok így vacsorázni, én nem értek semmit, de hát hol vagy tényleg, kicsi gazdám, miért nem talállak, miért nem látok semmit, idelent teljes a sötét, és ebben a sötétben tényleg nem tudom, merre keresselek, kicsi gazdám, add ide a tálacskámat, add ide a vacsorámat, és szépen kérlek, ne csinálj ilyet velem többé, és minden este, amikor vacsoraidő van, add ide a tálacskámat, és tedd bele, szépen kérlek, a vacsorámat, mert vacsorálnom kell minden vacsoraidőben, és minden nap minden vacsoraidejében vacsorálnom kell, és ennek így kell lennie minden nap és minden héten és minden hónapban és minden évben, egészen addig, amíg fel nem növök (...).”2
Az állat nyelve – Számomra Krasz­nahorkai és Neumann jó ráérzéssel mutatja – valójában nem szorul fölépítésre, kidolgozásra, hanem ki kell szabadítani már meglévő nyelvekből, fel kell piszkálni a rákódolódott konformizmus alól, megtalálni elnyomott nők, afáziás betegek, fekete rapperek nyelvében, a gyermeknyelvben vagy az ószövetségi textusokban – az állat nyelve mindazok nyelve, akiket állatként, az állatra történő hivatkozással nyomtak/nyomnak el máig.
Deleuze–Guattarinál olvasom: „Minden nyelv (...) deterritorializálja a szájat, a nyelvet és a fogakat. A száj, a nyelv és a fogak a táplálékban lelnek eredendő territóriumukra. A hangképzési feladatok révén a száj, a nyelv és a fogak deterritorializálódnak. Az evés elkülönül (...) a beszédtől, de még inkább, minden látszat ellenére, az írástól: (...) az írás fokozottabban alakítja a szavakat olyan dolgokká, amelyek rivalizálnak az élelemmel. Tartalom és kifejezés elválnak egymástól. Beszélni, vagy még inkább írni annyit tesz, mint böjtölni. Kafkánál a táplálék állandó rögeszméjével találkozunk, a pár excellence élelem rögeszméjével, amilyen az állat vagy a hús, és ott van még a mészáros is, és a fogak, a nagy, koszos fogak vagy az aranyfogak.”3
Szeretném hinni, hogy az irodalom egyszer méltó lesz Kafkához és őt igazolja majd. Hogy az írás idővel böjtté és a lénytársak iránt viselt alázattá is válik. Hogy maradt még időnk. Elég.


Jegyzetek:
1 A Tisztaság Testvérei: Az állatok és az emberek pere a dzsinnek királya előtt. Arab ökológiai mese a 10. századból. (Simon Róbert ford.). Corvina, Budapest, 2010, 126–127.2 Krasznahorkai László – Max Neumann: ÁllatVanBent. Magvető, Budapest, 2010, 26.3 Gilles Deleuze – Félix Guattari: Kafka. A kisebbségi irodalomért. (Karácsonyi Judit ford.). Qadmon, Budapest, 2009, 40–41.