Járványszerű háború egy koszovói romatörténetben

Nem aratott osztatlan sikert a színházi emberek, de az értő színházfogyasztók körében sem az, hogy a világjárvány művészeti szempontból szűkre szabott keretei között a teátrum „felköltözött” a világhálóra. Hiszen nem túlságosan inspiráló, hogy azt nevezzük ma „színházlátogatásnak”, ha az ember az előadás-felvétel megadott időpontjában laptopjához ül, netán kivetíti a YouTube-csatornán megtekinthető felvételt a plazmatévéje képernyőjére. Jobb helyeken és a mostaninál jobb időkben az ember fenetlen konyhakéssel nyiszibálná az ereit, ha azt mondják neki: „ez” a színház. YouTube, plazmatévé, laptop, 2003 vagy 2013, kongó hangok, irányított nézői tekintet, helyenként homályba vesző jelenetek és fontos részletek egy ósdi (jobb esetben többkamerás) tévéfelvételen. Tessék hát színházilag élvezkedni! Túl sok válogatnivaló azonban nincs, mert karanténos körülmények között sem a zenének, sem a táncnak, sem a versmondásnak, a színháznak meg aztán végképp nincs túl sok lehetősége. Pontosabban kettő van: elfogadja a helyenként kegyetlen kereteket, és megél, túlél, vagy nem fogadja el, és megvárja, amíg… És itt a három pont akármit is jelenthet, mert a járvány végét nem látni, nem tudni, hogy mikor lehet majd bármilyen színházi munkát végezni, azt meg aztán végképp nem, hogy az illető új alkotást – ha valamiképp meg is születik – mikor lehet bemutatni a kiéhezett nézők széles tömegének. Az is lehet, hogy csak 2021-ben…
Azért „kegyetlenkedem” itt ilyen hosszan, ragaszkodom ehhez a részletes felvezetőhöz, hogy érzékeltessem: valóban soron kívüli az, hogy a Független Színház Magyarország társulata irdatlanul gyorsan átkapcsolt az „új idők új dalaira” színházi téren. Létrehozott egy valódi karanténszínházi műfajt, amelyhez hasonlóval később kísérleteztek még néhányan (Romániában és Magyarországon is), azonban ezt a tartalmat, és ezt a frissességet semmiképp nem sikerült „klónozniuk”. Valamelyik mindig mínuszban volt, legtöbbször a tartalom…
Ezért itt teljesen szokatlanul a színházi eszközök bemutatatására térnék ki elsőként, a Kosovo mon amour című dráma adaptációja kapcsán, hiszen ezek adják annak a hatrészes, március 27-étől öt további pénteken bemutatott előadásnak a sajátosságát, amelynek témája a koszovói romák háborús számkivetettsége és tragédiája. A nagyon letaglózó, karanténos elmeállapotunkban egyenesen letargikusként ható sztorit bemutató roma színészprodukció nem árul zsákbamacskát. A színészek egyenként karanténban vannak, mindenki elszigetelten játszik úgy, hogy mobiltelefonjával külön-külön rögzíti valamennyi replikát, gesztust, ezeket pedig utólag összevágták, összeállították egy érthető, működőképes és főként élvezhető előadássá. Nagyon körültekintően figyelembe veszik az alkotók azt is, hogy ez a karanténműfaj húsz percnél hosszabb „műélvezetre” nem számíthat a legmegveszekedettebb színházi néző részéről sem (ezt a nagyon józan megközelítést igencsak méltányoltam). Ezért is bontották hat részre az előadást, nem pedig azért, mert jaj, de jó ötlet lenne ez a folytatásos színház (amúgy nem az, tényleg nem, mert sokat veszít a drámai feszültségből, amelyet minden egyes részben újra be kell „lobbantani”). Erre a „folytatásosságra” nem is játszottak rá különösebben, ellenben az „elszigeteltség színházának” minden törvényszerűségét tiszteletben tartották: a színészi játékban még a verekedés, az agresszió jelenetei, vagy a hevesebb érzelmi megnyilvánulások megkövetelte „fizikai” érintkezés is szépen jelzett. Van egyfajta távoli közelség bennük, határozottan kitapintható, hogy a képzeletbeli színpadra tervezett játékban fizikailag is viszonyulnak egymáshoz a szereplők. Persze, amennyire lehet… És, hogy valóban az előadásban látottak a karanténos „érintkezés” kizárólagos játéklehetőségei, arra akkor eszméltem rá, amikor a négyéves lányom WhatsApp-videóközvetítésben egy órán keresztül játszott az ovis barátnőjével. Dermesztően pontosan és ösztönösen ugyanazokat az eszközöket használták a „távközvetítéses” játékban, egyben illusztrálták is a karanténban kiélesedő hihetetlen emberi igényt a közvetlen érintkezésre. Enélkül nem vagyunk emberek, enélkül színház sincs.
A történet, amelyet a Független Színház Magyarország a színházi világnap felolvasószínházi produkciójaként mutatott volna be, egészen tömören azt illusztrálja, hogy két etnikai közösség összecsapásának, konfliktusának egy „járulékos” harmadik (a kisebbségi) lehet a legfőbb áldozata: Koszovóban az albánok és szerbek harcának a romák. Ezt a tragédiát illusztrálja a roma testvérpár – Jashar, a kocsmáros és Pauker, a tanár – története is, akik számtalan roma családhoz hasonlóan válnak üldözötté az 1998-es koszovói háborúban, amelyben az albánok azt kifogásolják, hogy nem albánokként, a szerbek pedig azt, hogy nem szerbekként vesznek részt az összecsapásban. A történet végén az öntudatos roma tanár Paukert megölik az albánok, Jasharnak pedig feleségével és a hallássérültnek vélt lányával csak hajszál híján sikerül elmenekülnie ugyanazoknak az albán alvilágiaknak a nagyon ingatag kegyelméből, akiket korábban testvéreikként tiszteltek. Bár a történetet a háború írja, ez a sztori a kisebbségben élők örök veszélyben lévő létezésének parabolája is.
A háború húsz éve ért véget, és annyit már tudunk, hogy az ottani roma közösség 120 ezer tagját üldözték el, otthonaikat felgyújtották, hogy soha vissza ne mehessenek. Furcsa ezt az akkori valóságot most egy olyan romániai járványhelyzetből nézni, amelynek zömében ugyancsak ennek a közösségnek a tagjai a járulékos áldozatai: az általános dühös tehetetlenséget nálunk is éppen úgy a romákon vezeti le a társadalom, ahogy hajdanán a koszovói háborúban. Innen nézvést Pauker, a háború miatt munkanélkülivé váló, elüldözött, alkoholista roma tanár – aki egyébként a dráma, de a magyarországi előadás legérdekesebb alakja – rövid vizionárius, hitvallásszerű beszéde még csak nem is egy misztikus-biblikus, hanem nagyon is húsbavágó valóságot tesz szóvá: „A háború a lélek rákja, az emberi kommunikáció hiánya. A háború úgy terjed, mint a járvány, és csak napok kérdése volt, hogy mikor ér el hozzánk is. (…) Tudod, mit jelent egy évezreden át szegénynek, nyomorultnak és örök kivetettnek lenni? (…) Azt jelenti, hogy kiválasztottak minket az örökös áldozat szerepére azért, hogy a mi szenvedésünk mossa tisztára a világ vétkét. Az emberiség őrizői vagyunk, az emberi lelkek követei vagyunk, és lehet, hogy a világ végén mi leszünk a sír körül is.” Ennél kifejezőbben háborút és járványt nem lehetne tömöríteni a lélekvesztés összeforrt metaforájában, amelyet viszont a valóság teljesen líraiatlanná tesz.
A színészi játékot a produkcióban csupán annyiban lehet értékelni, amennyiben elfogadjuk, hogy az is ennek minősül, ha elszigetelt, külön játékok kerülnek egymás mellé. Ilyen tekintetben az előadás szereplői sokszorosan nehéz helyzetben vannak, hiszen nemcsak a közönség jelenlétéből, visszajelzéseiből nem táplálkozhatnak, hanem gyakorlatilag a játékpartneréből sem. Ez viszont művészileg művészetfeletti, emberileg pedig emberfeletti próbálkozás és megvalósítás – az egyiket a történetbeli háború, a másikat a járvány jelenvalósága táplálja és gyúrja felejthetetlen színházi élménnyé.

Független Színház Magyarország. Ruzdija Sejdovič, Jovan Nikolič: Kosovo mon amour. Fordította: Kenyeres-Gyulassy Kinga. Háborús trash 6 részben. Online bemutató időpontja: március 27. (és ez ezt követő öt péntek). Szereplők: Farkas Rozália, Lovas Emília, Szegedi Tamás András, Budai József, Varga Norbert, Pászik Cristopher, Lakatos Dániel és Csiki Gellért. A produkcióban a Speranta zenekarból is ismert Kovács A. Máté és Babindák István zenéje hallható. További közreműködők: Balogh Rodrigó, Illés Márton, Illés Péter és Vincze Alina.