.svg)
Mikrofilológiai visszatekintés
A levélíró Jancsó Béla
Akár axiómának is tekinthető, hogy a levelezés az író szellemi örökségének szerves része. Élet és mű „filogenetikája” itt mutatkozik meg – in statu nascendi – a leghitelesebben. Nemcsak az irodalomtörténeti kutatások számára jelenthetnek kimeríthetetlen kincsesbányát – a kései utódok számára is ezek teszik lehetővé az eleven korérzékelést. Nem véletlen, hogy a hetvenes években olyan kiadványok váltak irodalmi eseménnyé Dávid Gyula szerkesztésében, mint A marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Társaság levelesládája (1973), A Helikon és az Erdélyi Szépmíves Céh levelesládája (1979) vagy a Benedek Elek irodalmi levelezése (1979). Manapság osztozik e feladatokon a Polis, a Mentor, a Korunk-hátterű Komp-Press stb. Mindenik vállalkozásról elmondható, hogy a sajtó alá rendezésnek azt a duktusát követi, amit Dávid Gyula honosított meg a Kriterionnál.
Amikor a Jancsó Béla-levelezés közreadását 2015-ben H. Szabó Gyulával elindítottuk, csak abban lehettünk bizonyosak, hogy egy jobb sorsra érdemes írói életmű újrafelfedezése érdekében dolgozunk. A Romániai Magyar Írók sorozatban megjelent Irodalom és közélet című, agyoncenzúrázott posztumusz kötete (1973) ugyanis csak részben felelt meg ezeknek a várakozásoknak. Előnyösen megváltozhat viszont az utókor értékítélete – gondoltuk –, ha az olvasó kézbe veheti a napi rendszerességgel írt leveleit. Amelyek élő cáfolatai annak a sokáig tartó vélekedésnek, miszerint csupán „egy kis körnek” lett volna szellemi ihletője. A szoros belügyi megfigyelés alatt álló Mikó Imre – aki rokonként, barátként, az Erdélyi Fiatalok alapító főmunkatársaként maga is szellemi haszonélvezője volt az írónak – nagy ívű bevezető tanulmányában nem mondhatta el mindazt, amit a Monostor úti hagyatékból az utókor számára kiolvasott.
Az internet korában ugyancsak felértékelődik, hogy Jancsó nemcsak a leveleit, hanem a válaszait (sőt, azok előfogalmazásait is) kézzel vetette papírra. Akárcsak kortársa és nemzedéktársa, Németh László. Aki szintén tudatában volt annak, hogy „levelezésére előbb-utóbb a nyilvánosság is igényt tart: jön az utókor, jön az irodalomtörténész, és saját szempontja szerint értékel, és jön az olvasó, akinek ugyancsak megvannak a maga szempontjai: jobb esetben a művek mélyebb megértésének az igénye, rosszabb esetben a kíváncsiság. Németh a hozzá írt leveleket megőrizte, egy idő után azokat családja tudatosan gyűjtötte, az általa írt levelekhez pedig alkalmankint fogalmazványt, illetve másolatot készített, s azokat is félretette.” (Tüskés Tibor: A levélíró Németh László. Tiszatáj, 2001, 4.)
Németh Lászlónak a Szépirodalmi Könyvkiadónál és az Osirisnél megjelent négykötetes levélkorpusza összesen 3838 darabot számlál, a Jancsóé 1514-et. A mennyiségi különbség ellenére a „tettek rugójának szánt” (Mikó Imre) küldemények ugyanazt a szerepet töltötték be mindkét esetben, jóllehet egyik levelezés sem mondható teljesnek. Nagy távlatot átfogó szellemi építkezésük struktúrája is hasonlatosnak bizonyult. Németh és Jancsó ráadásul orvos is volt. Kortársaiknál jóval mélyebben beleláthattak a történelmi-társadalmi gyógyírra váró „beteg test” (Buday Árpád) „kórtenyészetébe”. Aminek látványa annyira elrettenthette őket, hogy időnként mély depresszióba estek. Csakhogy amíg Németh László rendre maradandó művekkel vett „elégtételt” a válságokért, a szovjet hadifogság után a demokratikusnak álcázott társadalomépítés marginalizálta Jancsót, s a megváltozott körülmények között nem tudta megőrizni két világháború közötti szellemi rangját.
A 2015-ben indult sorozatnak Mák Ferenc délvidéki kritikus volt az első hírvivője: „A levelek írója az 1920-as évek végétől egyik központi alakja volt a történelmi Magyarország romjain és a Kárpát-medencei utódállamok kisebbségi magyar közösségeinek soraiban megszülető, eredendően új társadalmi szerveződések megteremtésére irányuló kezdeményezéseknek. Az Erdélyi Fiatalok és a hozzájuk hasonló, rokon mozgalmak – a Bartha Miklós Társaság, a kolozsvár–szegedi Bethlen Gábor Kör, a Szegedi Fiatalok és a szlovenszkói Sarló közösségek – fiataljai a nemzetünket ért katasztrófa nyomán határozottan fölismerték, hogy csak akkor maradhatnak meg magyarnak, ha kialakítják azt a gondolkodásmódot, és megteremtik azokat a közösségi szervezeti formákat, amelyek saját államiság nélkül is lehetővé teszik a szülőföldön való megmaradást. Jövőstratégiájukat határozottan a Kossuth-féle konföderációs államszövetség eszméjére és az autonómia megvalósításának gondolatára építették, éppen ezért évszázadnyi idő elmúltával ma is változatlanul időszerűek. Meggyőződésük szerint a kisebbségi életépítés lényege a dunai népek összefogásának szorgalmazása kell hogy legyen, amely azután minden nép számára biztosítja a szabad fejlődés lehetőségét, a kisebbségi közösségek számára pedig intézményes alapokon teszi lehetővé az önrendelkezés megvalósítását. Jancsó Béla az egyik leghatározottabb támogatója volt ennek a kisebbségi jövőstratégiának, erről folytatott levelezést több mint 120 levelezőtársával.” (Mák Ferenc: Utánunk szólnak az időből. Magyar Szó, 2015. jún. 15.)
„Jancsó és társai máig hatót alkottak – összegezett Csapody Miklós irodalom- és eszmetörténész a harmadik kötet megjelenése után –, mert a reális kisebbségi helyzettudatból fakadó »új ideológiát« a kereszténység és a humanizmus moralitásával, a társadalom ismeretével támasztották alá. Kijárták a maguk teremtette etikai-közéleti iskolát, küzdelmük a gondolkodás átformálásáért egyszerre volt életre szóló ifjúkori élmény és erkölcsi elköteleződés. (...) Kibontakozásukat mindig megakasztotta a hatalom, a karriervágy és a kicsinyesség, hogy végül a történelem törölje őket, gyakran azokkal együtt, akik hirdetőik voltak; a kormányzat Erdély jövőjét tekintve sem Bethlen Gábor eszét, Bánffy Miklós tanácsát követte (...), rövidlátása oda vezetett, hogy a háború végén Magyarország ismét összeroppant a vesztes oldalon.” (Csapody Miklós: „mély alapot a nagyságnak”. Jancsó Béla, az ideológus. Korunk, 2022/3., 95–102.)
Levélpusztító történelem
Ha egyszer valakinek kedve támad, Levélpusztító történelem címmel testes traktátust állíthat össze az írói levelezések kálváriájáról. A háború, a menekülés, a tűzesetek és árvizek, a gyakori költözködések, a cenzúra, az öncenzúra, a gondatlanság, az utódok felelőtlensége egyaránt megtizedelte azokat a jobb sorsra érdemes dokumentumokat, amelyekből kiolvasható egy-egy korszak megannyi sorslenyomata. A Németh László-kutatók figyelmeztetése szerint azonban nemcsak azért hiányos az író episztoláriuma, mert Törökvész utcai házát bombatalálat érte; miután Magyarország idegen hatalmak fennhatósága alá került, levelezésének jelentős hányadát maga vetette tűzbe.
Debreczeni Lászlótól tudom, hogy a tűz a Jancsó-hagyatékot sem kímélte. Ugyancsak kettős értelemben. Özv. Jancsó Ödönné 1969. január 30-án arról tájékoztatta Kacsó Sándort, hogy a fia írásaiból sok hiányzik, „amik elégtek, amikor a rendelőjét felgyújtották”. De az sem volt ritka, amikor taktikai megfontolásból maga vált „levélpusztítóvá”. Amire leginkább utóirataiból következtethetünk: „kezeld bizalmasan”, „teljesen bizalmasan írom ezt neked”, „levelemre nézve teljes diszkréciódat kérem; legjobb, ha elégeted”. (Diszkréciót kérő leveleiből egyébként az is kiderül – különösen a harmincas évek derekán –, hogy azokkal szemben volt bizalmatlan, akik az erdélyi magyarság létérdekeitől idegen világnézetek járszalagjáról léptek a közéleti cselekvés pástjára, vagy pedig az elbalkániasodott erdélyi viszonyokkal nem számolva váltak a „kisebbségi közélet” hangadóivá.)
Hagyatékőrző védőangyal
Jancsó Béla édesanyja, özv. Jancsó Ödönné Zsakó Sára (1885–1983) valóságos védőangyalként őrizte fia hagyatékát. Az Irodalom és közélet előkészítése idején Mikó Imre feljegyezte: „utoljára Debreczeni László rendszerezte a leveleket”. Kézzel írt lajstroma szerint ő maga huszonkét Tamási-levelet vett számba (Sárika néni jegyzeteivel), egy irattartóra Bányai László nevét írta, kettőre pedig azt, hogy Tamási, Balázs Ferenc, Buday György leveleinek gépelt másolatai. A tartalmukat vesztett borítékok ezt adták az utókor tudtára Sárika néni kusza írásával: „Tamási Áron levelei. Apor Tika [Márta] lefényképezte a Tamási özvegye részére. 1973. jan. (ezek nem jelentek meg)”; „10 db Tamási-levelet és 2 levelezőlapot elvitt 1973. I. 17-én”; „a borítékokat lefényképezés után visszahozták 1973. okt. 6-án”; „elküldendő Buday Margitnak” [és következik 27 levél meg levelezőlap felsorolása – Cs. P.]; „1972. X. 10. Imrus [Mikó Imre] elvitte a (...) le nem adott leveleket, visszahozta [1973] I. 15-én”.
Dr. Buday Margit szegedi tüdőgyógyász (1917–1996) a Móra Ferenc Múzeum számára kérte világhírű grafikus bátyja leveleit. Sárika néni lemásolt két levelet, és azokat adta postára. Miután meggyőződött, hogy küldeménye célba ért, csak azt követően juttatta el az eredetiket. (A nagyobb biztonság érdekében persze lemásolta az összeset.) A küldemény Lengyel András irodalomtörténész-muzeológushoz jutott, aki akkor készítette elő a Buday György életét és munkásságát bemutató állandó kiállítást a múzeum filiáléjában, a Fekete házban (Somogyi utca 13. sz.). Magam is ott vettem át tőle a grafikailag is egyedi Buday-levelek fénymásolatait, amikor a Szép könyv-díjjal kitüntetett Buday György és Kolozsvár című kötetet (Komp-Press, 2006) szerkesztettem. Amikor pedig a harmadik leveleskötet került sorra, a múzeum archívumában őrzött anyagot egybevetettem özv. Jancsó Ödönné másolataival. Így derült ki, hogy A rög alatt kiadása előtt Buday kétszer is kapott előfizetési gyűjtőíveket, és az eredményről 1936. február 27-én és február 28-án is tájékoztatta Jancsót. A gépelt levelezőlapon hosszasabban, a másolatban rövidebben, ám voltaképpen mégis gazdagabban: azt is jelezve, hogy nem kapott Romániába útlevelet. Magától értetődőnek tekintettük, hogy az özvegy „levélmentése” is autentikusként kapjon helyet a kötetben.
De arra is volt példa, amit Kacsó Sándor örökített meg önéletrajzi visszaemlékezéseinek harmadik kötetében: „Rendcsinálás közben kezembe akadt két tekintélyes levélcsomag. S nem is közönséges levelek ám: hanem páros levelezés! Nekem küldött levelek Jancsó Béla kézírásával – és az én gépen kopogott leveleim eredetiben. Hogy kerültek ezek vissza hozzám? Úgy, hogy Jancsó Béla tragikus halála után (mindig erősen gondolkozó-töprengő járása közben, áthaladóban az úttest egyik oldaláról a másikra, úgy lépett le a járdáról, hogy elsodorta egy ott elrobogó autóbusz) még ma is élő öreg édesanyja szeretettel elrendezte hátrahagyott írásait, levelezését. Így kerültek elő az én évtizedekkel ezelőtt fiának küldött leveleim. Gondosan csomóba kötötte őket, és visszaküldte hozzám. Belenézek most ebbe a levelezésbe, s látom, hogy sok minden élőbben, érdekesebben van meg benne, közéleti érdekességű is, mint az én ma már hervatag emlékezetemben” (Kacsó Sándor: Nehéz szagú iszap felett. Önéletrajzi visszaemlékezések III. Kriterion, 1993, 69.). Kacsó 1969. január 30-án kapta kézhez a leveleket (Fogy a virág, gyűl az iszap. Kriterion, 1974, 351.). Önéletírásához több ízben „emlékezet-pontosítóként” idézett belőlük, tizenkettőt pedig legépeltetett, és az Igaz Szó 1996-os évfolyamában adott közre (K. S.: Irodalmi levelezés. 1996/6., 914–927.). A teljes Jancsó–Kacsó-levelezés kiadatlan részére Bárdi Nándor eszmetörténész a Kacsó-életmű számbavételekor bukkant rá, s 2023 végén ő hívta fel a figyelmemet erre az értékes korpuszra (https://file.tk.hu/s/d28J359mDmp9JjN).
Leletmentések: 1969, 1983, 1993, 2014, 2023
Jancsó Béla halála után testvéröccse, Jancsó Elemér irodalomtörténész kezdte számba venni, rendszerezni bátyja hagyatékát (Tamási Áron levelei Jancsó Bélához. NyIrK, 1968/2. 321–329.; Tamási Áron levelei Jancsó Bélához, Jancsó Elemérhez és Kuncz Aladárhoz. Igaz Szó, 1969, 595–601.). Mikó Imre feljegyzései szerint 219 írást másoltatott ki folyóiratokból, napilapokból, több mint ezer gépelt oldal terjedelemben egy tervezett posztumusz Jancsó Béla-kötet számára. Elsősorban Tamási Áronnak az Egyesült Államokból küldött episztoláit ajánlotta az utókor figyelmébe. A Buday György levelei Jancsó Bélához című dokumentumközlésének bevezetőjében pedig ezt írta 1971-ben: „E gazdag irodalmi hagyaték két szempontból is jelentős. Egyrészt: tragikusan elhunyt bátyám önzetlen és a kortársak által értékelt irodalom- és művelődésszervezői munkásságát gazdagon és sokoldalúan tükrözi vissza, másrészt a húszas és harmincas évek fiatal íróinak (Balázs Ferenc, Kacsó Sándor, Kemény János, Tamási Áron stb.) és ifjúsági mozgalmainak (Remény, Előre, Tizenegyek, Erdélyi Fiatalok) mélyebb és konkrétebb megismerését és értékelését segíti elő.”
A Jancsó-levelek leletmentésében döntő szerepe volt Debreczeni Lászlónak, aki 1983 júliusában arra kért, hogy egy jókora bőrönddel jelenjek meg a Mócok útja 16. szám alatt. Rohonyi Vilmosné Jancsó Éva (1907–1993) ugyanis eladta a lakást, és az új tulajdonos (Herédi Gusztáv) pedig – ahelyett, hogy a Református Gyűjtőlevéltárban helyezte volna el az eszme- és irodalomtörténeti értékű dokumentumokat – a renoválást végző mesterek „gondjaira” bízta azokat. A padlóról felszedett leveleket akkor csak részben „hasznosíthattam”. Azokat, amelyek tárgyuk folytán eleve nem kerülhettek bele a kálváriás sorsú kiadványba (Erdélyi Fiatalok – dokumentumok, viták [1930–1940]), egy hajnali szekuslátogatást követően rendre legépeltem, és igyekeztem biztonságba helyezni a Kriterion kolozsvári szerkesztőségében, illetve a Református Gyűjtőlevéltár archívumában.
A szöveggondozó munkatársai
A négy kötet jegyzetanyagának a „beszerzése” intenzív előmunkálatokkal járt. Amikor a Petőfi Irodalmi Múzeum Kézirattárában időztem, Varga Katalin főmuzeológus igazított el a kutatások útvesztőiben. Az Országos Széchényi Könyvtárban történész barátom, György Béla (1956–2013) volt a segítségemre. A Móra Ferenc Múzeumban az Ilia-tanítvány Lengyel András irodalom- és művelődéstörténész vett gondjaiba, őt követően pedig a Partiumból átszármazott Kovács-Krassói Anikó archívumgondozó szívességére számíthattam.
A nyolcvanas évek elején/derekán még köztünk élt a levélírók egy része (Balogh Edgár, Benedek Géza, Csőgör Lajos, Debreczeni László, Hegyi István, Jancsó Adrienne, Kemény János, László Ferenc, Méliusz József, Suba Károly, Váró György). Akár személyesen, akár levélben is felkereshettem őket a háttérösszefüggések tisztázása végett. A negyedik kötet szerkesztésekor jó esetben már csak az unokák nemzedékére számíthattunk. Így Makkai-Flóra Ágnesre, aki Flóra Jenő és Finna Márta kolozsvári színművészek lánya, anyai ágon pedig Makkai Sándor püspök unokahúga; Kacsó Sándor két unokájára, a Debrecenben élő Márki Zoltánra és a Bukarestben dolgozó Kacsó Sándorra, akik bizonyságát adták, hogy szívügyüknek tekintik nagyapjuk emlékének ébrentartását; Parádi Ferenc családjára vonatkozóan ugyancsak az unokák – Parády-Szodoray Hajnalka és Bányai Attila, illetve a Désen élő Luidort Péter – nyújtottak fontos eligazításokat.
Nagy szerencsém volt azzal, hogy az Erdélyi Fiatalok dokumentumkötetét dr. László Ferenc (1910–1992) kezdeményezte, aki 1930 és 1935 között a folyóirat kiadóhivatali ügyintézője, 1933 és 1940 között társtulajdonosa és főmunkatársa volt. Nemzedékéből mindenkit ismert, és szívesen segített a levelekhez csatolt jegyzetek adatkeresésében. Halála után – családja bizalmából – hozzám kerültek a hetvenes évek végéről származó feljegyzései (1929 nemzedéke, Az Erdélyi Fiatalok könyvészete, A Székelyek Kolozsvári Társaságának jegyzőkönyvei), illetve az évfolyamonként beköttetett folyóiratpéldányok, amelyekhez 1989 előtt csak nála juthattam hozzá, merthogy a Kolozsvári Központi Egyetemi Könyvtár a zárt osztályon tartotta a lapot. A gépiratos feljegyzések közt számos levél „lappangott”, amelyek aztán bekerülhettek a negyedik kötetbe, akárcsak azok, amelyek az EME Lakatos utcai adatbázisából kerültek elő a második posztumusz Jancsó-kötet (Érték, erkölcs, közösség. Kriterion, 2021) összeállítása során.
Az első kötet szerkesztésétől kezdve felbecsülhetetlen volt Ilia Mihály irodalomtörténész segítsége. Ő tette számomra áttekinthetőbbé Jancsó Béla szegedi korszakát (1923–1928). A román hűségesküt megtagadó kolozsvári egyetemi tanárok ugyanis Szegeden találtak menedékre, és az államnyelvet nem ismerő tanítványaik is ott folytatták felkészülésüket. Ilia azonban nemcsak egyetemtörténeti ismereteimet gyarapította – nem egy esetben tanárkollégáit és tanítványait is mozgósította egy-egy adat előkerítéséhez. Ez történt például akkor is, amikor a Juhász Gyulát is kezelő Nyírő Gyula elme- és ideggyógyász leveleinek a jegyzetelése került sorra. Iliától a szálak Filep Antal néprajztudóshoz vezettek, tőle pedig dr. Kapronczay Károly orvostörténészhez, aki az Antall József vezette Orvostörténeti Múzeum és Levéltár főigazgatójának munkatársa, majd utóda volt. Jancsó személyesen ismerte Juhász Gyulát, szerette a költészetét, így érthető, hogy amikor a költő eltűnéséről olvasott a szegedi lapokban, Nyírőtől kért felvilágosítást. Aki 1929. március 21-én kelt soraival megnyugtató választ küldött. Olosz Lajos és Reményik Sándor levelezéséből tudtam meg (Polis, Kolozsvár, 2003), hogy – 1932 végén, 1933 elején – Reményiket is kezelte a Hárshegyi Állami Ideggyógyintézetben. „Nyírő Gyula dr. főorvos, egy. m. tanár régi barátom kezelésében oly eredményeket értem el, illetve ért el ő – írta az Arad megyei Kisjenőn élő költő barátjának –, hogy reménységem van, ha időközi visszaesésekkel is, de mégis tartós javulásra.” A 2014-es forrásbővítés során az EME Lakatos utcai archívumában őrzött Nyírő-levelek egyikéből aztán kiderült, hogy a negyvenes évek elején neves elme- és ideggyógyász magát Jancsó Bélát is kezelte. Hogy Jancsó betegségének eredete csecsemő- és elemi iskolás koráig nyúlik vissza, azt már Debreczeni Lászlótól tudtam. Agyhártyagyulladása és gyengébb szervezete miatt 1918–1919 telén könnyebben elkapta a nála igen súlyos lefolyású spanyolnáthát. „Hetekig feküdt a legválságosabb állapotban. Volt egy időszak, amikor – többnapos önkívületben lévén – orvosa már le is mondott az életéről. Ám végül is szerencsésen felgyógyult. Hanem mint utókövetkezmény egész életére megmaradt egy sajnálatos pszichikai gyengeség, amely (...) önbizalomhiányban, bátortalanságban is megnyilvánult” (Vigyázó torony. Kriterion, 1995, 129–130.). Gyógyulásának történetét Kemény János örökítette meg Kakukkfiókák című önéletrajzának bővített kiadásában (Kriterion, 2022, 404.). Nyírő 1941-es diagnózisa, illetve a levelekben rögzített kezelésreceptúrája teljes mértékben igazolja Debreczeni megfigyeléseit. Budapest XIII. kerületében ma az ő nevét viseli az Országos Pszichiátriai és Addiktológiai Intézet. Miután a szkennelt leveleket legépeltettem, nyomban írtam a Nyírő Gyula Kórház főigazgató főorvosának, akitől a Nyírő-hagyaték sorsa és kutathatósága felől érdeklődtem. Válaszában dr. Németh Attila hónapok múltán (2017. okt. 20.) arról értesített: nem tudnak segíteni, mert „az akkori pszichiátria épülete magánkézre került”, irattárukban ilyen levelezés nincs. A Magyar Nemzeti Múzeum Semmelweis Orvostörténeti Múzeumának és Könyvtárának levéltárosa, Domján Lajos ugyancsak lehangolóan írta: „Sajnos, Nyírő Gyula irathagyatéka nem került az egykori levéltárunkba, amely ma már csak adattár” (2017. aug. 7.). Végül a már említett Kapronczay professzortól megtudtam, hogy Nyírő iratai 1956-ban részben elpusztultak, részben eltűntek.
A levelek háttérvizsgálatának nehézségeit jól érzékelteti egy másik történet is. Buday György 1935. május 12-én bizalmasan értesíti barátját, hogy Az ember tragédiájának színpadra állításakor rátalált élete nagy szerelmére, L.-re, akinek inspirációja meghatározó volt számára. Egész művészete megújítását reméli tőle. Ki lehetett ez az L.? Varga Katalinnak, a PIM Kézirattára – 2018 és 2015 közötti – főosztályvezetőjének köszönhető, hogy ma többet tudunk Bauer Lilla (1912–2011) táncművészről, a Szentpál Olga mozdulatművészeti iskola növendékéről. Ők vállalták 1935-ben a szegedi Dóm téri Tragédia-bemutató kórustáncait. Bauer Lilla, kinőve a szegedi iskolát, Kurt Joss németországi társulatához szegődött. Hitler hatalomra kerülése után célszerű volt emigrálniuk, és ekkor testületileg átköltöztek Dél-Angliába. (Varga Katalin szíves közlése 2017. okt. 29-én.)
Hasonló „rejtvényfejtésnek” bizonyult Johanna testvér kilétének azonosítása. Szigeti László, az Új Ember szerkesztője és az Embertárs főszerkesztője derítette ki – Homa Ildikó, Kővári Magdolna és Murányi Teréz testvér közreműködésével –, hogy 1942-ben lépett be a Szociális Testvérek Társaságába (Sisters of Social Service). Családi nevén Nyáguly Ilonának hívták, Ozsdolán született 1913-ban, és ott hunyt el 1974. március 30-án. A rend feloszlatása után postásként dolgozott a szülőfalujában. Péntek Jánosné Tamás Éva, aki Ozsdolán született, úgy emlékszik rá, mint aki adminisztrációs ügyintézésekben mindig segítségére volt falusfeleinek. JB 1963. február 3-án arról akarta Johanna testvért meggyőzni, hogy vállalja el Kelemen Lajos gondozását, aki február derekán került ki az Ortopéd Kórházból. Sas Péter kutatásai révén került a jegyzetanyagba, hogy Csomoss János jószágigazgató és felesége gondozta haláláig (1963. július 29-ig) a járásképtelenné vált történettudóst. Lásd: Sas Péter: Kelemen Lajos történeti publicisztikai munkája, a Naplója. In Kelemen Lajos: Napló I. (1890–1920). Szerk. Sas Péter. Kolozsvár, 2017, EME, 24.; uő: Kelemen Lajos, Erdély legendás levéltárosa. Kelemen Lajos és az erdélyi magyar tudományosság. Bp., Lucidus Kiadó, 2009.
A levelekben gyakorta előforduló latin nyelvű orvosi szakkifejezések értelmezésében Uray Zoltán sugárbiológus (az MTA külső tagja), dr. Kovalszki Péter (Detroit, USA) és dr. Csiszár Anna (Marosvásárhely) volt a segítségünkre.
