Irodalom a korai Utunkban

Hogyan közelíthetjük meg, hogyan próbálhatjuk megérteni azt a szövegkorpuszt, amely az Utunk korai lapszámaiba kötve sárgul könyvtárakban, magángyűjteményekben, a szerkesztőség polcain? Mit enged meg a mai olvasónak, mit engedhet meg az előítéletek, az ifjabb nemzedékek számára egyre inkább ismeretlenné, érthetetlenné váló ideológia, közeg ellenére ezeknek a szövegeknek az együttese?

A szocreál irodalom egyszerre óhajt irodalmi igényű, illetve propaganda-funkciót betöltő jellegű lenni. E látszólagos kettős irányultság (az irodalmi igény – a kritikai-elméleti szövegek alapján – átértékelődik a korban, összemosódik a propagandisztikus célokkal) tapintható a szövegek értelemstruktúrájában is. Az Utunkban 1947 után eluralkodó keményvonalasság ráadásul nem tűri, ezért felszámolja azokat a szerkesztőket, munkatársakat, akik az irodalmat önálló, szabad művészetként értik.

A történelem, a történelmi események, az irodalmi szövegek nem csak azért tűnnek fel Másikként az emlékezésben (vagy akár a történetírásban), mert maga az emlékezés sajátosságai, adott esetben nosztalgikus vonásai változtatnak az eseményekről, szövegekről való képünkön, hanem az adott esemény, szöveg kontextusa bővül, változik, árnyalódik. A kontextusbővülés szélsőséges esetének korabeli példája az a pártpropaganda által megtámogatott marxista irodalomtörténeti gyakorlat, amelynek értelmében az irodalmi hagyományt visszamenőlegesen is át lehet értékelni az osztályharcos szempontok szerint (lásd az Irodalmunk újraolvasásához rovatot az Utunkban).

A szocialista realizmus irodalmának jelenbéli megértési kísérletei is egy lehetséges kontextusbővülést jelentenek. Közhelynek számít, hogy az államszocialista rendszerek a művészeten kívüli érdekek érvényesítésével, a művészet eszközzé silányításával tömegesen termelték azokat a műveket, amelyeket hajlamosak vagyunk értéktelennek ítélni.

Boris Groys 1988-ban arra hívja fel a figyelmet, hogy a szocreál irányzat megértése lehetetlen a gyökereinek ismerete nélkül: az orosz avantgárd művészek tevőlegesen vettek részt kialakításában. Avantgárd kísérletük az irodalom és a társadalom, a politika közelítéséről azt is magában foglalta, hogy potenciálisan jöhet egy olyan politikus, aki átpolitizálja az esztétikát, aki könnyedén félreállítja őket a kísérlet megvalósítása érdekében. Sztálin pontosan ezt tette, amikor a Rodcsenkóék által kidolgozott tervek szerint életbe léptette a szocreált.

Az Utunk nevének történetéhez kapcsolódó eset igen jellemző a korra, illetve fényt vet a kor irodalmának értelmezési nehézségeire: Szőcs István író, kritikus mesélte, hogy a korban szokásos cenzori audienciákon mindegyre azzal szembesült az irodalmi lap és képviselője, miszerint egy Drumul nostru elnevezésű téesz lapjának hitték őket. A minduntalan ismétlődő eset többféle megközelítési lehetőségre mutat rá: a korban az író, alkotó ember éppen olyan termelőmunkásnak számít, mint az asztalos, a gyári munkás vagy a téesz titkárnője. Alapjában véve ez a hozzáállás nem lóg ki az avantgárd indíttatású eredettörténetből. A másik értelmezési irány a cenzúra szerepének kiemelkedő voltára utal. A harmadik értelmezési irány pedig a kisebbségi kultúra korabeli helyzete: nem teljesen ártatlan az a gyakorlat, amely összemossa a Drumul nostru és az Utunk elnevezést, illetőleg arra is felhívja a figyelmet, hogy a korabeli többségi nézőpontból egyszerűen értelmezhetetlen a magyar kifejezés, átültetve pedig mást jelent, egy másik intézményt. A kulturális átfordíthatalanság az a béka, amely sehogy se akart lecsúszni a román párthatalom torkán, mert az asszimiláció elvi lehetetlenségéről, a másságról árulkodott. A gyakorlatban persze mindez nem számított.

Az irodalmi szövegek mint termékek, munkadarabok, termelékenység-jelzők, propagandaeszközök egyszerre elszenvedői, de működtetői is a rendszer önérvényesítési mechanizmusainak. Az indoktrinálási szándék, amely alkalmazza e szövegeket, eleve tartalmazza az eszközzé válást, hiszen a szöveg nem önmagáért létezik a szocreál keretek között, hanem meghatározott céllal konstruálódik.

Az első évfolyam irodalmi kínálata tematikájában elsősorban a háború szenvedéseiből és a háború utáni élet újrakezdéséből ihletődik. A lírai alkotások műfajilag ugyan nem mozognak széles skálán (dal, elégia, óda, epigramma), azonban tematikailag a háborús élmények feldolgozásától a természet szépségein át a szerelmi érzés, a családi öröm, az identitás, a művészet, a falu, a munkásság élete egyaránt megtalálható a versekben.

Horváth Imre négysorosa¹ igen találó nem csak az első évfolyam lírai alkotásaira, de talán a teljes Utunk évfolyamainak alkotásaira is – azzal együtt, hogy korszakonként más és más értékrend szerint jelenthetett a négysoros ösztönzést, netán figyelmeztetést. Az első évfolyam alkotásai, a háború utáni útkeresések, bizonytalanságok, helyzetfelmérések, az egymás mellett létező többféle irodalomszemlélet, a közöttük egy idő után kialakuló konkurencia, az osztályharcos irodalom élretörése ellenére tartalmazzák azt a mozzanatot, amely hitelessé teszi az alkotói magatartást – a nem csak a jelen változásaihoz igazodó, az idő folyamában örökre megmaradó gesztusokért vállalandó felelősség tudata kitapintható az útkeresésekben, a vallott, vállalt irányokban, s főként az adott esetben bekövetkező elhatárolódásokban, elhallgatásokban. „S mit megvillogtatsz, villog mindörökre.” A kimondott, leírt szó felelőssége nem hullik a múltba, nem veszíti érvényét az elmúlással.

A háború utáni általános várakozás, bizonytalanság, az ismeretlentől való félelem közérzetét több, nem csak irodalmi szöveg is megfogalmazza. A várakozás, az átmeneti időszak reményteli jövőbe fordulásának igen érzékletes költeménye Kiss Jenő Undorral s szerelemmel című verse:

Új férj tekint úgy terhes asszonyára,

ahogyan én a viselős világra,

ily bő undorral s ily hő szerelemmel.

Világszép asszony, karcsú, finnyás Élet,

szép, szajha csípőd, friss bájad mivé lett?

mivé arcod, min rózsák tüze lángolt?

Ne nézd meg! csupa szeplő, csupa májfolt.

Ajkad torzult, lábaid dagadnak,

imbolygón hordod kosarát hasadnak,

mégy nyűggel, vágyón, mindent megkívánva,

s habzsolsz, hogy aztán gyomrod kiokádja.

Mégy eltelten s mégis mindig étlen,

mégy formátlanul, gomolygón – Idétlen!



terheddel terhe másnak és magadnak,

építménye elomló vonalaknak.

Ó, Élet , Élet, asszonyom, virágom!

szüld meg fiad már, óhajtva kívánom!

jó könyebbséggel végre lélegezz föl,

szakítsd le fojtó köldökét szívedről.

Szülessen meg az Új, a Más, a Vágyott,

akiről szőttünk annyi bátor álmot,

kiért lobogtak dühös, vad szerelmek,

szülessen meg már a Jövő, a Gyermek.

Ó, Élet, Élet, hadd láthassunk újra

visszanyert fényeidben, ittasulva,

belenyujtózni karcsún az időbe,

fiatalon, ingerlőn, tündökölve!

A nagyon erős, szuggesztív képi világú költemény felidézi Aromlás virágainak képiségét, oly módon, hogy az átalakulás átmeneti, nehéz állapotának megjelenítésében végig ott neszez a kettősség: a reménykedés a szebb, letisztult, megújult élet eljövetelében és a félelem, a kétely a jelenbeli állapotok felett (ami lehet akár a folyamat, az új élet megszületésének elhúzódása, akár az elvetélés, a félresikeredés ki nem mondott lehetősége is). Baudelaire A dög című versében az oszló állati tetemet a maga lenyűgöző förtelmében mutatja fel, a testi romlás, pusztulás konkrét látványával szembe az emlékezet, a szellem örökérvényűségét állítva. Kissnél a dichotómia nem az elkerülhetetlen, végső biológiai depraváció és a testi leromlás ellenében a szellem, az emlékezet, a költészet között feszül: az átmeneti állapotban, a határhelyzetben levés képei úgy jelenítik meg a jelen visszataszító állapotait, hogy közben a vágyott eredmény, a rendeződő élet visszasugárzik a határhelyzet feszültségteli állapotára, amolyan kettős látást okozva: undor és szerelem, viszolygás és vágyakozás egyaránt jelen van az átmenetiségben. A változás krízise azonban iszonytató: „A széteső alak már-már nem volt, csak álom,/ kusza vonalak tömege,/ vázlat, melyet csak úgy fejez be majd a vásznon/ a művész emlékezete” – mondja a dögöt leíró, kedvesével sétáló lírai én. Az új férj, a leendő apa kínjaiban a szebb jövőt váró lelkiállapotára ismerő lírai én pedig: „Idétlen!/ terheddel terhe másnak és magadnak,/ építménye elomló vonalaknak.”

A válságos állapotok, az új világ nagy nehézségek árán való kialakulásának képei a viselős, szülés előtt álló nő alakjára íródnak rá – a nyers, naturalista képek éles kontrasztban állnak az elhasználtság, a megszokás leplébe burkolózó szóképekkel, amelyek a lapban az új, demokratikus világ kialakulását, az értelmiség vajúdásait írják le (például: „A mi égtájainkon a demokrácia most alakítja ki az új nemzeti gondolat arcát... A szellemi élet emberei is a vajúdással járó szorongásokat érzik.” Kacsó Sándor: Új nemzeti szellemet! 1946. július 6., 1.). A költeményben ugyanakkor az undor markáns jelenlétét sem lehet figyelmen kívül hagyni: a megújulni készülő világ a jelen pillanatában nem úgy tűnik fel, mint ami valóban a megújulás fele törekszik (lásd az okádás, az idomtalanság nyers képeit), ráadásul az „Új, a Vágyott, a Más” oly módon tételeződik, mint az élet elidomtalanodásának kiváltói, amelyekért ugyan lobogtak a szerelmek, de az életet, amíg meg nem születnek, nem lehet élvezni: „Élet, hadd láthassunk újra/ visszanyert fényeidben, ittasulva,/ belenyujtózni karcsún az időbe,/ fiatalon, ingerlőn, tündökölve!” A költemény záró sorai azonban az élet örökké változó ciklikusságába írják bele a megszemélyesített, vajúdó világot: az új világ megszületésével új, friss ciklus kezdődik, s ebben kimondatlanul is benne foglaltatik, hogy az újszülött Gyermek egyszer felnő, megöregedik, akadályozza majd az életet, az új eszme elavul, új, más Vágyott kell szülessen helyette.

A feminin jellegű, vajúdó világ megjelenítése és a szellemi vajúdást átélő értelmiség útkeresése (a feminista olvasati lehetőség mellőzésével) fénycsóvaként világítja meg a háború utáni közérzet szorongással teli tájékozódási próbálkozásait. Ez a képvilág, a szemlélet ilyen nyers képekben való közvetítettsége egyedülálló még az első évfolyam számaiban is, majd a pártpropaganda elhatalmasodása után (már 1948-tól) teljes mértékben elfogadhatatlan lesz, tabuvá válik a folyamatok – ilyen értelemben vett – valós, nyers, meghökkentő, mégis friss ábrázolása.

Illyés Gyula Új költőkhöz című verse² nem annyira a fiatal költőkhöz, mint inkább a megújítandó értékrendet költő alkotókhoz szól – ennyiben Kiss Jenő válságot-változást megfogalmazó „közérzeti költeményéhez” kapcsolható. Azonban Illyés verse hangoltságában nem a szemlélő-várakozó álláspontot, hanem a változást aktívan elősegítő, a résztvevő alakját formálja meg: „Mert ami tegnap láng, ma hamu.../ Hullunk, mint a szirom. Mit bánjuk! Mit ledobálunk,/ attól gazdagodunk! Meghalnék, hogyha megállnék/ s nem tudnék hitevált szókkal is ejteni tisztán/ jót, igazat, bátrat – maradandót!” A költemény kiindulópontja a jelszavak megkopása, az idő kerekének fordulása – egy adott rendszer teljesen más értelmet adhat adott jelszavaknak, ezért oda kell figyelni az „évjáratokra”: „Itt ez a címke: Szabadság vagy Testvér vagy, ezek hogy/ Munka, Magyarság vagy teszem ez: Népjog, Felelősség – / gyorsan az ablak elé! Mi az évjárat rajta?”

A költeményekben sűrítetten megjelenő válság-változás, társadalmi-kulturális átalakulás állapotainak kifejtése többnyire a prózai művekben, elbeszélés-részletekben, karcolatokban bomlik ki, amelyeknek szereplői a hétköznapi emberek. Különösen Asztalos István, Kovács György és Nagy István műveiben ezek a hétköznapi emberek a munkások, dolgozók rétegéből kerülnek ki, a szereplők viszonyrendszeréből kirajzoló értékrend is az új világban érvényesítendő, megváltozott világrendet körvonalazza: a főszereplők többnyire fiatal munkások, akik részt vesznek a kiépülő mozgalmi életben (Nagy István: Mi sül ki ebből?, 1946. július 6., 4), akik a múltban ragadt idősebb generáció, akár édes szüleik tudatlanságával is meg kell küzdjenek.

1946 augusztusában lát napvilágot az első, tematikája mellett retorikájában is mozgalmi vers, Vasvári István Biztatója, amely nem egy adott osztályhoz szól, nem fenyeget – az ösztönzés a földműves jellegű munka képeiből formálódik meg: „Ne húzd igádat vakon,/ mint eltompult barom/ az ablakon/ túl tágul a táj”. A forradalmi lendület vélhetően az elcsüggedés ellen irányul: „Útjelző légy. Lobogó./ Némák ajkán légy a szó/ folyó/ örvénylő, áradó./ Lázadó!”

Kiss Jenő Szózat itt és ma című költeménye az aktualitásokra összpontosítottságra már a címben utal: a költemény szózat, Vörösmarty költeményének hagyománya alapján, amennyiben modern váteszként a nép cselekvési irányát mutatja meg, de a szózatot a mozgalmi költészet aktualitásokra érzékeny, a közélet mozzanataira figyelő irányába tolja el a címbeli hely- és időhatározó. A költemény mozgósító jellegét erősíti a minden második szakaszban ismétlődő refrén: „Föl a szívekkel, magyarok!/ Ki az Időbe végre!/ Vihar kél, kapaszkodjatok/ egymás erős kezébe.”³ A címbeli határozószók vonzáskörét erősíti a refrénbeli nagybetűs Idő hangsúlyos jelenléte: az idő nem csak a fizikailag mérhető tartamot jelenti, hanem azt a színteret, azt az itt és mostot, amelyben a cselekvésnek meg kell valósulnia, ahol az összefogásnak meg kell történnie: „Száz eszem, vágy igézhet,/ de célunk egy: az élet!” A közösségi összefogás költeménybeli megfogalmazásának különös aktualitást, súlyt ad a címlapon szereplő szerkesztőségi felhívás az 1946-os aszály okozta éhínség enyhítésére indított közakadakozásra: „Mikor szűkös délebédünkhöz ülünk vagy szelünk egyet a mindennapi harminc dekából, jusson eszünkbe, hogy Moldvában és Székelyföldön a csecsemők ezrei éhenhalva hullnak le az anyák kiapadt emlőjéről... Adjon ki, amit tud... Most mindenki vizsgázhat kereszténységből vagy zsidóságból...”⁴

Az aktualitásokon túlmutató összefogás igen kétértelmű, szubverzív megfogalmazása Hegyi Endre Történelem című epigrammája: „Diogéneszt hordóba kényszerítették./ Krisztust kínok közt keresztre feszítették./ Galileit máglyatűzön megégették./ Fejét Spinozának kövekkel betörték./ Meg akarták kötni Gullivert a törpék.” Az epigramma kétpólusú értékei az emberi nagyság, szellem, az el nem hallgattatható igazság megtestesítői, illetve a lehúzó, alantas, pusztító, ostoba, horatiusi „alacsony tömeg”. A felsorolás pergő egymásutánja a múltbeli elbukások, kudarcot valló nagy eszmék sorozatából felépülő történelmet vázol fel, amelynek szomorú sorjázását nem akasztja meg se a jelen, se a jövő más irányt mutató képe. A gondolkodó ész igazságának magánya az őt elítélő tömeg, a csőcselék és a gondolkodót a hatalma féltése miatt elítélő hatalombirtoklók, az uralkodó réteg szövetségre lépésének következménye. A csattanó azonban mégis megfogalmazható, sajnos, a történelem negatív tapasztalatait felerősítő irányba: a törpék megkötözik Gullivert, az óriást a sok kicsi, a kicsinyesség legyőzi. Ami mégis kimozdíthatja a történelmet a szokott kerékvágásból: Gulliver irodalmi szereplő, személyneve a mondat második részében helyezkedik el, ellentétben a valós történelmi szereplőket említő sorokkal, amelyekben a személynév a mondatkezdő. Gulliver sorsát a mondat segédigés szerkezete még be nem teljesültnek mutatja („meg akarták kötni”), mintha ezzel is utalna a történelemmel szembehelyezhető irodalom lehetőségeire, amelyek a kicsinyes gondolkodásnak tükröt tartanának, akár Gulliver kora társadalmának. Megjegyzendő, hogy Galilei csak tanai visszavonására kényszerült, nem vetette máglyára az inkvizíció, amint azt a versszöveg tévesen sugallja. Azonban az igazság megtagadására kényszerítés is, a máglyahalál is egyaránt a szellem ellen törő szűklátókörűség, hatalomféltés következménye, ennyiben a történelmi igazság elferdítése nem változtat a költemény üzenetén.

Jegyzetek

¹ „Ügyelj nagyon minden kis mozdulatra./ A pillanat az időbe faragja./ Ha virágot törsz: időtlen töröd le/ S mit megvillogtatsz, villog mindörökre.” Horváth Imre: Villog mindörökre, Utunk, 1946. július 6. 6.

² 1946. július 6., 5.

³ Kiss Jenő: Szózat itt és ma, Utunk, 1946. szeptember 14., 1.

⁴ A Székelyföld és Moldva segélykiáltása, Utunk, 1946. szeptember 14, 1.