Interjú Szücs Györggyel, a Magyar Nemzeti Galéria tudományos főigazgató-helyettesével

„Szerettem volna szakítani az Erdély-nosztalgiával…”

– A Sors és jelkép egyike a legimpozánsabb kiállításoknak, amit valaha láttam a korszakról, amely végigkalauzol az erdélyi képzőművészet 1920–1990 közötti időszakán. Ha tehetném, azonnal állandó tárlattá varázsolnám, leginkább Erdély területén. A tárlat Méliusz József könyvét idéző, komoly és veretes címe ellenére megszabadít mindazoktól a közhelyes, unos-untalan ismételt sztereotípiáktól, amelyek az erdélyi képzőművészetet újra és újra meghamisítják, olykor a legjobb indulattal, olykor a közönség kegyeinek keresése végett, máskor egyszerűen hely- vagy megfelelő tárgyismeret hiányában. Az „erdélyi” jelző pejoratív, egyszerűsítő formuláját fordítja vagy fordíthatja meg ez a kiállítás. Úgy képzelem, hogy olyan hatású lehetett, mint anno a kolozsvári Sétatér közepén megépített Műcsarnokban az első gyűjteményes kiállítás. Miért éppen 2015-ben valósult meg Budapesten ez a kiállítás?

– Egyik lehetséges, de nem túl koncepciózus válasz, hogy Baán László főigazgató jó két évvel előtte kért fel, hogy vállalnám-e a munkát. Az indítékairól, esetleges tanácsadóiról nem tudok. Valószínűleg megérezte, hogy ez kapós téma lenne. A koncepciózusabb az, hogy talán mostanra érett be a dolog: ha a 90-es évek lelkesedésében születik meg, akkor biztosan más lett volna, azóta rengeteg kis- és nagymonográfia jelent meg, jobban hozzáférhetőek a művek az erdélyi közgyűjteményekben stb. Másfelől jó alapot adtak a 90-es évek Nagybánya-kutatásai, ahol a lehetséges továbblépést azok a művészek jelentették, akik ott tanultak, de automatikusan nem feltétlenül tekintjük őket „nagybányaiaknak”. Pl. az első világháború alatt Aurel Ciupe, Podlipny Gyula, Bernáth Aurél, Szőnyi István, hogy csak azokat említsem, akik később valamilyen formában tanárok lettek.

– Melyek voltak azok az előzmények, amelyek a kiállítást életre hívták? Nyilván vannak megkerülhetetlen gócpontok, a Nagybányai festőiskola, a Barabás Miklós Céh, az AnnART, az erős kolozsvári grafikai iskola szintén megkerülhetetlenek, de nem feltétlenül csak tárlatokra gondolok.

– Vécsi Nagy Zoltán már 2002-ben megrendezte az Ernst Múzeumban a Felezőidő című kiállítását, amely a sepsiszentgyörgyi Szocrelatív (1945–1965) és a Felezőidő2 (1965–1975) tárlatok előzménye. Egyéni kutatásként 2000 körül kaptam egy hároméves, a prágai CEU által finanszírozott utazási ösztöndíjat, amelynek keretében a két világháború közötti román művészetet és magyar összefüggéseit kutattam Bukarestben, illetve az erdélyi közgyűjteményekben. Ez talán megfelelő önbizalmat adott ahhoz, hogy egyáltalán elvállaljam a feladatot. Mindannyiunknak sok meglepetést tartogatott a kiállítás. Nagyon sok műtárgy után nyomoztam, az egyik legérdekesebb szál Lecca György Németországban élő műgyűjtőhöz vezetett, ahol egy különleges tárházát találtam az erdélyi, ezen belül a bánáti művészeknek. Annyira gazdag anyagot, hogy újabb kiállítások ötletét vetette fel. Viszont nagyon sok olyan eset is volt, amikor bizonyos általam fontosnak gondolt műtárgyaknak nem tudtam a nyomára bukkanni.

– Hogyan alakult ki a kilences tagolás?

– Valójában az adott tér függvényében alakultak ki az egyes szekciók. Az „A” épület földszinti márványcsarnokával, illetve a fölötte lévő I. emeleti kerengővel nagyon nehéz más kiállításokon is valamit kezdeni. A földszinten magától értetődően adódott a „szoborcsarnok”, a kerengőben pedig a történelmi személyiségeket, illetve a kortársakat bemutató „arcképcsarnok”. A többi elkülönült, illetve valamelyest összefüggő teremsorokban műfaji-tematikus egységeket alakítottunk ki. Egy idő után már nem a minél több művész bemutatása, hanem az egyes szekciók értelmes, az erdélyi művészetben kevésbé járatos látogatók számára is értelmezhető, átélhető feltöltése volt a cél. Most már pontosan látom, hol lehetett volna egy-egy művet kiemelve újabb neveket behozni, de akkor még most is a kiállítást rendeznénk. Lehetséges további szekciók: a hivatalos, ha úgy tetszik „szocreál” terem, a modern historizmus a 20. században: az erdélyi történelemábrázolás bemutatása című terem, az 1989/1990-es átmenetre és Európára reflektáló terem… Ezek most már további önálló kiállításokat is jelenthetnek.

– Bóta Gábornak, a Népszavában megjelent cikkében sok minden nagyon tetszik, többek között az, hogy a kiállítás ritmusáról beszél. Igen, mindenképpen az első teremben a nagybányai képek között a látogató kényelmesen szemlélődve kezdi, de abban a pillanatban, amikor a szobrászat tereiben érzékeli, terjedelmét és elágazódásait – önkéntelenül gyorsít. Egyszerűen képtelenség egyetlen nekifutással mindent megnézni. A szoborcsarnok az egyik legmegrázóbb része a kiállításnak, hiszen az apáról fiúra szálló tehetség számtalan megnyilvánulásának terébe jutottunk. A tér eredeti adottságai hogyan befolyásolták a gyűjtést, mennyire határolták be a munkák számát, nagyságát?

– A tér adottságairól már beszéltem. A névsor kialakításában a hazai (Boros Judit) és az erdélyi művészettörténészek segítettek (pl. Murádin Jenő, Székely Sebestyén Kolozsvárról, vagy Udvarhelyről Veres Péter…). Nem mindent fogadtam meg, de az ismétlődő nevek egy idő után kontrollként szolgáltak. Számos név természetesen kimaradt, olyanok is, akik nélkül az erdélyi művészettörténetet nem lehet megírni, számomra viszont a fellelhető képek minősége nem ütötte meg a kívánt mértéket. Felbukkan néhány olyan művész is, akik ugyan nem első vonalbeliek, viszont a kiállított konkrét mű nagyon passzolt a szekció vonulatába. Egy kiállítás elkészültének folyamatában van egy olyan pillanat, amikor még nem rajzolódik ki pontosan a szerkezet, hanem amit csak lehet, összegyűjt az ember, és mindez úgy néz ki, mint egy óriási boglya, amit el kell rendezni, szét kell szálazni ahhoz, hogy befogadható legyen. Ugyanakkor a művek számát egy adott pillanatban nem lehetett tovább növelni. Egyrészt a rendelkezésre álló felület miatt, másrészt a romániai munkák többségét a kiállításhoz Bukarestben kellett engedélyeztetni és biztosítani. Tehát már tavaly karácsony előtt le kellett zárni a bemutatandó külföldi munkák sorát, így néhány esetben az előkerült vagy éppen csak ötletszerűen felvillanó munkák bármilyen érdekesek is lennének, nem kerülhettek be a tárlatba. A tér adottságainak nehézségei, ez esetben például a szobrok segítségével, végül használható rendezőelvvé váltak.

– Úgy érzem, hogy ez egy „fegyelmezett” kiállítás, hiszen azt hittem Szücs György korábbi munkásságát ismerve, hogy sokkal több nagybányai kép lesz látható… Szándékában állt a meghökkentés, egyfajta „más”, nehezebben hozzáférhető, ugyanakkor egyetemesebb Erdély-kép kialakítása?

– A kiállítás kommunikációja úgy szólt, hogy a megszokott sztereotípiákat meghaladó kiállítás megrendezése volt a cél. Szerettem volna szakítani az általunk turistaként is keresett Erdély-képpel, az „Erdélyországban van az én hazám…” nosztalgiával. Sok szempontból rám is értendő a nosztalgia bizonyos formája, éppen ezért nem volt egyszerű ezt a higgadt, távolságtartó, új szemléletet kialakítani… Az Erdélyre valamelyest jellemző archaikus felfogás – itt a mindmáig létező, vidéki életmódra gondolok – jóval áttételesebben jelentkezik a művekben (tájfestészet, fafaragás), mint a hétköznapokban; a sztereotípiákat a kerengő kis pihenőjében elhelyezett, 1940-es években készült plakátok idézik fel (havas hegyek, népviselet, bivalyok, kalotaszegi templomok). Azt szerettem volna, hogy egyfelől a magyarországi néző is ráismerjen a megszokott irányzatok ottani változataira (avantgárd, neoklasszicizmus, realizmusok), másfelől az erdélyi látogató is érezze, hogy az erdélyi művészeti „termékek” hasonlóképpen és azonos színvonalon csengenek egybe a magyar, alkalmanként európai művekkel. Az, hogy nem árasztották el a kiállítást a nagybányai művek, az saját önkontrollom eredménye, hiszen a két világháború közötti szemléleti-stiláris megújulást akár nagybányai modellként is be lehetett volna mutatni. A megújító művészeket azért a tájfestészet-szekcióban csak egy-két művel jeleztük (Ziffer Sándor, Nagy Oszkár, Pittner Olivér, Jándi Dávid, Mund Hugó). Ugyanakkor sokan megértették Nagy Albert fanyar humorát a kiállított művek között…

– Miért volt ez a visszafogottság ezen a területen? Előfordult, hogy a szerkezettől eltérően mégis több került be? Legyen az iskola vagy alkotás, ne adj’ Isten, kedvenc?

– Volt néhány művész, akiknél még több művet be lehetett volna emelni, hiszen munkásságuk több szekcióra rányomta a bélyegét, mások viszont olyan erős, meghökkentő, egyszersmind tényleg speciális életművel rendelkeznek, hogy nehéz volt kiválasztani, mely művek maradjanak talpon (Nagy Pál, Nagy Albert, Tóth László). Már elmondtam máshol is: néhány művész kihagyását az időhiány és a tér adottságainak függvényében fájlalom, viszont a több művel szereplő alkotók nem véletlenül kaptak nagyobb hangsúlyt.

– Egyik legizgalmasabb rész a kiállítás egyik falán megjelenő kronológia, amely csak a katalógus nyomán lesz teljes mértékben befogadható, hiszen úgy lehet részletesen átbogarászni.

– A falon lévő rövid kronológia a grafikus által kijelölt folyóméter/olvashatóság függvényében praktikusan alakult ki, viszont a katalógusban igyekeztünk minél részletesebben taglalni azt az eseménysort, amely a megszületett művek történeti-művészettörténeti hátterét adja.

– A kerengő rész azért is izgalmas, mind a grafikai munkák, mind a szobrok tekintetében, mert egyaránt jelennek meg ábrázoltként, valamint alkotásaikkal az egyes művészek. Ezek az egymásra felelgetések a kiállítás belső szerkezetét folyamatosan átszövik. Kós András szobra édesapjáról, Kós Károly rajza az erdélyi könyvművészet legszebb Szépmíves Céh darabjain. De ugyanilyen örömmel nyugtázom minden egyes jegyzetfüzet felbukkanását, akárcsak a plakátokat, amelyek lazán vezetik át a kiállítás látogatóit egyik térből a másikba. Nagyon jelentős az erdélyi expresszionizmus számára biztosított tér. A Periszkop folyóirat megjelentetőjét, a Fekete éveim szerzőjét, Szántó Györgyöt mutatta be eddig valaha valaki festő főszerkesztő mivoltában?

– Az expresszionista szekció valóban talán a kiállítás egyik legmarkánsabb része. Az Európában is számon tartott Mattis Teutsch János mellett a kevésbé ismert Szántó Györgyről elsősorban irodalmi vonatkozásban újabban is sokat írtak az újrafelfedezést sürgetve (pl. Balázs Imre József). Annak idején (1998) Vécsi Nagy Zoltán művészettörténeti szakdolgozatát Szántó képzőművészeti tevékenységéről, a Periszkop multikulturalitásáról írta az ELTE-n. Nekem régi mániám Szántó, vagy kétszer is szerepeltem konferencián a Sebastianus útja elvégeztetett c. expresszionista művének a „kulcsregény” elemeit, illetve művészetszemléletének motívumait felvonultató előadással. Sajnos vázlat alapján, félig szabadon, s utólag nem sikerült megírni. De majd egyszer…

– Különleges példa Gergely István művészete is, akinek plasztikáit egyszerre két külön szekcióban mutatják be…

– Gergely István és Cseh Gusztáv azt példázzák, hogy az erdélyi művészek, legyenek bár a „legelvetemültebb” avantgárdok, fontos feladatuknak, ha úgy tetszik, küldetésnek vagy népszolgálatnak tekintették az erdélyi jeles személyiségek és a pusztuló műemlékek feltárását és közreadását (pl. köztéri szobrok, emléktáblák). Emellett azonban önálló, magas színvonalú művészeti munkásságot folytattak.

– Látta valaha együtt „Erdély nagyjaival” a méltán híres marosvásárhelyi vagy szentgyörgyi performansz-iskola képviselőit? Az utolsó egység munkáit hogyan válogatta?

– A jelenkorhoz közeledve nagyon nehéz volt a válogatás, hiszem a MAMŰ ottani tevékenysége, a nagyváradi vagy a temesvári neoavantgárd csoportok önálló kiállításokat érdemelnének. Inkább az volt a cél, hogy a kísérletező-bekebelező neoavantgárd magatartás minél több példáját sorakoztassam fel a kísérletező anyaghasználattól (fém, porcelán, textil), a különféle új vagy újraértékelt izmusokon át (op art, „újfestészet”) a fotó, a film, az animáció s egészen az installáció lehetőségeiig. Néhány rejtett, korábban számomra nem ismert összefüggés is felbukkant: Nagy Pál Buja formák c. sorozata meglepő hasonlóságot mutat a temesvári Bertalan István felületeket letapogató, algoritmikus kutatásaival.

– Mi lesz a kiállítás sorsa? Hiszen a jelképéről nem kell magyarázni... Csodálom a bátorságát, hogy ezt a mélységében és olykor realizmusával éles vagy megmosolyogtató, időnként deheroizáló igazi Erdély-metszetet megvalósította. A kiállítás szinte kiált az erdélyi bemutatkozás után…

– Már az első pillanattól szó volt a kiállítás erdélyi, sőt bukaresti megvalósulásáról. Míg Bukarestben lenne rá tér s talán befogadókészség is, Erdélyben nem a szándék, hanem a hely hiányzik ahhoz, hogy ebben a változatban bemutatható legyen. Ez a kiállítás nem tagolódhat több épületre, egyetlen épület tereiben kellene megmutatkoznia. Ilyen létező tér egyetlen van: a kolozsvári Bánffy Palota. Mindez kilátástalannak látszik pillanatnyilag, annak ellenére, hogy úgy tudom, a kiállítás szakmai ajánlása még a román–magyar kulturális keretegyezmény tervezetében is szerepel. A kiállítás katalógusa azonban a budapesti bemutató után eljutott Erdélybe is, augusztus 18-án mutattuk be a kolozsvári Quadro Galériában.

Szücs György

művészettörténész, kritikus. 1960. március 5-én született Budapesten. 1984-ben végzett az ELTE BTK művészettörténet–történelem szakán. 1989-től a Magyar Nemzeti Galéria muzeológusa, majd tudományos titkára, 2013-tól a Szépművészeti Múzeum–Magyar Nemzeti Galéria tudományos főigazgató-helyettese. A Művészettörténeti és Régészeti Társulat, a MAMŰ Társaság, az AICA tagja.

A 20. századi képzőművészet kutatója, elsősorban a nagybányai művésztelep története, a művészet a két világháború között és a szocialista realizmus témakörökben. Emellett számos történeti és kortárs művészeti kiállítást rendezett, nyitott meg Magyarországon és Romániában, továbbá tanulmányai, cikkei jelentek meg folyóiratokban, katalógusokban. Tizenegy képzőművészeti monográfia szerzője, illetve társszerzője.