Indulatok a könyvtárban

„Te barom, ez nem Gondolatok a könyvtárban, ez Indulatok a könyvtárban” – teremtette le Reinitz Béla a pályája elején járó Major Tamást egy egész vendéglőnyi, vacsorájára készülő közönség előtt, miután a fiatal színészt arra kényszerítette, hogy előttük mondja el a verset. Kocsis L. Mihály Van itt valaki című riportkönyvében Major úgy idézi fel az epizódot, hogy a kritikával valamelyest még vitatkozni próbált: „Béla bácsi, Vörösmarty a szívével gondolkozik.”
Tompa Gábor Van még könyvtár Amerikában? című verseskötete „a szívével gondolkozik”, már csak az ismert magyar közmondás szintjén is, amennyiben kertelés nélkül beszél jelenkori, többnyire megosztó társadalmi és politikai kérdésekről. A szívvel való gondolkodásnak mindemellett a transzcendentális vetülete is érvényesül, elég csak a kötet záróversének a hátsó borítóra másolt négysorosára utalnunk: „Feltétlenül és feltételesen./Előbb fölkelek, aztán elesem./Fölemel Isten, feltéve, ha van./Feltétel nélkül megadom magam” (Békeszerződés).
A Vörösmarty-féle könyvtár mint az emberi civilizáció szimbóluma nem új jelenség Tompa Gábor költészetében. Az 1989-es debütkötetben, az Óra, árnyékok címűben található Fin du siècle szerint „[k]önyvtárnyi semmi a világ”, az Egyszer még úgyis fölépíthető című szonettben „a könyvtárak már kráterekben égnek”, noha „még fölépíthető/a képzelet lebonthatatlan háza”. A szintén itt olvasható Felhívás a múzsákhoz aztán ekképp szabadkozik a döntően privát ügyeket tárgyaló első kötet miatt: „Imádott Múzsáim! Könyvtár helyett/csak néhány firkát alkottam tinéktek”. A Van még könyvtár Amerikában? kötetindító, Provokáció a Múzsához című verse ehhez képest jelentős elmozdulást mutat, illetve a felindulást is érzékelteti: „Pofozzál meg, ha szép verset írok!/Vagy ha törekszem az »esztétikumra«…/Legyen a témám lelkünk rusnya bugyra,/botrány, amiről szólni sem bírok!” Már a többes szám első személy („lelkünk”) is jelzi, hogy a magánszféra privilegizált helyzetét a közösségi veszi át, a „botrány” említése pedig az átrendeződés gyújtópontját is megadja. A versek közel sem egyetlen mozzanatában ragadják meg ezt a botrányt, nézzük először a legégetőbbet.
A kötetcímadó kérdést a Polcleválás teszi fel. Nem kis tétje van a felvetésnek: a Gondolatok a könyvtárban egy pontján még a felvirágzó, a Polcleválásban viszont már az elvirágzó Egyesült Államok képe jelenik meg. Ami tehát Vörösmartynál az emberi civilizáció felemelkedésének reménye, az Tompánál az elbukás veszélye. Illetve mégsem ugyanaz: nem az emberi és szabadságjogok, hanem az azok égisze alatt elburjánzó vadhajtások jelentik a fenyegetést. S mindenekelőtt a kultúra iránti igény megszűnésének képzete. A „polcok ledőlése” világirodalmi jelentőségű írók és költők három versszakon át tartó haláltáncát vizionálja, majd felmerül a szándékos eltörlés, a cancel culture jelensége is: „ősi vágy támadt a népben/lerántani a szobrokat”. A Vörösmartyénál kevésbé derűlátó, apokaliptikus verszárlat rokon a Visszapillantó tükör Petőfit parafrazáló végével: „Könyvek hullnak sötét kukákba,/s velük írók, bár öröklétük lesték…/Mentsék nevük világportálra,/kik érted haltak, Szent Személytelenség!” A „Ment-e a könyvek által a világ elébb?” kérdését megfordítva ezek a versek a világ könyvek nélküli hanyatlásáról tudósítanak.
A hazai cancel culture egy nemrégi célpontját idézi meg a két Ady-kollázs (A száznegyvenkét éves Ady szonettje;Adyról Adyra), s a következő vers, a József Attila-sorral induló Huszonegyedik század már a szabadság veszélyes illúziójára hívja fel a figyelmet. Az eddigiekből is kitűnik, mennyire gazdag a kötet utalásrendszere. Mintha a fentebb tárgyalt világvége-hangulatból fakadna mindez, mintha kétségbeesett próbálkozás volna az értékmentésre.
A versek egymásutánisága révén a kötet Trianon súlyára emeli 2004. december 5-ét, melynek a (Ferenczes István ugyancsak ez alkalomra született versével azonos című) Banyaország állít emléket. 1989 decemberének pedig a Stációk és a Jozefa szomorú szentkép. Migrációs témában fejt ki véleményt a cikluscímadó Bevándorlás, illetve már a ciklus mottója is; a gender studiesból fakadó kortüneteket érinti az Emberi nyelvtan és a Fuck the pronouns!: „Ha már a nőnemért is összeszidnak,/bejegyzi magát ős-neutroidnak,/talált fiút binárisan nevel”.
A metoo-kampányra reagál a Tengerihántásra írt, annak áldozathibáztató mondatát („ti leányok, ne tegyétek”) átemelő Juhtyúb rátalál Mítyúkra. Kérdéses, hogy a szarkazmus révén nem történik-e meg az áldozatszerep relativizálása – még ha a kötet iróniája és indulata mögött egy végletekig aggódó szerző alakja húzódik is meg. Ez utóbbit rögzíti a Lábjegyzet egy versciklushoz is: „Nem gyűlölet, csak kétségbeesés/íratja velem verseim manapság”.
A költészet Tompánál tehát nem puszta cél, hanem eszköz. Ennek csak látszólag mond ellent, hogy sokszor a rím- és formakényszer írja a verset, mindez ugyanis a játék része, és a játék itt a költészettel egyenlő, vagyis komoly. A legüdvözítőbb, persze, mikor a versek lubickolnak a rendelkezésükre álló keretben, ami például ilyen rímelést eredményez: „nem olvassák sem seksz­pírt, se kenézferit,/talpuk alatt deszka rohad, penészedik” (A bikali boszorkányok). Vagy ilyet: „Esténként, amikor berúg,/megpihen vállán egy kerub” (Jozefa szomorú szentkép). És még ilyen nyelvi humort: „Nem számít nála már se bőr-, se bélszín,/ha nem fehér, pályázhat rá a mainstream”(Fuck the pronouns!). Vagy ilyen sorrímet: „Beléd teszem kis kezem ma,/enyém leszel Lisztes Emma” (Juhtyúb rátalál Mítyúkra).
A Van még könyvtár Amerikában? versei közt, akárcsak Tompa eddigi életművében, felülreprezentált a szonettforma, amely következésképp komfortzónát is jelent a megszólaló számára, ahová visszavonulhat a külvilág elől. Mindez nem tűnne se „küzdésnek”, se „férfimunkának”, ha a versgyűjteményt nem éppen a kimondás erkölcse szervezné egésszé. Szerencsére a költemények elrendezése minden lehetőséget kihasznál, hogy kerülje a formai egyhangúságot.
A kötet felépítése is meglehetősen szabályos: három, egyenként tizenhét verset tartalmazó ciklusból áll. A tizenhetes szám kitüntetett szerepe viszont nem a szerzőre, hanem a Van még könyvtár Amerikában? szerkesztőjére utalna inkább, születésének napját ő több helyen is szerkezetformáló tényezővé teszi (most csak a három, egyenként tizenhétsoros versből álló, Ötvenből ötvenegybe című költeményére utalnánk). Mivel azonban Tompa Gábort legjobb tudomásunk szerint nem Kovács András Ferenc találta ki, továbbá ezúttal a matematikai és számmisztikai találgatásoktól is megkímélnénk magunkat, egyelőre az olvasóra marad a döntés, hogy szeretné-e feloldani ezt a rejtélyt. Hogy nem véletlen a tizenhetes szám szerepeltetése, azt a Tompa Gábor eddigi köteteit ismertető, a borító hátsó fülén található felsorolás is erősítheti, pontosabban az az egy kötet, amelyet a könyvtárakban hiába keresnénk: Tükör által (tizenhét vers, Bookart, 2017).
Legyen szó akár egy irodalomtörténeti blöffről, akár egy kis példányszámú, alkalmi kiadványról, már csak ez a titok is párbeszédre készteti az olvasót a kötettel – és a Van még könyvtár Amerikában? alapcélja épp ezzel a párbeszéddel egyenlő. Nem követel egyetértést, de elvárja a megértést. Főként pedig azt, hogy azokról a kérdésekről, melyeket témáivá emel, ne csak dogmatikusan szerveződő, személytelen szekértáborok fedezékéből, ne csak politikai szereplők által sulykolt frázisok mentén nyilatkozzunk meg, hanem a szellem szabadságának örömét újra felfedezve, empatikus és vitakész, vagyis: civilizált emberként.

Tompa Gábor: Van még könyvtár Amerikában? Kalligram, Budapest, 2020.