Identitás, kapcsolat, reflex

Második moduljához érkezett a Reflex Nemzetközi Színházi Fesztivál május 21–26. között, a harmadik, egyben utolsó modul pedig októberben zárul. A fesztivál így lefedi az idén fennállásának 75. évfordulóját ünneplő sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház egész évét.

A fesztivál első modulja a múlt, jelen és jövő evolúciós vonulatát próbálta felrajzolni, a második modul még mélyebbre ás, társadalmi kérdésekre összpontosít. Az ösztönök, érzelmek, indulatok egyénbe ágyazott sokszínű megnyilvánulására. Miként élünk át, meg vagy akár túl bizonyos rizikófaktorokat. Az emberi biotóp és annak számos tényezője közti viszony, hatás-visszahatás körítése mellett hangsúlyos szerepet kapnak a felszín alatt tobzódó metafizikai kérdésfelvetések.

A fesztivál nyitóelőadása egészen az erdők mélyére hatolva keresi az ember nyomait, melyeket akkor hagyott maga után, amikor pusztítva kezdett el teremteni. A brüsszeli Ultima Vez Traces (Nyomok) című előadását a társulat vezetője, Wim Vandekeybus világhírű koreográfus, táncos és rendező vitte színre, amihez alapanyagul a romániai erdőkben bujkáló, a fákat körüllengő történeteket használta fel. Medvetámadások, erdőirtás, rezervátumok létjogosultsága, a természet ellen vagy azzal együtt megfogalmazódó állásfoglalások. A felvetett témák bemutatása didaktikai jellegtől mentesen, egyedi módon jelenik meg a tánc nyelvén. Az előadás egyensúlya egyszer az emberbe kódolt ősi mozdulatok, ingerek, ösztönök felkutatása felé billen, majd a mai társadalomra fókuszál. Pontosabban arra, hogy az milyen fetisizált módon igyekszik mindent betondzsungellé alakítani. A koreográfia mozdulatai eleinte hullámszerűek, puhák, légiesek. Már-már harmóniát sugalló, rituális jelleggel bírnak, megmagyarázhatatlan erővel, energiával telített létállapotot hozva színre. A táncosok farkasfalkajellegű csoportként ábrázolják mindennapi konfliktusaikat. A természet törvényeinek mai relevanciáját, az erősebb, a többség fölényét és a gyengébb fél, az egyén vereségét.

Második nap ismét a táncé, illetve a zenéé volt a főszerep. A Háromszék Táncegyüttes a Tragédiát játszotta. A Madách műve alapján készült mozgáselőadás csak nagy vonalakban fűzi össze a történet főbb szálait. A megjelenített színek hangulata, érzete válik fontossá. A drámai mű alapos leírásai mellett a fizikai valóságban megelevenedő tánc, gesztusrendszer még hatásosabb összképet, zsigeribb valóságot nyújt. Autentikussága indokként is szolgálhat: mi is volt annyira csábító az adott korban, mi itatta át a légkört, mit látott és tapasztalt Ádám? A koreográfia a néptánc és kortárs tánc elemeit fuzionálva hoz létre sajátos formanyelvet. A jelmezek stilizáltsága, a kevés kellékhasználat és az egyetlen fő díszletelemmel történő játék még inkább engedi megszólalni, „levegőhöz jutni” az ember(ek) tragédiáját. Emellett erős kontrasztokat ragad meg az előadás: szembeötlő Lucifer és a Földanya szüntelen harca, a koncepcióban gyerekekként megjelenő Isten és angyalok kara a felnőtt színészekkel párhuzamban. A vetítés használata mint a transzcendens, befolyásoló világ látképe és a játéktér földi, befolyásolható valója. A fő díszletelem egy félkörnek megfelelő libikóka, amely szintén az emberek dualitását, a nemek közti egymásnak feszülő erőket, egymás nélküli hiányosságokat kívánja felmutatni.

Záróakkordként a lengyel Vas/Bukowski/Szmańda Trió koncertjét hallgathatta végig a zenekedvelő közönség. A jazz műfajában alkotó banda 2022-ben megjelent debütalbumát hozta el a fesztiválra, amely a karantén időszaka alatt született. Az Open-Closed Principle album kompozíciója erőteljesen a bezártságban felgyülemlő gondterhelt pillanatokat ragadja meg. A zene eszközével igyekeztek az alkotók lekottázni, mit is jelent a pszichikai bezártságon túl a mentális bezártság jelensége, hogyan következhet egyik a másikból. Habár a bizonytalan létállapotban táncot járó idegek zavaros, ritmusos káoszszerű hangzását elegyítik a dalok, a jazz-kombó mégis talál utat a játékosság és a zenészek, Vas Bence (Hammond-orgona), Dominik Bukowski (vibrafon) és Krzysztof Szmańda (dob) önálló tehetségének megmutatására. A koncert hangulata szenvedélyes és kivételesen humoros volt, mely után a jazzkedvelők elégedetten, a műfajtól eddig idegenkedők pedig lelkesen hagyták el a kamaratermet.

A sepsiszentgyögyi Cimborák Bábszínház Feketeország című előadása kalandos utazásra invitálta a kicsiket és nagyokat egyaránt. Humoros, őszinte előadásnak lehettünk szemtanúi, amely úgy használja föl a mese tipizált szereplőit, valamint a népmesei motívumokat, bravúrokat, hogy általuk egy árnyaltabb, összetettebb történetet kapunk. Főhősünk, Gyurka felnövéstörténete áldozattal, döntéshozatallal, többszörös átalakulással jár. Alászáll Feketeország bugyraiba, ahol király helyett egy sárkány uralkodik. A kietlen tájon a borús gondolatok és a félelem színezi feketére a dombokat, az égboltot és a falvakat. Egy nagy adag bátorság és furfang viszont hamar kihúz bárkit a bajból. A fantáziát megmozgató, görgőkön guruló díszletelemek variációi segítik az utazás különböző színtereinek gyors megjelenítését. A fények és zene dramaturgiája pedig ugyanannyira elengedhetetlen, lényegi része lesz az előadásnak, mint a színészek dikciója, játéka, amely élettel tölti meg színes, gondosan kimunkált bábjainkat. A Feketeország partnerként kezeli közönségét, rájuk, belőlük, reakcióikból építkezik, olykor megtörve a hagyományos konvenciókat, és olyan jellemvonású szereplőket vonultat fel, akik a gyerekek számára akár ismerősek is lehetnek környezetükből.

Környezet? Kapcsolatok? Rokonság… És az egyén egymaga valahol ebben a közegben elveszve. A kolozsvári Állami Magyar Színház Rokonok előadásának rendezője – maga a fesztivál igazgatója, Bocsárdi László – is arra próbál reflektálni, milyen személyiségtorzító, semlegesítő effektusa lehet közvetlen környezetünk ránk gyakorolt nyomásának. A színpadi adaptáció szépen szálazza szét a státuszhoz jutott kisember felemelkedését, a változásért törekvő harcát. Munkakörnyezetének hirtelen változó kíváncsiságát és a vérszagot pásztázó, bármelyik pillanatban támadó alattomosságát. A rokonság készséges segítségkérését. És a házasság versus plátói szerelem képét. Hatalombirtoklás helyett mintha összezsugorodna főszereplőnk, és saját akaratát nemhogy érvényesíteni nem tudná, mert mindig van egy felsőbb hatalom, egy kebelbarát tanácsadó, aki megmondja, azaz csak udvariasan tanácsolja, hogyan is illik élnie, döntenie ezentúl. A bűntudat érzése is befészkeli magát szívébe, mert nem képes feldolgozni, hogy ne segítsen a drága rokonságnak, főleg most, amikor lehetősége nyílna rá. A gesztusokból kiinduló nyelv és a pontos koreográfia határozza meg leginkább az előadást, amely gyönyörű képekkel, pillanatokkal engedi el a nézőt. A koncepció és szöveg szempontjából is fontos, hogy itt minden mozdulatban – legyen az hirtelen vagy lassú – ott lapul a szándék. A szándék, hogy nekünk valami kell. Üzenet és igazságkeresés helyett viszont csak egy tényként felmutatott történetet kapunk, végén egy sajátos halálreprezentációval. És talán kezdődik minden elölről…

Székely Kriszta Hedda Gablerje véresen romantikus álarcosbál, ahol az elkendőzések a tudatos és tudatalatti skálája között igen széles röppályát járnak be. Az előadás aktualizálja Hedda történetét, a mába helyezett sorsok még inkább elgondolkodtatnak: nőként még mindig képesek vagyunk beragadni bizonyos egérfogó-szituációkba, amelyekből egyszerűen lehetetlen kiszabadulni. Valóban? A színpadi világ, a karakterek Hedda nézőpontjából bemutatva kísérlik meg körvonalazni a főhősnő vívódását. Valójában milyennek is látja Hedda a környezetét, a férfiakat, milyen feszültség, szűnni nem akaró belső konfliktus lappang az eredeti darab eddig antipatikus hőseként értelmezett nőben. Egyértelműen szélsőséges lélekrajzot kapunk, és egy kis borderline-os személyiségzavart, ami elmélyíti a figurát. A többi karakter sem marad fekete-fehér, mindenki gondosan instruált, hús-vér 21. századi alakokat jelenít meg, akik akár szomszédaink is lehetnének. Összességében egy intenzív érzelmekben, cinikus humorú jelenetekben gazdag, rövidített produkciót láttunk, ahol a lemezjátszóhoz hasonlatosan: időnként vissza kell helyeznünk azt a bizonyos kiugrott hangtűt.

A szenvedélyek hullámai az Andrei Mureşanu Színház nemrég bemutatott La Ronde című előadásával hömpölyögtek tovább. A kortárs kabaréban színváltásról színváltásra fonódnak össze a jelenetek, a kapcsolatok szálai. A jelenetek töredezettségét rövid magánszámok szabdalják, egy pillanatra sem törve meg a tematikát. Mindez ráerősít a parádés, fülledt összhatásra, légkörre. Szereplőink intim találkozásai előtt és után zajló párbeszédjeinek, vallomásainak vagyunk szem- és fültanúi. A több mint kétórás előadás igyekszik feltérképezni napjaink szerelmi és szexuális identitásait, problémáit. A rendezés szépen hámozza le a párok kettős dinamikájáról az egyén szintjére, hogy milyen kisebbségi komplexusokkal, szorongásokkal, elfogadással vagy elfogadásért való küszködéssel él egymaga az individuum.

Radu Afrim újabb Szentgyörgy-specifikus előadása Pass Andrea Napraforgóját kívánja helyi környezetben, kevésbé és már jól ismert karakterekkel elmesélni. A Napraforgó erős fenteket és lenteket kirajzoló előadás, amelyben a tragikum és komikum együttesen hat. Az előadás telis-tele van örömkönnyeket és szívszaggató élményeket okozó pillanatokkal, melyeket a hátborzongató misztikusság abszurditása határol néha. A szereposztás sem hagyományos olyan értelemben, hogy több színész több szerepben is megmutatkozik, amelyekben mind más-más karakterattitűdöket kell képviselniük. Főszereplő kislányunkat sem nő játssza. A tehetetlenség, kiszolgáltatottság fogalmait kisgyerekek családjainak mintáin át vizsgálja az előadás, amely a gyerekek világlátására és érzékelésére hagyatkozik. Mintha filtert húznánk a felnőttek valóságára. A vezérvonal Janka és családja, pontosabban mizofóbiás édesanyja viszonyáról szól, a látszólagos leépüléstörténetet valamiképp a felépülés kecsegtető színezete is megzavarja, de hamar kiderül, hogy nem mindig sikerül egyenes vonalat húzni a rajzlapra, még segítséggel sem. Az előadás egyharmadánál beékelt interaktív jelenet megdöbbentő és váratlan. A dermesztő valóságérzetet keltő szórólapozás maradandó színházi pillanatot okozott mindannyiunk számára. Mindenképp érdemes megnézni kis napraforgóink napkereső virágfejecskéjét…

Bohózat a szent őrült alakjáról. Vagy inkább filozófiai diskurzus önmagunkkal, arról, hogy mi számít őrültségnek. Párhuzamos valóságaink ütköztetése, érzékelése, elutasítása. Annak rémisztő tudata, hogy mennyire olvadhatnak össze azok a bizonyos valóságok, ha összecsapnak fejünk fölött a vágyak és a düh hullámai. Keresztes Tamás hatalmas sikernek örvendő előadása, az Egy őrült naplója, amelyet Bodó Viktor rendezett, másodjára látogatott el a Reflexre. Egész egyszerűen azért, mert zseniális. És mert zseniális végszóként szolgált a hatnapos fesztiválnak. Az előadás díszlete, hangzása, kellékei mind-mind a főszereplő univerzumának részei, szervesen kapcsolódnak hozzá. Bomlott és felfokozott képzeletének, lelki zaklatottságának álomszerű, groteszk játékterei. Egy, az elején még megtévesztő észszerűséggel megjelenő alak tragédiájára számítunk mi, nézők, aztán az elharapódzó jellem-, helyzetkomikumok, mimika és a néhol becsúszó improvizációk fergeteges forgataga nemhogy még inkább elborulttá teszik szereplőnket, de talán a néző is kezdi elveszteni a kontrollt. Ahogy Keresztes fogalmazott, Gogol ezt a történetet azért írta, hogy nevettessen, bármennyire is sok kín érződik ki belőle.

‍