Hollywood alulnézetből

A Netflix idei, menetrendszerűen karácsony előtt érkező, fekete-fehér, kimondottan az Oscarra szánt, filmről szóló presztízsfilmje több sebből vérzik. Ezek főleg dramaturgiai sebek, de sok a kínos, (film)történeti nagyotmondás is benne. David Finchernek az édesapja, Jack Fincher forgatókönyvéből készített, Herman J. Mankiewicz legendás szcenarista életének bő tíz évét bemutató alkotását ezenkívül temérdek ironikus áthallás is gazdagítja, de valószínűleg nem mindegyik volt annak szánva.
A film a címszereplő Mankiewicznek az Aranypolgárhoz forgatókönyvének írása közbeni „vajúdásáról” szól, miközben hosszadalmas flashbackekben azt is végignézhetjük, hogyan változott a viszonya a harmincas évek film- (Louis B. Mayer és Irving Thalberg az MGM stúdiótól) és sajtómoguljaival (William Randolph Hearst, akiről többé-kevésbé Kane figuráját mintázta az említett forgatókönyvben), illetve a tágabb értelemben vett politikával. Ám a flashbackek alapján senki se számítson klasszikus hollywoodi fejlődés- vagy megváltástörténetre: Mankiewicz nem megy mennybe, nem dicsőül meg, hanem kiábrándult tapasztalatait egy csokorba szedve megírja kvázi főművét, az Aranypolgárt, az amerikai film történetének egyik alapművét. De azt sem zökkenőmentesen, hiszen egyrészt főszereplőnk funkcionális alkoholista, aki józanul alig képes alkotni, másrészt pedig menetközben gondolja meg magát, ami az Orson Wellesszel való együttműködés jellegét, konkrétabban a nevének a stáblistára kerülését (screen credit) illeti. Merész döntés: filmünk főszereplőjét meghasonlott, gunyoros-cinikus, szimpátiára nem feltétlenül méltó alkesznek ábrázoljuk – akkor viszont miért néznénk végig két órát ebből az alkotásból? Jobb híján a film hátterében zsibongó korszak, a hangosfilmre frissen átállt Hollywood miliője, a legendás MGM stúdió boszorkánykonyhájába való bekukucskálás illúziója miatt.
Csakhogy az efféle, a filmtörténetnek egy jobb, szebb, „bezzegakkormég” korszakához írt mozgóképes ódák mindig kétélűek: egyrészt valami erős kontrasztra világíthatnak rá, ami egy feltételezett hollywoodi aranykor és a mai, sanyarú állapotok között látszik (A némafilmes; Aviátor; Volt egyszer egy… Hollywood), máskor meg pont hogy a két korszak közötti párhuzam lesz hideglelős. A Mankban inkább az utóbbiból van több: egy olyan stúdiórendszerről szól, amely nem igazán kedvezett az intellektuális mozinak („az érzelmekre kell hatni” – mondja Louis B. Mayer, miközben kioktatólag a heréit – mint az érzelmek három forrása közül az egyiket – markolássza), futószalagon készítették a filmeket, kizsákmányolták a munkásaikat (a kérészéletű sztárocskáktól kezdve a gyerekszínészeken keresztül a legutolsó világosítóig), és megpróbáltak egy olyan monopóliumot kialakítani, amelyben egy kézben összpontosul a gyártás, a forgalmazás és a bemutatás (a mozik) is. És íme, máris a jelenben vagyunk, a Netflixnél, amelyre talán csak a kizsákmányolás nem illik bizonyítottan a fentiek közül (de nem csodálkoznánk, ha kiderülne). Ebben a stúdiórendszerben kivételnek számított az Aranypolgár, mint ahogy a Netflix kínálatában is kivételnek számít a Mank. Azt ma már pontosan megmondani lehetetlen, hogy az RKO miért adott zöld utat Wellesnek az Aranypolgárhoz, de a Mank egyetlen célja – legalábbis a stúdió részéről – biztosan az, hogy a saját múltjukhoz, a régiszépidőkhöz írott ódával ringassa Oscar-voksolási kedvbe az Akadémia élemedett korú szavazóit.
Még ez is beleférne egy ilyen koronavírusos év mozgóképes iróniái közé, az viszont már nagyon visszatetsző, ahogyan a Mank a fake news-t (a hírhamisítás jelenségét), valamint a média és a szórakoztatóipar politikába való kontárkodását bemutatja. Pontosabban azért visszatetsző, mert ő maga is él filmtörténeti féligazságokkal, csúsztatásokkal, durva ellipszisekkel. Az Aranypolgár szerzőisége körüli vitában például egyértelműen Mankiewicz mellé áll, holott azóta már rendes, akadémiai kutatásokból tudjuk, hogy nem pont úgy történt, ahogyan Pauline Kael, az amerikai filmkritika nagyasszonya a publicisztikáiban írta (s amelyek Jack Finchert is inspirálhatták eme egyetlen, filmre vitt forgatókönyvében). Maga Orson Welles is így nyilatkozott: „Herman hozzájárulása tetemes volt. Azért tettem elsőnek a nevét a stáblistára!” („Herman made a tremendous contribution. That’s why I gave him first billing!” – erről Peter Bogdanovich rendező, Welles jóbarátja számol be.)
Még nagyobb szaltó valóság és forgatókönyv között az, ahogyan a film azt érzékelteti, hogy talán Mankiewicz inspirálta volna az Upton Sinclair politikai karrierjét, konkrétabban 1934-es kaliforniai kormányzói kampányát tönkretevő kamu filmhíradókat. De hát miért baj ez? – szól a kisördög –, sehol sem írja, hogy ez egy dokumentumfilm lenne! Két okból: egyrészt ez a film annyira rétegmozi, hogy aki nem látta legalább az Aranypolgárt és nem tudja, hogy teszem azt az RKO miben különbözött az MGM-től, meg hogy ki volt az az R. W. Hearst, már ez első félórában kimenekül a moziból kikapcsolja a tévét, annyi nevet és eseményt dobálnak rá a filmkészítők. Ez a film épp a filmtörténet vagy a korszak iránt is érdeklődő, vájtfülűbb, ne adj« isten filmbuzi nézőknek szól, és ők a potenciálisan érzékenyebbek az efféle elmismásolt történelmi tényekre. Még akkor is – vagy pláne akkor –, ha ezzel az alkotók pont a fake news működésének mechanikájára akartak rávilágítani.
A másik ok pedig az, hogy a trehány forgatókönyv mellett is látszik, hogy a díszletesek, a kosztümösök meg az operatőri csapat is vért izzadott, hogy valamiféle vintázs „harmincas évek” feelinget adjanak a filmnek. Az nem elég, hogy fekete-fehér, de még a főcím is cudarul autentikus formatervezésű, valamint a „tekercsek” közti átmenetet jelző, a kocka sarkában található, az átlag nézőnek szinte észrevehetetlen lukak („cue mark”, Fincher cigicsikknyomoknak hívta őket a Harcosok klubjában) is ott vannak, mintha ezt a filmet tényleg filmről néznénk, moziban. Ezekről a filmalkotói gesztusokról viszont a történelmi bakugrások fényében lehull a lepel, és hirtelen annak látszanak, amik: visszatetsző digitális artefaktumok, művi beavatkozások annak érdekében, hogy jobban simogassák a filmes nosztalgiára vágyó lelket és szemet. Fake news – fake movie.
Egy ilyen premissza mellett pedig hiába teszi oda a csontot korunk egyik legnagyobb színésze, Gary Oldman a címszerepben, hiába vakartak elő régimódi ívlámpákat és síneket a korabeli forgatást megidéző jelenethez, és hiába van tele a film egyébként izgalmas igazságmorzsákkal, nagyszerű jelenetekkel (pl. Mank részeg kifakadása), mert így kilóg a lóláb. Minél kisebb képernyőről nézzük, annál inkább.

Mank, fekete-fehér amerikai film, 132 perc, 2020. Rendező: David Fincher. Forgatókönyvíró: Jack Fincher. Operatőr: Erik Messerschmidt. Vágó: Kirk Baxter. Zene: Trent Reznor, Atticus Ross. Szereplők: Gary Oldman, Amanda Seyfried, Lily Collins, Tuppence Middleton, Arliss Howard, Charles Dance, Monika Gossmann, Tom Burke, Tom Pelphrey, Ferdinand Kingsley, Sam Troughton, Jamie McShane.