Hogyan legyünk Arany János-nyomolvasók? - beszélgetés Hász-Fehér Katalin irodalomtörténésszel

– Arany János születésének 200. évfordulóját ünnepeljük 2017 márciusában. Ahhoz azonban, hogy tevékenységét megítélhessük, művei minél részletesebb ismeretére, szövegvilágának publikálására van szükség. 2016 végén jelent meg gondozásodban az Arany János munkái sorozat első kötete, a Lapszéli jegyzetek. Miért volt szükség az Arany kritikai kiadás újraindítására, mi maradt ki az előző kötetekből? Milyen kötetekből áll/fog állni az új sorozat?
– Arany János Összes műveinek kiadása 1951-ben indult Voinovich Géza, Arany Lászlóné második férjének vezetésével, többek között a nála lévő Arany-hagyaték feldolgozásával. Tíz évvel később, 1961-ben Keresztury Dezső vette át a munkálatok vezetését, és 1982-ig megjelentek Arany költői, prózai művei, fordításai, levelezése 1856-ig, illetve egy válogatáskötet a nagyszalontai, nagykőrösi és akadémiai iratokból. Ekkor a kutatás megszakadt. Az 1990-es években indította újra a vállalkozást az MTA Irodalomtudományi Intézetében Korompay H. János. Az első tervek szerint a sorozatot fejezték volna be a munkatársak, vagyis Arany további levelezését és az addig politikai okokból hozzáférhetetlen nagyszalontai Arany-könyvtár anyagát tették volna közzé. Azonban egy kritikai kiadásnak hiába alapelve a hitelesség, teljesség és szöveghűség, idővel ezek a kötetek is elévülnek, különösen olyan szórt anyag esetében, mint Arany János hagyatéka.
A munkálatok megkezdésekor derült ki, hogy a korábbi kötetek – nem feltétlenül a szerkesztők és sajtó alá rendezők munkája miatt, inkább a kutatás, hozzáférés lehetőségeinek hiányából adódóan – pótolni valókat, tévedéseket tartalmaznak. Új kéziratok kerültek elő, az internetnek köszönhetően sokkal több hazai és külföldi háttéranyagot tekinthettünk meg, több munkatárs dolgozott egymást segítve egyidőben és együtt, s ezeknek fényében számos ponton kiegészíthetővé, pótolhatóvá vált a korábbi tudás. Ugyanakkor tudományos, irodalomtörténeti szemléletünk is változik időnként. Az Arany-életműhöz szorosabban hozzátartozónak tekintjük ma már az akadémiai iratait, folyóiratait, népdalgyűjteményét, lapszéli jegyzeteit, ún. „forgácsait”, melyeket Voinovich Géza leválasztott a „nagy életműről”. Gyarapodott a szempontrendszerünk fordításainak megítélésében is, s nem utolsósorban erősebben figyelünk a teljes életmű poétika-, irodalom-, társadalom- és sajtótörténeti kontextusára, európai egyidejűségeire, történeti körülményeire.
Mindez oda vezetett, hogy a teljes sorozatot újraterveztük, újraindítottuk. Ennek első köteteként jelent meg a Lapszéli jegyzetek első része, mely a Nagyszalontán megőrzött Arany-könyvtár bejegyzéseit tartalmazza. Még három ilyen kötet van készülőben. További munkatársaink: Szilágyi Márton, Tarjányi Eszter, S. Varga Pál (Kisebb költemények), Török Zsuzsa (Kisebb elbeszélő költemények), Gönczy Monika (Az elveszett alkotmány), Dezső Kinga (Toldi, Toldi estéje), Dávidházi Péter (Hun trilógia), Paraizs Júlia (Shakespeare-fordítások, 3 kötet), Bolonyai Gábor (Arisztophanész-fordítások, 3 kötet), Rudas Márta és Csörsz Rumen István (Dalgyűjtemény), és egy kötetben fog megjelenni a Toldi szerelme. Zajlanak a feltárások az akadémiai iratok terén is. A munkatársak névsorából látszik, hogy az új sorozat országos összefogással készül.

– A margináliák kiadásának létezik világirodalmi hagyománya, magyar nyelven viszont eddig csak Lenin és Zrínyi Miklós jegyzeteit ismerhették meg az érdeklődők. Mit mutat meg egy szerzőből, hogy mikor mit tart feljegyzésre méltónak, hogy mit húz alá, mit jegyez meg egy-egy szöveg olvasása közben?
– Arany, mint tudjuk, egész életében folyamatosan olvasott, és szokása volt a kiadványok margójára jegyzetelni. A legkülönfélébb típusú jegyzetek találhatók nála, ezres nagyságrendben: vitatkozott, kiegészített, elgondolkodott, tanulmányozott, értékelt, bosszankodott, helyeselt, asszociált, helyesbített, szórakozott, korrektúrázott. Az is előfordult, hogy éppen olvasmányaiból fakadt egy-egy költeményének vagy szöveghelyének ötlete. A széljegyzetek tanulmányozásával volt kideríthető, hogy Arany azonnal reagáló alkat (is) volt, vagyis olykor a közvetlen olvasmányélményével folytatott belső dialógusai hatottak rá ösztönzően. Nem egy epigrammájának, Őszikék-darabjának, de más, nagyobb költeményének is ezekben a bejegyzésekben kereshető a csírája, forrása, első változata. Nagy kár, hogy könyvtárának csupán egy kis része maradt fenn, az, amely Arany László jóvoltából Nagyszalontára került. Ami Voinovich Gézánál maradt, az megsemmisült.
A gondot az jelenti, hogy bejegyzéseinek jelentős része csupán „nyomnak” tekinthető: jeleket tett, kereszteket, vonalkákat, kérdőjeleket, felkiáltójeleket, aláhúzásokat, félkörös kijelöléseket. Ezeket nagyon körültekintően, a tágabb időszak vizsgálatával, szövegeinek gondos figyelembe vételével, munkatársi, baráti, alkotói körének feltárásával lehet viszonylagos biztonsággal megfejteni. De nem reménytelen dolog, a sok ezer jel tanulmányozásával van esély, hogy Arany-nyomolvasóvá váljon a filológus.
A most megjelent kötet egy viszonylag nagyobb és egységesebb korpuszt tartalmaz. A Koszorú szerkesztése idején járatott Arany egy lipcsei német hetilapot, melynek címe Europa – Chronik der gebildeten Welt (Europa – a művelt világ szemléje). Hasonló hetilap volt, mint amilyent Arany is kiadott, és több száz bejegyzés van benne. Ezek segítségével lehetett feltárni Arany európai tájékozódását, a Koszorú szerkesztési elveit, számos esetben a névtelen cikkek, glosszák, fordítások lehetséges szerzőit. Még A walesi bárdok keletkezés-, illetve közléstörténetéhez is került elő új adat. Közöltük a kötetben a német cikkeket, azok fordítását, Arany átvételeit, megjegyzéseit. Hatalmas művelődéstörténeti anyag jött így össze, és nagyon szépen kirajzolódnak nemcsak Arany külföldi kapcsolatai, hanem párhuzamai is. Nagy segítség volt, hogy a munkálatok idejére rendelkezésre álltak már a Korompay H. János és Új Imre által sajtó alá rendezett levelezéskötetek.
A kérdésre válaszolva, a magyar irodalomtörténetben valóban kevés ilyen kötet van, bár a Zrínyi-kiadás ebben élen jár. A nyugati irodalmakban a 20. század második felétől nagyarányú kutatások zajlanak Voltaire, Blake, Wordsworth és mások széljegyzeteinek feltárására, ezeket jómagam is tanulmányoztam és ennek alapján alakítottam ki az Arany-kötetek struktúráját.
– Nem ez az első szövegkiadói/gondozói munkád. Sorozatszerkesztőként gondoztad a Gr. Gróf Gyulay Lajos maga keze és könyve (Gróf Gyulay Lajos naplói) köteteit, máskor pedig Mikszáth-szövegeket rendeztél sajtó alá. A szöveggondozói/kiadói munka nagyon sok időt igényel, hol/miben látod ezen befektetések megtérülését? Megengedheti-e magának ma egy egyetemen is oktató kutató, hogy a megváltozott tudományos követelményrendszerben textológiai munkába kezdjen?
– A kérdés messze meghaladja az itt rendelkezésre álló tér és idő kereteit. A szöveggondozói munka személyes, kulturális, tudományos – és tegyük hozzá a ma már legritkábban felidézett, de attól még létező fogalmat: tudományetikai – értelemben egyaránt alapvető tevékenysége az irodalommal való foglalkozásnak. Az a nézet terjedt el, hogy a filológiai munka fizikai cselekvés, nyugodtan rábízható kezdő kutatókra, diákokra, egyetemi hallgatókra. Természetesen a szöveggel való foglalkozást fizikai tevékenységként is lehet értelmezni és végezni, hiszen egy kézirat elolvasása, begépelése és kinyomtatása valóban nem kíván különösebb szellemi erőfeszítést. A valódi filológiai munkában azonban a kézirat olvasásától az átírásig és értelmezésig nagyon hosszúra növekedhetnek az egyes tér- és időszakaszok. Folyamatos töprengést, visszatérést, egy-egy szöveghelyre vetett hosszú pillantást, a lejegyző személyének, a lejegyzés helyzetének, körülményeinek mélyréteges feltárását kívánja meg, és a filológus munkája ettől meditációhoz hasonlatos tevékenységgé válik. Egy monográfus – jó esetben – azokat a szellemi köröket írja meg (pontosabban: megírja), amelyeket a választott téma kapcsán megtesz, a filológus pedig csak a végeredményt jegyzi le, és ettől olyan lesz a munkája, mint egy matematikai képlet, tiszta, rövid, világos, de korántsem egyszerű. Több tanítványom is volt, akik egyetemi hallgató korukban kezdték el a szöveggel való foglalkozást, és sok év kellett ahhoz, hogy beérjenek.
Az utóbbi tíz évben azonban az oktatás folyamatos átszervezés alatt áll, profitorientálttá is vált, és ez szinte lehetetlenné teszi a nyugodt, fokozatos, kifutási idővel rendelkező munkát. 2006-ban 12–14 lelkes ifjú kutató és tapasztaltabb kolléga alakíthatott csoportot, hogy Erdély és Magyarország arisztokrata kultúrájának egyik legjelentősebb dokumentumát, Gyulay Lajos gróf 140 kötetes naplóját, melyet 1810-től haláláig, 1869-ig vezetett, sajtó alá rendezze. A vállalkozás azonban lassan elveszítette munkatársait, a végzősöket nem tudtuk a tanszéken tartani, az új generációk pedig már nem akartak olyan munkához csatlakozni, amelynek kimenetele személyes sorsukra nézve bizonytalan. Talán igazuk is van.
És még sorolhatnánk a problémákat: a digitális filológia megjelenését például, melyhez az a hiedelem társult, hogy kiváltja a kézi szövegfeldolgozást, mert a gép az embernél hatékonyabban, gyorsabban, olcsóbban tud kéziratból nyomtatott szöveget előállítani. Azonban azt látni, hogy számítógépre, adatbázisokba is csak azok a munkák kerülnek fel, amelyeket a kutatók előzetesen megalkottak. Mint ahogyan a könyvnyomtatás elterjedése sem tudta helyettesíteni az emberi elmében zajló folyamatokat, legfeljebb a közlésüket gyorsította fel.
Mindennek belátásához másra is szükség van: tudni kell a múltból olvasni, tanulni. A régvolt korok szövegei ehhez is hozzásegítenek bennünket. Másrészt nincs nagy különbség korszakok között, mert az alapkérdések mintha mindig ugyanazok lennének. Gyulay Lajos, a nagyhírű erdélyi család utolsó tagja éppúgy a saját világának, kultúrájának széthullásával nézett szembe az 1860-as években, ahogyan mi manapság. Amikor az ő írásait tanulmányozzuk, magunkat tanulmányozzuk. Egész kultúránkat befolyásolni fogja, ha legalább kis csoportokban nem marad fenn ez a képesség.
– A tanári, kutatói munka mellett jut időd a hobbiként való olvasásra? Mi az, amit a mai irodalomból szívesen olvasol, ki tud-e kapcsolni a filológusi gondolkodás akkor, amikor szabadidős tevékenységként olvas az ember?
– Nagyon sokat olvasok kifejezetten hobbiként. Az egyetemi hallgatóknak is szoktam ajánlani, hogy kell egy rejtett kis sarok a napok végén, amikor szabadon, határidő és szempontok nélkül engedjük át magunkat a szellemi kószálásnak. Ez az, ami feltölt és folyamatosan emlékeztet bennünket arra, hogy mit is jelent számunkra az irodalom. A regényekből a hazai és világklasszikusokat olvasom újra és újra, de kedvelem a nagy elbeszélő költemények (Homérosz, Dante, Tasso, Ariosto, Arany) lassú, vizualizáló olvasását (amikor képekké alakítom át magamban a szöveget, nagyon jó szórakozás). A friss megjelenésekből inkább a verseket válogatom, minden mennyiségben. Van egy kis asztalkám, arra gyűjtöm a várva várt könyveket. Mindig tele van. Sok különbség azért nincs a filológia és a szabad olvasás között, számomra a szövegfeldolgozás is kószálással kezdődik, ez a legizgalmasabb része.
– Visszatérve az Arany-emlékévre: a fontos kötetek megjelenése mellett milyen programok várhatók, hogyan lehet Arany örökségét a nagyközönség számára elérhetővé tenni? Mit várunk egy ilyen emlékévtől?
– Az Arany-emlékév Nagyszalontán kezdődik, több napos programmal, majd Arany életének két másik nagy helyszínén, Nagykőrösön és Budapesten, a Magyar Tudományos Akadémián konferenciával folytatódik. Az Akadémia Irodalomtudományi Intézete két tanulmánykötetet ad ki: az egyik Aranynak az európai irodalomhoz fűződő kapcsolatáról, a másik pedig Arany kultúraszemléletéről és környezetéről tartalmaz tanulmányokat, de szinte valamennyi folyóirat tervez emlékszámot. A legnagyobb eredmény az lesz, ha Arany János nagyszalontai hagyatékát, kéziratait, megmaradt könyvtárát sikerül restaurálni, megvédeni a további pusztulástól. Tizenöt éve kutatom ezt az anyagot, és időközben is jól látszott, hogy milyen gyorsan hanyatlik az állapota. A könyvekben már alig látszanak a bejegyzések.
Arany szellemi örökségét ellenben a leghatékonyabban a folyamatos olvasással lehet ápolni. Mindannyiunkat végigkísérnek művei az életünkön, iskolás korunktól idős éveinkig. Minden életkorban mást-mást mondanak számunkra a szövegei, a Tolditól egészen az Őszikék és a Toldi szerelme meghatóan bölcs és bensőséges lírájáig, vagy az Arisztophanész-fordítások humoráig.


Hász-Fehér Katalin irodalomtörténész, egyetemi docens. 1962-ben született Ürményházán, az egykori Jugoszláviában. Középiskolai tanulmányait Versecen és Szabadkán végezte, majd magyar nyelv és irodalom, valamint fordítói diplomát szerzett az Újvidéki Egyetemen. PhD-fokozatot a Szegedi Tudományegyetemen kapott irodalom- és kultúratudományokból. 1994-től dolgozik ugyanott különböző beosztásokban, jelenleg a Magyar Nyelvi és Irodalmi Intézet Magyar Irodalmi Tanszékének docense. Fő szakterülete a klasszikus magyar irodalmi örökség feltárása és értelmezése. Doktori dolgozatának, majd az abból készül monográfiának témája Fáy András irodalomtörténeti helye (Közösségi és elkülönülő irodalmi programok a 19. század első felében. Debrecen, 2000). A Gróf Gyulay Lajos naplóit kiadó kutatócsoport vezetője, több naplószöveg sajtó alá rendezője. Mindezek mellett az Arany János-művek kritikai kiadását gondozó csoport és a 2017-es Arany-emlékév bizottságának tagja.