„Hiszek a tiszta észben”, 
„a tiszta költészetben”. Egy helikoni József Attila-vallomás szövegkörnyezete

Egy helikoni József Attila-vallomás szövegkörnyezete

1. Áprily elmenetele után Kuncz Aladár veszi át az Erdélyi Helikon szerkesztését, 1929 augusztusában. Július 31-én arról tájékoztatja barátját, az egyetemes magyar irodalom lelkiismeretének tekintett Babits Mihályt, hogy kiszélesedő szellemi alapokra kívánja helyezni a folyóirat stratégiáját, tőle vár segítséget ahhoz, hogy a lap az egész magyar irodalom műhelye lehessen.¹ E levelezéssel egy időben igyekezett felvenni a kapcsolatot „a világháború utáni idők neveltjeivel”, akikre már az Ellenzék irodalmi mellékletének a szerkesztőjeként (1923–1929) is felfigyelt. Budapesti útjain pedig tudatosan igyekezett előkészíteni az irodalmi manifesztációnak szánt Fiatal magyarok-ankétot.² József Attilával is egy ilyen „szerző-toborzó út” során találkozhatott, írta – Illyés Gyulára hivatkozva – Kántor Lajos 1980-ban.³

Voltaképpen a magyar irodalom jövőjére kérdezett rá Kuncz, amikor vallomástételre kérte a harminc év alatti írók nemzedékének tizenkét eminens tagját. Olyan fiatal írókat tüntetett ki figyelmével, akiktől a legtöbbet várta. Kolozsváron a Tizenegyek indulását megszervező Balázs Ferenctől és Jancsó Bélától, a Pásztortűz-szerkesztő Dsida Jenőtől; Budapesten Hevesi Andrástól, Ignotus Páltól, Illyés Gyulától és József Attilától; Kassán Darkó Istvántól; Prágában Győry Dezsőtől; Újvidéken Csuka Zoltántól és Fekete Lajostól; a Bánságban Ormos Ivántól.

2. A sokfelé szakadt magyarság életében Kuncz az egységesítő törekvéseket akarta felerősíteni, hogy az egyetemes magyar irodalom esztétikai princípiumai érvényesülhessenek – az európaiság jegyében. A válaszadók abból az alaphelyzetből indultak ki – a legnyomatékosabban ezt Darkó István és Csuka Zoltán fogalmazta meg –, hogy „a nemzetmentés szükséges­sége kényszerítette ki a kisebbségi irodalmak fellépését”; „Az idő és a kisebbségi sors közös célok elé állította az erdélyi, a szlovenszkói, a délvidéki, sok tekintetben a magyarországi írótársakat.” „Arra van szükség – vonta le a következtetést Balázs Ferenc –, hogy tudomást szerez­zünk egymás törekvéseiről, s egymásra legalább a nyomtatott szó közvetíté­sével hatással lehessünk.” De a kultúregység útja semmi esetre sem lehet a centralizáció – érvelt Jancsó Béla –, csakis a legöntudatosabb decentralizáció. Nem fogadható el a Budapes­ten szabadalmazott „egyetemesen magyar” lélektípus. Darkó István vallomásából is kiderül, hogy mérhetetlenül ne­héz szellemi egységet teremteni a „centrális magyar irodalom és a maga erejéből, verítékkel, küzdelemmel megteremtett utódállamok magyar irodalma között”. Nehéz azért is – szögezte le Ormos Iván –, mert „az őszinte, értékelő, komoly kritika meghalt. Cim­bora-kritika, reklám-kritika, párt-kritika van, s ilyen állapotok mellett egy­részt a közönség bizalma is megrendül az irodalom iránt, másrészt az író önfegyelmezettsége is ingadozásnak van kitéve.” Ezért mindenik magyar nyelvterületen életbevágó az önmegtisztulás – hangsúlyozta Dsida Jenő. Erdélyben is, „mint fuldoklónak a friss levegőre”, olyan nagy szükség mutatkozik „egy emelkedett, alapos, ragyogóan sokoldalú kritikai szellem megteremtésére”. Az irodalomteremtés heroizmusának korszakában – főként a Tizenegyek (1923) frontáttörése után – Jancsó Béla azzal keltett feltűnést, hogy tolla nyomán a könyvkritika kezdett irodalomértelmezéssé nemesedni. Az volt a meggyőződése ugyanis, hogy „a nemzeti szellem és az erkölcsi törvény két karjának kell átölelnie” az erdélyi irodalmat.⁴

3. „A kisebbségi író kapocs az uralkodó többség irodalma és kultúrélete felé is, de egyúttal az a véna, amelyen át a másik ország és minden ország minden kisebbségének friss vére beléje és rajta keresztül a saját kisebbségébe áramlik.” A mondatot Csuka Zoltántól idéztem, akinek 1930-ban kifejtett nézeteivel Jancsó Béla a kisebbségi sors vitája során találkozik újólag, 1937-ben. A Nem lehet vitából⁵ tudja meg, hogy a helikoni ankét idején még Jugoszláviában élő költő, szerkesztő, műfordító 1933 augusztusában Érdligetre költözött, ahol még ugyanazon év októberében megindította a magyar nyelvterületeket szemléző Láthatárt. Kossuth, Ady, Bartók és Németh László szellemében akart hidat akart verni „a négy égtáj felé hullott magyarság szellemi életében, s ezzel párhuzamosan […] az egymás mellett élő népek kulturális életében is”.⁶ A „vox humana poétájával”, az Új arcú magyarok emblematikus költőjével Jócsik Lajosnak köszönhetően találkozik újólag Jancsó Béla. A vitában Jócsik két versrészletet is idéz Győry Dezsőtől. Előbb a „valóság előszelének” tekintett költői sejtést iktatja szövegébe (Ha egyszer elfogyunk), majd az új életforma-keresés hangját idézi (Repülővel a Dunántúlon).⁷

4. A szétdaraboltsággal járó lelki különfejlődést az egyetemes magyar irodalom értékérvényesítése hivatott áthidalni – ez az alapmotívuma az esztétikai jellegű fejtegetéseknek. A magyarság lelki és szellemi kin­cseinek összefoglalásával és dokumentálásával a cél „lelki egyensúlyunk visszaszerzé­se” befelé és „európai értékünk kinyilvánítása” kifelé – érvel Darkó István –, ami csakis korszerű eszközökkel történhet. Olyan körülmények között, amikor a két nagy szellemi világáramlat – „az individualizmus és kollektivizmus” – szembenállása „görcsbe szorítja” a lelket. Ettől a görcstől kellene megszabadítani az eljövendő fiatal alkotókat, hogy könnyedén merjék azt írni – fejtette ki Dsida –, ami „modern, haladó és korszerű”. Axiomatikus tömörséggel folytatta: „A szép mindig korszerű. A cselekedet nem mindig irodalom, de az igazi irodalom már magában véve is mindig cselekedet.”

Hogy Dsida felfogása mennyire közel állt a Kuncz Aladáréhoz, a Babitséhoz meg az erdélyi irodalom „világhivatásában” reménykedő Jancsó Béláéhoz, az a magyar irodalom jövőjéről kifejtett véleményéből is kiderül: „Mindenekelőtt hittel hiszek Erdélyben. Ebben a szabad szellemet, humánumot sugárzó földben látom a jövő magyar irodalmának kovászát.” Egyikük sem az európai kultúra valamiféle utánzatára gondolt, hanem egy sajátosan magyar kultúra megteremtésére.

„Azt hiszem, az idegen nyelvű irodalomból többet merítettem, mint a magyarból – jelentette ki Illyés. – De ezektől is csak bátorságot, művészi lehetőséget tanultam.” Amikor Kuncz felkérését megkapta, bevallása szerint még nem ismerte az erdélyi irodalmat. Annál mélyebben Balassit, Berzsenyit, Petőfit, Kemény Zsigmondot, Adyt – akárcsak Jancsó Béla. A továbbiakban Babitsot, Füst Milánt, Gellértet, Tóth Árpádot, Szép Ernőt, Kassákot említi; a hozzá közel álló kortársak közül pedig Erdélyi Józsefet, Déry Tibort, Szabó Lőrincet, Berda Józsefet, Fodor Józsefet és József Attilát szereti. Illyés egész nemzedéke lelkiállapotát fejezi ki, amikor azt írja, hogy tanúja volt „egy ország morális és fizikai szétbomlásának, a legnagyobb emberi ideák elbukásának”; látta, hogy „a romokon hogyan és kik akarnak egy új ideológiai közösséget, erkölcsöt, hitet, nemzetet építeni”. A jövőt illetően párizsi tapasztalatai alapján is szkeptikus, de nem reménytelen: „Ha van valami, ami iránt még bizalommal viseltetem: az csak olyasmi lehet, ami még erjedő állapotban van valahol messze, aminek még csak a kontúrjait vélem látni.”⁸

5. „Ki menti át Nyugat civilizációját, mint eszközt egy születő új emberiség számára? Kiből indulhat ki a kiszáradt Európának új lelke? Ki teremtheti meg az egyensúlyt Nyugat öncélú és öngyilkos civilizációja és Kelet öncélú és sokszor emberellenes lelkisége között? A lélek és a test között az egész ember egységét ki állítja vissza? Ki fogja össze új emberhittel az emberiséget és új mindenségi hittel a Kozmoszt?” Ez foglalkoztatta ez időben Jancsó Bélát.

A Kozmosz éneke című szonettkoszorúval 1923-ban mesterét, Juhász Gyulát köszöntő József Attila 1929 végén az értékek univerzumára figyelt: „engem az […] értékekért hoztak a világra”. A fél mondat azt a rövid periódust juttatja eszünkbe, amit a költő a Híd című folyóirat székely fiataljai körében töltött 1928–1929-ben. Tudjuk, hogy a közös éneklésekben felderengő „kollektív éntudat”, a „székely psziché” „tudatalatti valósága” meghatározó erejűnek bizonyult mind pályaképének kitágulásában, mind költői világának metamorfózisában. Lényegében akkor éb­redt rá „magyar voltára”, akkor tudatosodott benne – akárcsak párizsi évei után Illyés Gyulában –, hogy ez együtt jár a társa­dalmi felelősség vállalásával is. Ez időben nemcsak az világosodott meg a költőben, amire a Ki a faluba című röpiratban figyelmeztette világmegismerésre vállalkozó nemzedéktársait: „az emberiségnek éppen magyar mivoltunkkal tartozunk”. Amikor Kuncz a magyar irodalom hivatásáról kérte véleményét, már vallomásra érett volt az állásfoglalása: „az igazság fölismeréséhez idő és elmélyedés kell”. „A napi gondok sokaságát kell megritkítani – folytatta –, hogy a művészetnek s az igazság megismerésének életértelmű örömét mindenki szívéig szíhassa, mint a levegőt. Amit írok, ezért írom. Költészetet a költészetért, igazságot az igazságért, értéket az értékért. Ennél több nincs, mást nem vállalhatok semmiféle szándék jegyében, és ezt is csak véges voltomhoz mérten teljesítem. Hozzáteszem: 1929-ben Magyarországon.”⁹ Az 1937 februárjában írt ars poeticájából úgy tudjuk, hogy pályája alkonyán „A mindenséggel mérd magad” távlatából szemlélte a „való világot”.

„Élt, szeretett és meg fog halni” – ekképp indította egyébként helikoni vallomását. A költői részletezést 1936 végére „halasztotta”, s a Kész a leltár című létösszegző költeményében a jól ismert sorral fejezte be: „Éltem – és ebbe más is belehalt már.” Ha csak ez a tizennyolc verssor született volna meg az ankét utóhatásaként, az is az életmű nagy nyereségének számítana. De ez a konkrét élettényeken felülemelkedő hitvallás József Attila versesztétikai nézeteire is ráirányítja a figyelmünket: „Hiszek a tiszta észben, aminthogy mindenki hinne benne, ha véle élni nem volna fáradságos. A tiszta költészetben, mert ő teremtette meg azt a közösséget, amely a társadalom antagonizmusa fölött derűs erő, valóságos egész és mennyei egészség. A tiszta szellemben, amelynek szabadsága korláttalan…” Az 1928-ban publikált Társadalmi lexikon számára készített feljegyzésében így írt önmagáról: „Költői jellemzője: Tiszta és tökéletes forma.”¹⁰ Az Erdélyi Helikonból idézett szövegrész – és más hasonló megnyilatkozások – alapján Tverdota György arra a következtetésre jutott, hogy a tiszta költészet vonzása ugyanolyan változásokat eredményez József Attila költészetében, mint Mallarménál. „1928-ban és 1929-ben a politikai ihletnek félelmetes riválisa akadt költészetében: a poésie pure vonzása. A tiszta költészet elve azonban nemcsak a közéleti költészetet szorította háttérbe egy ideig, hanem poétikai vonatkozásban a szürrealizmusnak is ellenlábasa volt.”¹¹

6. Ebben a periódusban a művészi tudatosság hasonló jegyeit figyelhetjük meg József Attilánál és Dsidánál. „A művészetnek s az igazság megisme­résének életértelmű örömét mindenki szívéig szíhassa, mint a levegőt” – óhajtja József Attila. Alighanem ebből a belső sugallatból született meg 1935-ben a költő örök érvényű igazságokkal szembesítő, nagy gondolati ívű költeménye, a Levegőt! Magányos házitanító korszakában (1928–1929) Dsida „véghetetlen szellemi restség” közepette élt Abafáján, és azzal vigasztalta magát: „ha már nincs műveltség és művészet, legalább félműveltség és dilettantizmus sincs”. Aztán az olvadó hó, a zsendülő fű, a tavaszi meleg, az erdőjárás, a friss levegő újra meghozta íráskedvét, és huszonkettedik születésnapja (május 17.) után már így számolt be lelki egyensúlyáról Kacsó Sándornak: „úgy érzem, hogy az Isten tenyerén élek és akaratától függök”.¹² Akkor már tudta, hogy újra visszakerül a Pásztortűz szerkesztőségébe, ahol alkalma nyílik az igényei szerinti kritikai szellem érvényesítésére. Erre utal vallomásában, amikor azt írja, hogy arra „nagyobb szükségünk lenne, mint a fuldoklónak a friss levegőre”. Nem kétséges, hogy a „levegőmotívum” ihletadó volt a Huszonkettedik tavaszom közeledik című Dsida-költemény megszületésében.¹³

Jancsó Béla felfogása szerint a művészi tudatosság elválaszthatatlan az ösztönösségtől, pontosabban a kollektív tudatalatti megismerésétől. Az irodalom és a művészet feladatát az ősi magyar néplélek keresésében és annak ösztönös kifejezésében látta. „Tudatosan át kell kutatni a magyar néplélek egész területét ebből a szempontból – írja „program-ajánló” eszmefuttatásában –, és az eredménnyel át kell itatni tudományt, művészetet és a kultúra minden ágát. E téren a decentralizáció útja a legsajátosabb színek felé vezet…” Tamási, Nyirő és Kacsó Sándor művészi útkeresésében a székely néplélek releváns jegyeit – „az Egyetemes Élet székely szavát” – fedezte fel, írói pályájuk kibontakoztatásáért Erdélyben alighanem ő tette a legtöbbet. Bizonyság rá a szövegei újrafelfedezésének számító Érték, erkölcs, közösség¹⁴ című – év elején megjelent – Kriterion-kötet. Ami alapul szolgálhat ahhoz, hogy Jancsó Béla majdani monográfusa József Attila „székely periódusának” értékszempontjait egybevesse Jancsó Bélának a székely irodalomról kifejtett nézeteivel.

7. A mikrofilológiai kutatásokon alapuló gyűjtemény azt is dokumentálja, hogy Jancsó Bélát mennyire megrendítette József Attila mesterének, Juhász Gyulának a halálhíre. Vélhetően éppen akkor írta az Erdélyi Fiatalokban megjelent Juhász-tanulmányát,¹⁵ amikor a szárszói tragédia híre eljutott Kolozsvárra. Ezért egy másodéves egyetemi hallgatót kért fel a József Attila-nekrológ megírására. Ádám Zsigmond utalt a József Attila-i „hiszekegyre” („Hiszek a tiszta költészetben”), írása végén pedig ekképpen összegzett: „Sok mindent látott változatos életében. Keresztül csavarogta Szegedet, Pestet, Párizst, Bécs utcáit, a társadalmi rétegeket, volt rikkancs, hajóinas, kenyeres, borfiú, mezei napszámos, fahordó, bélyegárus, kifutó, kövezőinas, házitanító, bankhivatalnok, műfordító, vásárcsarnoki kisegítő, magyar–francia levelező, tanárjelölt s a Szép Szó egyik szerkesztője. Most költő csak. Kanyargós, külön ösvényen elindult Kosztolányi s Juhász Gyula felé.”¹⁶

* Elhangzott a Kolozsvárt tartott Egy (közép)európai… József Attila és a romániai kultúrák nemzetközi konferencián, 2022. április 29-én.

Jegyzetek

¹ Pomogáts Béla: Kuncz Aladár. Második – javított és bővített – kiadás. Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár–Bukarest, 2001, 146.

² Fiatal magyarok. Vallomások és vélemények a magyar irodalom hivatásáról. Erdélyi Helikon, 1930, 1, 21–35. 

³ Kántor Lajos: A hiány értelmezése. József Attila Erdélyben. Kriterion Könyvkiadó, Buk., 1980, 125. 

⁴ Jancsó Béla: Makkai Sándor püspök a kisebbségi kultúra világhivatásáról. Újság, 1927. márc. 10.

⁵ Lásd: Cseke Péter: Nem lehet? – Lehet (1937–1987). In Uő: Borongós ég alatt. Sajtótörténeti tanulmányok (1980–2014). Nap Kiadó, Bp., 2015, 181–205.

⁶ Vö.: Péter László: A Láthatár repertóriuma. Élet és Irodalom, 1986. 46. 

⁷ Jócsik Lajos: Szemtől szembe a kisebbségi kérdéssel. In Nem lehet. A kisebbségi sors vitája. Cseke Péter és Molnár Gusztáv gondozásában. Héttorony Könyvkiadó, Bp., 1989, 215–220.

⁸ Illyés Gyula vallomása. Erdélyi Helikon, 1930, 1, 29–30.

⁹ József Attila vallomása. Erdélyi Helikon, 1930, 1, 33–34.

¹⁰ Vö.: Tverdota György: A József Attila-i tiszta költészet. In Eszmélet. In memoriam József Attila. Válogatta, szerkesztette, összeállította N. Horváth Béla. Nap Kiadó, 2004, 72–73.

¹¹ Tverdota György: i. m. 71–75. 

¹² Dsida Jenő levele Kacsó Sándornak. In Dsida Jenő: Séta egy csodálatos szigeten. Cikkek, riportok, novellák és levelek. Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár, 1992, 362–363.

¹³ Cseke Péter: Egy Abafáján született Dsida-költemény előtörténete. Mikrofilológiai feljegyzések. Helikon, 2020. 23.

¹⁴ Jancsó Béla: Érték, erkölcs, közösség. Gondozta és a bevezető tanulmányt írta Cseke Péter. Kriterion Könykiadó, Kolozsvár, 2021. 

¹⁵ Jancsó Béla: Juhász Gyula. Erdélyi Fiatalok, 1937, II., 14–16. Ua. In J. B.: i. m., 380–387.

¹⁶ Ádám Zsigmond: József Attila (1905–1937). Erdélyi Fiatalok, 1937. 4. 7.

‍