Haszonköltészet-tenyésztés – irodalomoktatás

Mottó:Aranyalma ághegyen,Bari bég a zöld gyepen,Cirmos cica egerész,Csengős csikó heverész,Dongó darázs duruzsol,Innét senki se tudja tovább.(Aranyábécé)
Olvas az ember jó szerkesztőktől is rossz cikkeket, gyakran; például, amikor ilyesmiről tárgyalnak: Az irodalomoktatás problémái – ez egyike a legsivárabb témáknak. (A szocializmus kies éveiben a nagy állami-nemzeti évfordulós ünnepeken mindig „A kritika feladatairól” kellett értekezni. Ma sem tudom, miért éppen erről? Ám azért hadd mondom el a legkedvesebb augusztus 23-i történetet. A Gyimesekben van két nagyon elterjedt családnév, a Tankó és a Bilibok. Mondja egyszer az ünnepi szónok: „És akkor jöttek az oroszok a tankokkal”. Erre a közönség köréből többen felugrottak: „Hát a bilibokok hol voltak?”
(Látják az író elvtársak? A nép a maga arcára kíváncsi az irodalomban!)
Léteznek szép számmal kiváló irodalomtörténészek nálunk, még sincs igazából megírva a szocialista (vagy álszocialista?) korszak irodalomtörténete. Pedig ez több vonatkozásban előbbre vinné a kérdést (vagy vissza a helyére?), hogy milyen legyen „az irodalom oktatása”? Aminek a központjában akkor is ez a kérdés állott: Miért hasznos, azaz mennyiben lehet hasznos az irodalom a társadalom számára?
Egy idősebb szerkesztőségi kollégám, tekintélyes költő, arról írt verset, hogy amíg a munkás a kohó előtt acélt önt, addig ő az asztalnál erről verset ír, és hogy milyen jól van ez így; milyen jól kiegészitik egymás tevékenységét; acélt önteni és alkotni költeményeket: mennyire találnak egymáshoz és biztosítják a szocialista társadalom előre haladását! Nem tudhatom ama régi nagy költővel, hogy „én jártam ott és nem szédültem el”, mert nem ez szokott történni. Voltam például egy acélhengerműben, festői havasok alján, patinás történelmi hangulatú táj öblében:
A szóban – költeményben – forgó munkás egy hatalmas gép előtt állott, kezében egy óriási harapófogóval, a gép baloldalából egy sziporkázó tűzkígyó lövelt ki, egy izzó vasrúd, ő elkapta a harapófogóval, maga körül vezette és villámgyorsan bedugta a gép jobboldali nyílásába, miközben az a lángoló-szikrázó acélrúd sziporkázó öleléssel siklott körülötte!
Egy ilyen munkás egy váltásban megivott hat liter vizet, három liter tejet, a váltás végén mégis három kilóval volt könnyebb, mint az elején!
(Csak remélni tudom, hogy azóta – ezt ötven évvel ezelőtt láttam – a technika csodálatos fejlődése megszüntette az ilyen munkahelyeket!)
Majtényit akkor ez arra inspirálta, hogy írjon egy új Aranyábécét:
Apám munkás, egész hétenAcélt olvaszt kemencében,Aranyérmet kapott érte,Az újság is megdicsérte!
Az óvó nénik nagyon szerették Maj­tényi gyerekverseit, de a belső kritika élesen működött: ha Bajor vesztett kártyán Majtényivel szemben, azonnal elkezdte édeskésen szavalni: „Ha kell, leromboljuk földig a gyerekotthon sugaras falát”, hogy tudniillik barikádot építsünk belőle az imperialisták ellen. Vagy azt, hogy „Széles vizen keskeny gázló, ott vadászik Luka László”, esetleg: „Belgrád fölött holló károg, Titót várja vacsorára...”
Ha Hajdu Zoltán tűnt fel az ajtóban, a szerkesztőség kórusban skandálta: „Kocsedó szigetén reszket a jenki parancsnok...” Szász János egy versében biztatja elvtársát, hogy „menj csak előre, törj csak előre, ha kicsap is a hátadon a só!” Bajor Andor szerint ez a kicsapisa az a jelenség, amikor a nyelv kiölti magát kínzójára! Jellemző volt az időszakra, hogy mindenki szívesen eltűrte a legfullánkosabb szatírát is, sőt már-már kitüntetésnek is érezte, rangnak; de a tárgyilagos, száraz bírálatot nem volt képes elviselni. Maga Bajor sem. Amikor egyik születésnapjára azzal köszöntöttem, hogy ő volt az erdélyi magyar irodalom háború utáni korszakában a legintelligensebb, legműveltebb szerző, és egy igazán nagy, kitűnő kritikus válhatott volna belőle, csak éppen mersze nem volt hozzá – halálosan megsértődött, és élete végéig tartotta a komor, néma haragot.
Azóta is: az irodalom „oktatásának” lehetetlensége ott kezdődik, hogy nem tesznek különbséget vers és költészet, de egyáltalán: színvonalas kifejezésmód és szépirodalom, azaz írásművészet között.
Az utóbbit ugyanis: megkedveltetni, megismertetni kell; és nem tanítani! Vagyis nem bemagoltatni a tanulóval évente harminc szerzőt, könyvcímet, életrajzi adatot és esetleg néhány mű tartalmi kivonatát, hozzáfűzve néhány ideológiai minősítést – a szegények költője volt, az elnyomottakért küzdött, a kor eszméi iránt fogékonyságot tanúsított, új horizontokat fedezett fel; avagy: nem tudta levetkőzni vallásossága korlátait; s még harminc ilyen közhelyes megítélést –, hanem célzottan az iskolások számára nyomtatott irodalomtörténet-vázlatokat kezébe adni, használatára és túlhaladására megtanítani.
Nevetséges a mai vizsgáztató bizottságok görcsös félelme a puskázástól: hogy a tanuló nehogy segédeszközöket használjon. Egy igazán intelligens vizsgán minden segédeszközt a vizsgázó elé kell rakni, hadd lássuk, hogy tud élni velük. Így valamennyi vizsga beszűkül a memória ellenőrzésére, ami a mai világban nem is annyira szükséges, mint volt a kőkorszakban! (Vajon nem az a félelem működik-e itt, hogy a vizsgáztatónak nincsen más értékelési lehetősége: képessége, „horizontja”, mint az emlékezet vizsgáztatása?)1
Az irodalom oktatásának eleve van két módszertani akadálya: az irodalomtörténet az időrendet követi, ha nem is attól a ponttól, ahol az még tulajdonképpen csak nyelvtörténet, de már Balassi Bálinttól vagy Zrínyitől. Ez a tanuló érdeklődéséhez képest eléggé ismeretlen világ! Én érdekességekkel kezdeném, például a kismesterekkel, Édes Gergellyel („úgy bún túl jutsz, kurucul uccu futuk...”), és Kosztolányi rímjátékaival. Aztán következne a Csongor és Tünde, még ezt sem muszáj bemagolni, élvezetes a felolvasó-színjátszás is! Majd egyetlen év csak Petőfi és csak Arany János. Előadni például Ahelység kalapácsát és a balladákat... S utána már Az ember tragédiája következik, legalább egy teljes félévig. Az utolsó év néhány modern költőé, s egy-két óra a középkori magyar nyelv sajátosságairól. És akkor mi van – kérdezhetik a tanárok – Jókai, Mikszáth, Gárdonyi műveivel? Őket nem tanítani kell! Hanem olvastatni. Olykor beszámolhatnak az osztályban: milyen volt, mi tetszett benne, és mi nem. És itt jutunk a másik, rendszerint számításba nem vett körülményhez: a tanulók irodalmi műveltségük első alapköveit nem a magyarirodalom-órákon szerzik meg! Történelemórákon megismerkednek többek közt Homérosz és Vergilius legendáinak alakjaival! Aztán jönnek az első civil olvasmányok: Mark Twain, a Robinson, a Gulliver ifjúsági változatai, és talán még a Don Quijote is! Aztán Verne Gyula és esetleg May Károly, sőt, a detektívregények!
Innét az utak szerteágaznak: egyrészt Dickens felé, vagy Dosztojevszkij felé: majd az Elfújta a szél következik, vagy Huxley. Nyugaton a helyzet változatlan, meg Zweig életrajzi regényei. Persze, ehhez az kell, hogy a tanárnő is legalább együtt olvasson a növendékeivel. És dolgozat gyanánt nem tankönyvek elcsépelt közhelyeit visszakérőztetni: helyette inkább olvassa fel a növendék a legizgalmasabbnak vagy leghumorosabbaknak ható részleteket. Mint ahogy idővel az is elképzelhető, hogy egyik-másik gyerek egy Petőfi- vagy Arany-költemény mellé oda tud állítani egy Goethe- vagy Heine-fordítást!
Szóval, legeslegfontosabb az irodalom úgynevezett oktatásánál, hogy a legtöbbet ne a tanárnő szerepeljen, hanem az irodalom!
A hatást bízzuk az irodalomra. És az irodalom igazi haszna az lesz, amit Lászlóffy Aladár így fogalmazott: „Fölverni bennünk embervoltunk nagy hangulatát!”

Jegyzet1 Egyszer a híres fizikust, Bay professzort meginterjúvolták, szerinte kinek mit kell tudni az egyetemen? A válasz: A diáknak: mindent! A tanársegédnek: minek melyik könyvben lehet utánanézni. A professzornak: hol van a tanársegéd?