Hangfelvétel-múzeum 12.

Székely Ian: Cím nélkül

Ha a szerenád mint műfaj nem tartozik is a populáris zenélés termékeny vonalához, a ballagások idejének közeledtével a fogalom mégis fel-felmerül. Jószerével az iskolai maturitás küszöbéhez ért – és abban megbotlani nemigen számító – ifjak tanárköszöntő szerenádozása maradt az egyetlen, ekként nevezett társasági zenélési alkalom (illetve „rítus”), bár, szó ami szó, a zene maga ebben is háttérbe szorul. Pedig a serenata – vagyis az esti zene – a klasszicizmus évszázadaitól kezdődőleg rendkívül produktív vokális, majd mind hangszeresebb „műfajjá” érlelődött. Ám miközben a társas érintkezés gáláns formái közül lassan kikopott, egyre inkább erőre kapott a hangversenytermekre méretezett kompozíciók között. E koncerttermi, nagyigényű szerenádok rendszerint már 4-6 tételből állnak. Míg ezek közül az egyik hagyományosan menüett volt, illetve lassúbb és tüzesebb tánctételek váltakoztak benne, addig a manapság komponált szerenádok már a szimfonikus költemény tág és határaiban igen elmosódott kategóriájába sorolhatók. A korábban főszerephez jutott vonósok mellett a mai szerenádkompozíciókban kifejezetten emancipálódtak a fúvósok, ütősök, és a megkedveskedni vágyott hölgy eszményi figuráját mint szerenád-címzettet egyértelműen felváltották a zenei, illetve zenetörténeti „programok”, ürügyek, legyen az egy-egy nagy alkotóelődöt idéző ­hommàge vagy akár eszmeevolúciós fejlemény.
Már tíz esztendeje, hogy a mindenévi budapesti Mahler-ünnep szervezőinek megbízásából Orbán György, a vásárhelyi születésű, évtizedek óta Magyarországon élő zeneszerző megírta Negyedik Szerenádját. Azt, hogy Mahlernek igen nagy a kedveltségi mutatója a magyar koncertközönség körében, a Negyedik Szerenádot az ősbemutatón vezénylő Fischer Iván annak tulajdonítja, hogy Mahler „hallatlanul őszinte. Nem kívánja magát szépíteni, hanem vállalja a személyiségét. Márpedig extrém személyiségről van szó.” De Mahler csak az egyik sarkpont Orbán kompozíciójához. A másik: Bartók. „Zeneszerzői pályámon Bartók és Mahler gyakorolta rám a legmélyebb benyomást – mondta kettejük ihlető erejéről Orbán György –, amiben az a különös, hogy két ilyen eltérő zenei habitust egyáltalán sikerült elhelyezni egymás mellett. A pentatónia Bartóknál esszenciális, hiszen erre alapozza nagy korszakait. Viszont furcsa módon előfordul Mahlernél is; persze az ő zenéjében csak színezék, játék, futó pasztorál-pillanat.”
Csak nagyon eltökélt elemző füllel – vagy még úgy sem – fedezhető fel Orbán művében a szerenádok egykori intenciója: a hangulatos, érzelmes esti kedveskedés. A noktürn (= éjszakai) könnyed, de ártatlan ledérsége pedig abszolút nem. Helyettük változatos ritmikájú, stílusok vérbő kombinálásával megoldott zenei galériát kapunk, amelyben hajlamosak lehetünk az egykori Ki nyer ma? Játék és muzsika tíz percben mintájára „levadászni” a felismert forrásokat, inspirációkat, motívumokat, zenei allúziókat. A Negyedik Szerenád méltatói többnyire Sztravinszkijt, Sosztakovicsot, a klasszikus jazz-nyelvek ritmikáját és szellemiségét, a filmzenék parádéját szokták említeni, de épp úgy rátalál, aki akar, Gershwinre vagy épp a Hanna&Barbera által gyártott, mára már klasszikusnak számító rajzfilmek zenei alapjára.
A „tonalitásban lubickoló” Orbán Negyedik Szerenádjának méltatói között persze érdekes hangütésű vélekedések is felbukkannak. A Szerenáddal Orbán „kellemesen múló s múlandóan kellemes perceket szerezett hallgatóinak – írja Péteri Lóránt –, s ráadásként meglepetésektől mentes élményt azoknak, akik stílusát valamelyest már ismerték. Mahler madárfütty-motívumát kölcsönvéve Orbán kapcsolatot teremtett saját műve és Mahlernek a koncert [MűPa, 2011. szeptember] második felében elhangzó 1. szimfóniája között. A szimfónia (közelebbről az első tétel) pasztorális hangvételének és kvázi-pentaton dallamfordulatainak felidézése a 4. szerenádban elvezet az 1950 körüli magyar zeneszerzés divertimentizmusához, hogy a gondtalanság érzülete végül utat nyisson a jazzes szimfonikus hangzás amerikai klasszikusoktól kölcsönzött fordulatai felé. A Fischer Iván dirigálta zenekar elegánsan, könnyeden és színesen vezette elő a művet.”
Ez utóbbi állítással e sorok lejegyzője maradéktalanul egyetért. Hangfelvétel-múzeumunk e mára tízéves objektumát a Budapesti Fesztiválzenekar csakugyan pompás, Orbán Györgyre hangolt lélekkel szólaltatta meg. De – hozzá kell tennünk – ez azért is lehetett így, mert Kossuth-díjas szerzőnk a kulturális otthonosság határain belül maradva, a hallgató és előadó zenész komfortérzetét nem provokálva, nem sértve adja, ami tehetségéből, tapasztalatából, munkakedvéből, fantáziájából a legjobb.