Hadifoglyok mesélik

Mikor dokumentumértékű, történelmiforrás-értékű írásokat tanulmányozunk, túl információs és irodalmi (ha van) értékükön túl, mindig fontos szempontnak számít keletkezésük és ennek körülményei is. Utóbbiak ugyanis rányomják bélyegüket a megfogalmazás minőségére, a szöveg motívumaira, a stílusra, a szerző által kiemelésre fontosnak gondolt események ismertetésére. Ugyanakkor, amennyiben nem a szerző adatja ki saját munkáját, a megjelenést lehetővé tevő szerkesztő szerepe is jelentős. Ugyanis ő az, aki a szöveg forráskritikai olvasatát elvégzi, esetleg rövidít (jelen esetben ez nem áll fenn), magyarázó jegyzetekkel ellátja a szöveget, és adott esetben pontosít vagy cáfol. E kötet esetében ezt a munkát Benkő Levente végezte el. Külön értékelendő, hogy bevezetőjében kimondottan a lényegre szorítkozott, a forrásokat helyezvén előtérbe. A bevezetőt elolvasva már kialakul az általános képünk arról, ki az a két szerző, akiknek első világháborús szerepéről és oroszországi fogságáról a kötet következő lapjain egyes szám első személyben olvashatunk.
Az első világháborúban hadifogságba került magyar katonákról szóló írások közül számomra Bonhardt Attila írása az – amely egyébként a Romsics Ignác által szerkesztett Magyarország az első világháborúban című kötetben jelent meg –, amelyet kiemelnék, amelyben külön alfejezet szól az orosz, román, szerb, olasz, francia, angol és amerikai fogságba esett magyar katonák általános sorsának meghatározó tényezőiről. A kollektív emlékezetben az oroszországi hadifoglyok sorsa maradt meg a leginkább, ennek miértjére két magyarázatot tudok felhozni. Az első az, hogy az első és a második világháború következményei ezen a fronton komoly átfedésekkel járnak az emlékezetben, így valamilyen módon már az első világháborús hadifogolysorsban felfedezni véljük azoknak a sorstragédiáknak a magját, amelyek a második világháborút követően következtek be, hiszen habár a történelmi idő más, a kontextus majdnem ugyanaz – illetve a második világháború totalitárius ideológiai poklában azért sok esetben nagymértékben mégiscsak rosszabb. A második pedig az, hogy az első világháborús orosz összeomlás egyenes következménye volt az a bolsevik forradalom, amelynek első számú vezetője, V. I. Lenin gondolatai szerint a leggyengébb láncszem esetében kell, hogy bekövetkezzen. A bolsevik forradalommal vette kezdetét az a gigantikus politikai-társadalmi kísérlet, amelynek következményeit Közép-Kelet-Európában mind a mai napig érezzük, és ami egyes országokban ma is tart, sőt, a nyugati világban szellemi-eszmei reneszánszát éli; kicsit megváltozott formában, szinte ugyanazoknak a gondolkodóknak a műveit felhasználva. A két visszaemlékezés természetesen erre is reflektál.
Habár a két írást érdemes lenne egymással összehasonlítva ismertetni, rövid gondolkodást követően mégis úgy éreztem, hogy lineárisan, egymást követő sorrendben érdemes bemutatni a két különböző szerző visszaemlékezését.
A szilágysági Szőke Zoltán Bolond világ volt… 1914–1922 életútjának nyolc meghatározó évét mutatja be. Saját szavai szerint „Én Apámnak hetedik, legkisebb gyermeke voltam. Páncélcsehen születtem, ahol Apám ált. isk. igazgató-tanító volt. Mind a hét gyermekét taníttatta, én is 1913-ban végeztem a kolozsvári állami tanítóképzőt. A következő év tavaszán önként sorozásra állottam, mert az volt a tervem, hogy a tiszti vizsga letétele után a tényleges állományban maradok, és áttétetem magam a csendőrséghez.” (16.) De mivel ember tervez, Isten végez, ezt a tervet a Nagy Háború keresztülhúzta.
A történet maga végső soron a szokásos hadifogolysors: besorozás, kiképzés, frontra indulás, a kezdeti sikereket követően fogságba esés, a fogság túlélése, a körülményekhez alkalmazkodva, kalandos hazaút és a kor nehézségei közepette történő új beilleszkedés. Ami stilisztikai szempontból kiemelendő, a keserűség és a pesszimizmus hiánya, azzal együtt, hogy fogságba esni nem volt túl vidám esemény ennek elszenvedői számára. A fogságba esett tisztek igyekeztek megtalálni az elfoglaltságot a túléléshez, és Szőke beszámolója szerint ez legtöbbjüknek nagyrészt sikerült is. Itt kell megjegyeznünk, hogy a fogságba esett tisztek számára más bánásmód járt, mint a közkatonáknak, és ez a lehetőségekhez képest az oroszok részéről az összeomlásig meg is volt. Mintha egy eltűnt világ lovagiassági szabályai iránti nosztalgia is kiérződne ennek kapcsán a szövegből. Tudjuk, hogy a második világháborúban már teljesen más volt a hadifoglyokkal szembeni eljárás – nemcsak a náci Németország, hanem a Szovjetunió is élen járt ebben az egyértelműen negatív változásban –, a napjaink brutális háborúiról vagy még inkább az informális erők által megvívott fegyveres összecsapások kegyetlenségeiről ne is beszéljünk.
A bolsevik forradalom kapcsán észrevehető, hogy a szerző távolról sem áll hozzá olyan negatívan, mint legtöbb olyan kortársa, aki ugyancsak nem vált kommunistává. Különösen értékes a történelmi kép szempontjából, ahogy leírja a különböző nemzetiségű hadifoglyok hozzáállását a vörös forradalomhoz. Végül kalandos úton, németországi kitérővel sikerült hazajutnia, ahol rövid időn belül találkozott a romániai realitások egyik meghatározó tényezőjével, a következőképpen, Szatmárnémetiben, az egészségügyi karantén kapcsán:
„Sehogy sem ízlett az elszállásolás a pavilonban. Érdeklődtünk, hogyan lehetne megrövidíteni a vesztegzár idejét… Az elintézéshez legelőször is pénz kellett, ami nekünk nem volt. …Másnap meg is kaptuk a pénzt, és átadtuk a kantinosnak, hogy intézze az ügyünket, mert amint ő mondotta, baksis nélkül semmit sem lehet intézni. Itt ismerkedtünk meg először ennek a szónak a jelentésével, amely kb. annyit jelentett, mint a mesebeli varázsige.” (124.). Természetesen a baksis megtette a hatását, és a visszaemlékező hazatérhetett a megváltozott körülmények közé, gyakorlatilag új életet kezdeni.
Székely Gyula visszaemlékezése (Képek a szibériai hadifoglyok életéből) már megjelent a két világháború között, 1929-ben. Valószínűleg túl azon, hogy saját emlékeire reflektált, céljaként tűzhette ki azt is, hogy az orosz világot is bemutassa, saját szemén keresztül közelebb hozza, érthetőbbé tegye korának közvéleménye számára. A szocializmus évtizedei alatt nem véletlen, hogy nem került be a köztudatba, pedig komplex, értékes munkáról van szó, ugyanis részletesen leírja a szibériai vörös csapatok emberi és harci minőségét, jobban mondva ezek hiányát. A szerző maga, habár tiszti fokozattal rendelkezett, a közlegények között töltötte fogságának első két évét. Írói stílusa kapcsán kiemelendő a kritikus szemlélet, mely segítségével gyakran a visszaemlékezésen túlmutató, értékes és tanulságos összehasonlításokat végez, mint például a német és az osztrák–magyar hadseregekben fennálló mentalitásbéli különbség kapcsán a következőképpen:
„Különben a két hadseregben uralkodó szellem nagyban különbözött egymástól. A Monarchia hadseregében a katonákkal való bánásmód durva volt. Áthidalhatatlan űr tátongott a tiszt és a közkatona közt. Nem fejlődhetett ki a közös bajtársi érzés, amely a nagy cél elérésében egyesíthette volna őket. Voltak olyan századparancsnokok, akiknek egyetlen ambíciójuk az volt, hogy a legénység rettegjen tőlük. A német hadsereg egészen más alapokon nyugodott. A német katonát a beléje nevelt, az uralkodó és a haza iránti szeretet s az önfegyelem tette erőssé és hajlíthatatlanná. De a német katonából nem ölték ki az önérzetet, s nem sértegették állandóan emberi méltóságában… A két hadseregnél uralkodó s egymástól nagyban különböző szellemnek tulajdonítható, hogy a Monarchia hadserege messze mögötte maradt a német hadsereg teljesítőképességének.” (167. o.)
Nagy kár, hogy a magyar hadsereg döntéshozói e sorokból nem tanultak – hasonló keserűséggel vannak tele a második világháborús veteránok és hadifoglyok visszaemlékezései is, gondolok itt például Kolozsi Gergely István visszaemlékezésére. Talán akaratlanul is, de Székely Gyula itt olyan fontos, társadalomtörténeti szempontból nézve meghatározó társadalmi torzulásra mutat rá, ami fontos eleme volt az összeomlást követő társadalmi felfordulásnak, annak a politikai zűrzavarnak és magyar társadalmon belül felszínre került törésvonalaknak, amelyek végső soron Trianon tragikumához is vezettek.
Szőke Zoltán visszaemlékezésével összehasonlítva Székely Gyula írásán érződik, hogy még élete során megjelenésre szánhatta, ennek megfelelően is strukturált. Részletes leírásokkal, rengeteg információval szolgál, többek között a kötet fülszövegében megemlített azon információval is, hogy az 1848–49-es szabadságharc leverését követően Oroszországba került és ott maradt egykori hadifogollyal is találkozott. Miután nagyrészt sikeresen – habár egyáltalán nem könnyen – kimaradt a szibériai vörös–fehér polgárháborúból (a fehér oldal itt lényegében Kolcsák tengernagy hadseregét jelentette), több sorstársával együtt tengeri úton, Ázsiát megkerülve, végül a Földközi-tengeren keresztül érkeztek haza. Külön kiemelendő a saigoni tartózkodás leírása. A visszaemlékezés zárszava többek között a megjelenés évének és az ennek keretet adó kor közhangulatának kifejeződése:
„Bizonyos, hogy Oroszországban a bolsevista uralom el fog tűnni, s a kommunizmus eltakarítása után lesz csak látható és felbecsülhető az a tékozlás és rombolás, mely ezen esztelen uralom alatt végbement. Hosszú évtizedekre lesz szükség, míg Oroszország kiheveri a szovjet gazdálkodását. A kommunizmus őrületének reakciójaképpen Oroszországban izzó soviniszta, nemzeti irányzat fog következni, amelynek megerősödése után ismét teljes egészében feléled, megújul a pánszlávizmus, a mindent elnyeléssel fenyegető szláv veszedelem” (309.)
Rövid távon tudjuk, hogy ez a következtetés távolról sem következett be: a szovjet rendszer nem omlott össze, sőt, a második világháborúból szuperhatalomként erősödve került ki, és a pánszlávizmus az egykori jelentőségében mind a mai napig nem éledt újra. Ugyanakkor az összeomlás végül évtizedek múlva bekövetkezett, ennek hatásait mostanáig érezzük, és az orosz geopolitika napjainkban fénykorát éli. Ennek tükrében is érdemes reflektálnunk Székely Gyula szavaira.
A két visszaemlékezés értékes és érdekes olvasmányélményt nyújt mindazoknak, akik az első világháborús magyar hadifogolysors, az oroszországi körülmények, a szocialista forradalom okozta változások felől érdeklődnek, de akár csak tartalmas és minőségi olvasói élményre vágynak.

Szőke Zoltán – Székely Gyula: Magyar hadifoglyok Szibériában. Kolozsvár, Polis Könyvkiadó, 2019.