Gyógysör traumákra, válságokra és valóságokra

Csigavonalban kanyarodó kaméleonfarok, háttérben a térképek örök rejtélyeivel, egyszerre szét- és összetartó vonalrendszereivel. A Hrapka Tibor által tervezett figyelemfelkeltő borító a regény legfőbb motívumának tulajdonságaira, továbbá az író olvasóval szembeni elvárásaira is utal egyben. Mert nem véletlen, hogy Haklik Norbert olyan állatot vont be a Mona Lisa elrablása című regényébe, amelyről már az ősi kultúrákban is úgy tartották, egyidőben több irányba mozgatható, kíváncsi szemeivel egyszerre képes a múltba és a jövőbe tekinteni. Olvasóként szükség van egy csipet kaméleonságra, nyitottságra és kalandvágyra ahhoz, hogy egy négykezes történetbarter kapcsán különféle kultúrák, történetek, veszteségek, nők, na meg persze az egyedülálló Mona Lisa után indulhassunk.

Az utazás toposzához tartozó lehetőségekben bízva Kerekes Milán vonatra ül, hogy kilépjen élettörténete mellékszereplőjének cipőiből, s ezáltal félreálljon felesége gyászmunkájának útjából is. A cél azonban időközben átalakul: a kezdetben görcsösen segédkező férj fokozatosan eszmél rá arra, a veszteségek feldolgozását nem a sajnálatával és végképp nem az örökös emlékez(tet)éssel, hanem sokkal inkább az elengedéssel és a ráhagyással tudja elősegíteni. Az énkeresés félelmetes viharában, a szüntelen sóhajtozások és képzeletbeli hangok kíséretében, egykori barátja, Szapáry Tibor irányításával belecsöppen Brünn színesen zajló életébe. Miközben tartani próbálja a Tibi és a hímnemű, Mona Lisa nevű gyík által diktált tempót, fokozatosan szakad el veszteségeitől, hogy nemcsak a traumák, de a narratívák megsokszorozódása által íróként és férfiként is valóban felnőtté válhasson. Találkozásuk szükségszerűen billenti ki komfortzónájából a megrekedt személyiségét, a magán- és alkotói életét, így végül a regény zárlatában újból visszaköszön a híd motívuma, mintegy keretet adva annak a fejlődéstörténetnek, amelyen a főszereplő a kaméleonnyomok után kutatva, tudat alatt, a szélben egyensúlyozva, észrevétlenül haladt végig.

A pár nap cselekményeit fokozott érzékletességgel és részletességgel bemutató szövegvilág tizenkét fejezetét többnyire az alvás és ébrenlét, pontosabban a mámoros állapotok és a kijózanodás mechanizmusai tagolják. Haklik írói következetessége több ponton is megmutatkozik. Erről árulkodik a kötet első, bevezető mondata is, mely filmbe illően jelenít meg egy múltbéli emléket, a kezdetben háborús közegnek vélt brünni teret, a háromfejű kutyával, a táncoló toronnyal és egy férfival, aki Emese és Mona Lisa közt egyensúlyozva a menekülésen és menekítésen dolgozik. A jelenet, majdhogynem szóról szóra, újból felbukkan Mona Lisa eltűnésének estéjén, ám ezúttal már jelen időben, kontextusba helyezve. A sör, a whiskey és az abszint triumvirátusának hatása alatt még mindig homály föd bizonyos részleteket. Harmadik alkalommal viszont már az olvasó számára is teljesen megszelídül a tér, Zsófi néni által ugyanis megismerjük a csavart torony, a kerék, a brünni sárkány és a szökőkút történetét. Hiszen attól, hogy eleinte csak össze nem illő darabokat látunk, a megfelelő kapcsolódási pontok felfedezésével egésszé formálhatjuk a részeket: „itt lépten-nyomon belebotlik az ember olyasvalamibe, ami mintha nem illene bele az összképbe, mégis hozzátartozik ahhoz, hogy a város az legyen, ami” (226.).

Haklik regényének kétségkívül egyik legérdekesebb, legösszetettebb kérdése a kultúrákkal, a kisebbségekkel és a nyelvekkel hozható összefüggésbe. Milán által ugyanis mi is vendégként érkezünk egy olyan térbe, amelyben más (már) otthonosan mozog. S bár a tér rejtett jeleivel szüntelenül saját történelméről árulkodik, a tájékozódási kísérletek és gyakorlatok sosem tudnak kiteljesedni a nyelv és az emberek ismerete nélkül. A kriglisztika edzésterve és az olmützi diéta közt ingadozva felfedezzük a sör(nevek) történelmi konnotációjának mélységeit – mert a helyspecifikus ízélményeknek nem csak szaga, színe, de hangja és története van. A két barát az idegenvezetés sajátos módszerein, Tibi hódításain, valamint a „középkori roadmovie” (76.) hangulatú áltörténelmi regényen keresztül párhuzamot vonhatunk a történelmek, a mentalitások és a nők között. Mivel a főszereplő idegenként, nem pedig jövevényként járja a város labirintusát, gyakran értetlenül áll egy-egy szituációban: a jelek helyes értelmezésében bízva várja a megerősítést, azt, aki segítségére siet a tolmácsolás által. Olykor azonban nem a nyelvi hátrány a legnagyobb probléma. Hiszen hiába a nyelvváltás vagy az anyanyelvi kommunikáció, mert számára a lényeg nem a nyelvben, hanem a miértekben, a hogyanokban, azaz a történetekben kódolódik.

Kezdetben visszásnak tűnhet a női ábrázolásmódok férfitekintetet tükröző kizárólagossága, gondoljunk akár a kocsmatúrákra, akár a nők történelemben játszott szerepének reprezentálására. Haklik végül, késleltetve bár, de ellensúlyozza a hiányérzetünk Judita Kovaříková, azaz Zsófi néni személyében. Ő az egykori gyermek, a nő, aki habozás nélkül vállalja halmozottan kisebbségi helyzetét: „Igen, magyar vagyok. Meg zsidó. Magyar zsidó. És valamennyire felvidéki is, de nem kitelepített. Meg erdélyi. Cseh, szlovák, csehszlovák” (204.). Ahogyan a szerzőpáros pár oldalba sűrítve összegezte a magyarság lehetséges múltját, az igazi Mona Lisa-mosolyú nő is egy (többször újratöltött) csésze tea mellett mesél titkos nyelvekről, borzalmas felismerésekről, a nő helyéről [„Aztán az egyik veszekedésünk során azt vágta hozzám, hogy ha kevesebbet használnám a fejemet, akkor talán a méhemben is megfoganna valami” (229.)], és arról, hogyan alakult át egy pillanat alatt az otthon fogalma egy zsidó kislány számára.

Személyes és történelmi visszaemlékezések mechanizmusában közös kérdés, hogy eredetivel vagy másolattal van dolgunk. Nemcsak a koronaékszereket, de Tibor korábbi szerelmét, a kék dossziéban megbúvó történetet, sőt, olykor még a haj- és szemszíneket is bizonytalanság övezi. A látszat és valóság megkülönböztetésére irányuló törekvésekből arra következtethetnénk, hogy a regény tétje az, hogy az olvasó képes legyen a kétosztatúság jegyében határozott döntést hozni. De Haklik nem reked meg ezen a szinten. Azáltal, hogy a sisakos kaméleon otthonául egy olyan helyet választ, amihez „amúgy sem köt minket senki és semmi, akinek és aminek az elvesztése fájhatna, a jövő viszont ott van, egy erős ország szellemi életének és művészetének, illetőleg iparának a központjában, egy olyan országéban, ahol végre a nép az úr, és ebbe a népbe mindenki beletartozhat, aki hisz abban, hogy egy jobb és szebb világ épül a régi rend helyén” (225.), a regény több síkon is határfelszámolóvá válik. Rámutat arra, hogy nem kell összehasonlítani a traumákat, sem pedig választani közöttük. De lehet beszélni róluk, közössé lehet tenni őket. A kérdés csupán az, hogy hajlandóak vagyunk-e elsajátítani a szemgolyók bizarr koreográfiájának lépéseit, és tudjuk-e elég lassan inni a teát ahhoz, hogy a velünk szemben ülőnek legyen ideje (el)mesélni (204.).

Haklik Norbert: Mona Lisa elrablása. Kalligram, Budapest, 2021.

‍