Gesualdo – kolozsvári pódiumon

Jószerével elképzelhetetlen olyan koncertalkalom, hogy ne menne valódi eseményszámba Gesualdo vokális műveinek műsorra tűzése és előadása. Ellentmondásosságával még ma is hideglelősen foglalkoznak a zenei publicisták, hiszen a stílusteremtő madrigálkomponistáról ki szokás jelenteni, hogy csak a 20. század ismerte fel úttörő merészségét, viszont tudvalevő, hogy már a 17. század teoretikusai is a madrigál utolsó nagymesterei mellé emelték – igaz, jobbára csupán zeneelméleti megfontolásból. Legmarkánsabb műveiben, ötszólamú madrigáljaiban a formabontó, kromatika-alapú összhangzati eredetiség és a szövegi síkot eluraló, kétségbeesett halál-sematizmus döbbent rá Gesualdo kétarcúságára. Na és persze bárhol, bármikor szólaltatják meg műveit, Venosa hercegének – vagyis don Carlo Gesualdónak (1566–1613) – a biográfiai háttere is szóba kerül. Életművére letörölhetetlen színeket írt, hogy zsenge huszonnégy éves korában, in flagranti hűtlenségen érvén első feleségét, Maria d’Avalost fejedelmi szeretőjével, Caraffával, Andria hercegével, avangárd kegyetlenkedések kíséretében, bérgyilkosok segítségével mindkettőjüket lekaszabolta. Majd évekre kastélyába zárkózott, nem esvén bántódása – nyilván hercegi „mentelmi joga” folytán; bár az eseményekről részletesen beszámolnak a nápolyi hatóságok jegyzőkönyvei, és a történetet több olasz költő – köztük Tasso – is megörökítette. Négy évvel később Gesualdo Ferrarába utazott, ahol önfeledt együtt-zenélésbe fogott Luzzasco Luzzaschival, koruk egyik legszámottevőbb madrigalistájával. Ferrarában nősült újra.
Vitán felül óriási zenei tehetséggel bírt. A lant, a gitár és a csembaló virtuóza volt, de eredetiségére természetesen komponistai működése vet fényt. Hat kötetnyi madrigálja közül az 5–6. kötet már az érett férfi önreflexív, érzelmileg csiszoltan megalapozott, sötét tónusú, zenei nézőpontból pedig egyenesen meghökkentő vallomásait tartalmazza. Bár életrajzírói leginkább a fiatalkori vérengzés keltette lelkiismeret-furdalással magyarázzák késői madrigáljainak penetráns halál-hangulatát, mögötte vélhetőleg a századforduló nagy közfélelem-élménye is felismerhető.
„Kegyelem, kiáltom sírva, de ki hallgat meg? Ó jaj, meghalok, de halálom néma. Kegyelem, szívem édes kincse, mielőtt meghalnék, annyit hadd mondjak csak: meghalok.” (Mercè grido piangendo) – könnyű belátni: amit két évszázaddal később a borongós szentimentalizmus tovább ágasbogasított, az itt még nagyjából a haláldöbbenet vagy -félelem végtelenített litániája. Csakhogy a szövegek, melyek szerzősége gyakran homályos, ha nem épp érdektelen, Gesualdo madrigáljaiban a zenei anyag „szövése” révén borzongó meditáció és sürgetés alternációjában kelnek életre. Az akkordikus, lassú tömbszerűségben kifejlő, tobzódó harmónia-pompa hol ünnepélyes, hol meg rettegő-siránkozó hatásvilágot realizál, közben pedig a madrigál-szabályok szinte pontos betartásával megírt gyors, egymásba indázó frázisok mintha már a „magas” barokk polifónia hírnökei lennének. A lassú részek és a mechanikus polifóniává szerveződő, gazdagon figurált mozgalmasak váltakozásának mindig a szöveg adja a hátterét. „Itene, o miei sospiri” (Menjetek, sóhajaim) – mondják például az ötödik kötet egyik darabjának első, hatkettedes ütemei, máris meglepő harmóniai fordulattal –, majd azonnal nyolc gyors és fúgaszerű ütemben kontrasztálódik a sóhaj és a száguldás: „precipitate’l volo, a lei, che m’è cagion d’aspri martiri” (száguldó repüléssel [menjetek] keserű vértanúságom okához).
Túltenyésztettségként, a maga korát meghazudtoló ezoterikus világ burjánzásaként is szokták jellemezni Gesualdo kései madrigáljait. Fáradtságról, zsákutcáról, a reneszánsz manierizmusáról szoktak e (kamara)kórusművek mentén elmélkedni. A bomlás virtuozitása ugyanakkor akkora kamaraéneklési tudást és tapasztalatot követel meg, hogy csak a legprofibbaknak sikerülhet helytállniuk. A kolozsvári Filharmónia kórusából alkalmilag felosztott négy, egyenként tízfős kamaraegyüttes nem is tudta mindenhol egyenletesen ezt a feladatot teljesíteni. (Meggyőződésem szerint ugyanis az ötven-hatvanfős kórus énekesei másra vannak beállítódva, mint a tűpontos és átruházhatatlan felelősséggel járó kamaraéneklésre, más típusú készségeik fejlődtek felsőfokig). A február végén előadott nyolc madrigál mégis érvényes, hiteles eseménye volt a város koncertéletének, nem utolsósorban azért, mert az előadók elkötelezetten vállalták és élvezték az újszerűséget.
Ha már Gesualdo zenéje tökéletesen alkalmas arra, hogy négyszáz év után is újszerű legyen.