Gazda József utazásai térben és időben

Azt gondolom, hogy Gazda József a tanári hivatást, melyet mintegy hatvan évvel ezelőtt választott, igen tág értelemben határozta meg a maga számára. Ő ugyanis a tanulásnak és tanításnak annyiféle formájához folyamodott pályája során, hogy mindet csak felsorolni sem lenne könnyű. A tanulás elválaszthatatlan volt mindig is az utazástól, a tanítást és nevelést pedig élőszóban és írásban egyforma intenzitással, mondhatni megszállottsággal gyakorolta.
Gazda Józsefről – széttekintve az általa megtett pályán – megállapíthatjuk, hogy Szent Pál intelme szerint haladt, minthogy jóra használta az időt. Magyar nyelvet és irodalmat tanítván, diákjainak az ön- és magyarságismeret kibontakoztatásában játszott döntő szerepet. Más összefüggésben, de szintoly jelentős az a szerep, amit vállalt az erdélyi művészeti élet terén, kritikusi és művészettörténet-írói munkássága révén ugyanis mind a szakmai, mind a szélesebb olvasóközönség számára volt mindig fontos üzenete. Mondhatni „éhe a szépnek” hajtotta egyetemista kora óta műteremről műteremre, kiállításról kiállításra, hogy megértvén a szépet, az esztétikumot, azaz a művész alkotta csodát, kísérelje meg mások számára is közvetíteni azt, hogy részeltesse a sokaságot is mindabban, amit kevesek s főleg magyar művészek hoznak létre e csonka hazában. (Monográfiát jelentetett meg Gyárfás Jenőről 1969-ben, Nagy Imréről 1972-ben, Nagy Albertről 1982-ben, Gazdáné Olosz Elláról 1994-ben, Fekete Józsefről 2013-ban, Bocz Borbáláról 2015-ben.)
Életművének egy másik köre a művelődésszervezés, lévén, hogy egy kistérség szellemi életének – Németh László szóhasználatával élve – organizátora volt és az jelenleg is. Ez a kistérség pedig nem más, mint a szülőföldje, Háromszék, ahová a kolozsvári egyetemi évek, és néhány Székelykocsárdon, valamint Nagyenyeden töltött esztendő után hazatért feleségével és alkotótársával, hogy itt hozzon létre maga körül olyan termékeny közeget a mostoha külső és belső viszonyok helyébe és ellenében, ahol szellemi alkotó energiái kibontakozhatnak, s ahol a művészet és tudomány szava meghallókra, értő befogadókra találhat.
Mondottuk, az utazás egész pályáján végigkísérte Gazda Józsefet. Gondolati utazásokat tett kezdetben a művészek alkotta világokban, a szépség birodalmában, s minderről a műkritikus és művészettörténész folyamatosan be is számolt olvasóinak a korabeli lapokban és folyóiratokban rendszeresen közölt kritikáiban, tanulmányaiban. Aztán idők múltával megadatott számára az utazás lehetősége a valóságos térben, például Nyugat-Európában, az európai kultúra bölcsőjének számító Görögországban, de a civilizációk ősi földjén, Keleten és Egyiptomban egyaránt. (Útirajzokban számolt be ezekről, 1977-ben a Tegnapi kövek, mai utak címűben, 1985-ben a Kelet kapuiban, 2002-ben Az idő útjaiban.)Tudásszomja csak a nagy elődökéhez mérhető, de a talmi, a fényűzés és az anyagi haszonszerzés iránti közömbössége is azokat az egykori honfitársakat juttatja az ember eszébe, akik „pénz és taps nélkül”, de a megismerés vágyától vezérelve járták a nagyvilágot, illetve abból a célból, hogy hazatérve, otthon a közösség javára kamatoztassák, amit külhonban megismertek.
A rendszerváltás után aztán, amint megnyíltak a határok, egy másik nagy célt tűzött ki maga elé Gazda József, éspedig azt, hogy erdélyi magyar kisebbségi értelmiségiként és írástudóként felkeresse az Európán kívüli kontinenseken élő magyarokat. Olyan utak voltak ezek, amelyeket követően azt gondolhatta, hogy a nemzeti együvé tartozás szálai közül hacsak néhányat is sikerült összekötnie, akkor megérte a fáradságot.
De jóra használta az időt Gazda József akkor is, mikor – hazai magyar viszonylatban – az elsők közt, úttörőként fordult a történelem újfajta feltárása felé, az egyszerű ember emlékezetében élő személyes „kistörténelem” élő szóban való elbeszélését rögzítvén és dolgozván fel. Ez a munka is utazással, kis „kirándulásokkal” járt, amelyeket szűkebb pátriájában tett, faluról falura autóstoppal, helyi érdekű vonattal, zsúfolt buszokon vagy éppen gyalog, mondhatnám, egyik dombról a másikra. Az ilyen gyűjtőútjai során szerzett szóbeli, hangos dokumentumok révén aztán, mintegy alulnézetből sikerült megismernie a huszadik századi magyarság kataklizmaszerű „nagytörténelmét”. Mindebbe a történetírói, illetve szociográfiai munkába az 1970-es évek szigorúan ellenőrzött pártállami viszonyai közepette kezdett bele, amikor – főként a jelenkor történelméről – alig lehetett hiteles képet rajzolni. A régi falu emlékezete alcímet viselő kötetéről nem véletlenül mondták ki már megjelenésekor, hogy az a szerző talán legjelentősebb műve lenne, amit addig alkotott...
Megjegyzendő, hogy a Gazda-életmű rendszerváltás utáni fejlődése éppen abban az irányban teljesedett ki, amelynek kiindulópontján az 1980-ban kiadott Így tudom, így mondom áll. A Mindennek mestere és a Hát én hogyne siratnám 1993-ban jelent meg, a Jaj, miktörténtek, jaj, mik is történtek 1997-ben, Az Istennel még magyarulbeszélgettünk 2002-ben, az Emlékek Ázsiája 2003-ban.
Felmerülhet a kérdés, hogy hogyan is olvassuk legújabb, ugyancsak magnetofonos gyűjtés nyomán keletkezett könyvét, A Golgota útján címűt? A cím ugye szenvedéstörténetet ígér, ami – fellapozva a könyvet – könnyen helyhez és időhöz meg „főszereplőhöz” köthető: a Kárpát-medencei magyarság egy rövid és tragikus időszakára, az 1944–45-ös periódusra, valamint az ezt követő megtorlások éveire esik. Ezekre az évekre vonatkozik az a számtalan személyes vallomás és emlékidézés, amelyet a szerző egybeszerkesztett egy nagyformátumú, közel ötszáz oldalas könyvbe. Huszadik századi történelmünk egy rövid időszakának bemutatása tehát nem egy klasszikusnak tekinthető történettudományi munkában, korszakmonográfiában történt ezúttal, hanem a szóban forgó időszakot átélt, úgymond egyszerű emberek szóbeli visszaemlékezéseinek összegyűjtése és megszerkesztése által.
A megtörtént események élményszerű megelevenítésével szembesülhet tehát az olvasó Gazda József új munkájában. Egy ilyen tárgyalásmód megengedi, hogy akár szépirodalomként is olvashatjuk A Golgota útján című könyvet, éspedig folyamatosan, a bevezetéstől a végkifejletig. A történet – ahogy a szerző nevezi, a magyar holokauszt – elbeszélésének nyelve is sokszínű, lévén hogy a megszólaltatott szereplők, az adatközlők mind-mind a saját nyelvjárásukon beszélik el a velük megesetteket. Ezek pedig csángó-magyarok, székelyföldiek, mezőségiek, dél-erdélyiek, kalotaszegiek, partiumiak, bánságiak, délvidékiek, felvidékiek, kárpátaljaiak, őrségiek s így tovább. Az egyes történetek mondhatni láncszerűen kapcsolódnak egymáshoz, valamelyest követik az időrendet, s végülis összességük egy nagy társadalmi tablót eredményez.
Nem elképzelhetetlen ugyanakkor, hogy tudományos munkaként olvassuk Gazda József könyvét, úgy például, hogy az adott időkereten belül egy-egy téma vagy kérdéskör megismerésére összpontosít az olvasó, kiemel az egészből, a „nagy elbeszélésből” valamely, őt különösképpen érdeklő „kis elbeszélést”, amilyen ez esetben például az 1944. évi szovjet betörés a Kárpátokon keresztül, a lakosság menekülése a közelgő front elől, a Maniu-gárdák székelyföldi, erdélyi magyarüldözése és az előre kitervelt kivégzések, a fogságbaesés, a fogoly- és munkatáborok, a hazatérés, valamint a kitelepítések.
Egy ilyen anyagot összegyűjteni – Kányá­dival szólva –, behordani, majd feldolgozni és az olvasó elé tárni, következetes és módszeres munkát s nem utolsósorban elhivatottságot igényel, illetve feltételez. Mondottam, Gazda József több mint negyven éve kezdett bele a magnetofonos gyűjtésbe, de a behordott szóbeli anyag feldolgozásához, megszerkesztéséhez, a töredékek egymáshoz illesztéséhez – ahogy írta első ilyen műfajű munkája előszavában – előpéldái nem voltak. Tulajdonképpen a szóbeli történelmet, az oral historyt kezdte el művelni akkor, a történettudománynak egy új kutatási módszerét és műfaját, az elbeszélt történelmet választotta.
Ha pedig elhelyezést nyer a sok-sok mozaikkocka egy nagy felületen, egy egész társadalomról nyújthat képet az olvasó számára. Jelen esetben, amint mondottam, a Kárpát-medencei magyarság huszadik századközépi üldözéséről, illetve a világháború és a munkatáborok, valamint a kitelepítések körülményei között elszenvedett veszteségekről kapunk egy keresztmetszetet. „A könyv megszenvedett sorsú emberek vallomásaira épül – hangzik el az előszóban. – A pár száznyi, a poklok poklát megjárt ember jaját kiáltja világgá. A magyar holokausztot, mely közel félmillió emberáldozatot követelt, életeket, sorsokat tett tönkre, s megnyomorította egész nemzetünket.”
Megmutatja a könyv viszont azt is, hogy a szenvedést elviselő ember meg tud bocsájtani. Egyik szereplője, a kézdiszentléleki Ráduly Béla (1919–2008) vallomásából tűnik ki ez, aki hazatért a szovjet hadifogságból, magas kort ért meg, s meg is írta emlékeit (Törhetetlen hittel. Kézdivásárhely, Ambrózia Kiadó, 2005). Ő a következő vallomást tette a szerzőnek: „semmilyen néven nevezendő gyűlölet senki iránt nincs bennem – mondotta –. (...) Szeretettel kell közelíteni egymáshoz. Vigyázat, kemény beszéd! Ezt szinte lehetetlen megtenni. De ha Isten lakozik a szívünkben, és nem a bosszút forraló sátán, akkor meg tudjuk tenni. És meg kell tegyük annak érdekében, hogy békében és szeretetben éljünk egymás között.”
Akár a szerző végső üzenete is lehetne ez, aki önismeretünk elmélyítése végett valóban nagy utakat tett meg térben és időben.


Gazda József: A Golgota útján. Hét Krajcár Kiadó, Budapest, 2017.