Flash-próza, hosszúfénnyel

Abafáy-Deák Csillag új kisprózakötete jó példa arra, hogy mennyit hozzá tudnak adni egymás értékéhez a kisepikai villanások, ha van egy ívük, amelyre épülnek, egy kontextusuk, amelyben megszólalnak, amelyben párbeszédbe lépnek egymással. Vagyis kisprózakötet (a szerkesztő, Bene Zoltán szóhasználatával: kurtanovellák) esetében sem árt, ha a szerző nem csupán beleszuszakolja írásait, hanem van egy koncepció, tematikus, motivikus, stiláris kohézió.
E rövid írásokat tehát flash-prózának lehetne kategorizálni, és valóban, gyakorta csupán egy-egy jelenet, élethelyzet van felvillantva, az sem ritka azonban, hogy a balladisztikus, szikár, tömör formát továbbra is megtartva egy-egy komplett élettörténetet kapjunk kimerevítve – s ha már a fénycsóva metaforánál maradunk, akkor ez már nem villanás, hanem hosszúfénnyel pásztázás. Gondolok például a Madárinfluenza című írásra, amely szűk két oldalban az anya fattyúságát s lánya ebből fakadó traumatizáltságát, szerelmi boldogságra képtelenségét tárgyalja: a téma regénybe kívánkozna.
A kötet keretes szerkezetű, a keretet két, az írásra és olvasásra is reflektáló, önéletrajzi elemekkel átszőtt írás adja. A nyitány, az Első betűim egyébként nem túl szerencsés felütése a kötetnek: az alapötlet, a karakter mint betű és mint emberi jellem, nem feltétlenül eredeti, az írás/olvasás tanulásának gyermekkori misztériumát pátosszal ragadja meg, kicsit úgy, mint múlt századi klasszikusaink. Első betűk, szavak: „ein Haus”. „Azóta sem tudok betelni velük.” (…) „Függővé váltam.” Így jutunk el az ein Haus-tól a „DIE WELT”-ig, (a világ): „Csupa nagy betűvel. Amiben én is benne vagyok.”
Nemsokára kiderül azonban, ez az írás csak egy ráhangoló, nyitány (szükséges rossz?), mert a továbbiakban úgy fejti ki e motívumokat, hogy nem a lírai pátosz, hanem a józan, realista helyzet- és jellemábrázolás, tipikusan mai történetek kerülnek fókuszba. A Karaktergyilkos című írás az alapmetaforát úgy variálja, hogy a betűk „újra és újra felhasználhatók”, aztán kukába is dobhatók, ezzel a karakterek megsemmisülnek. Kérdés, hogy ugyanígy a múltunkkal is le tudunk-e számolni? Vagy annak karaktereivel kénytelen-kelletlen szembe kell néznünk?
Innentől „beindul” a kötet, sorjáznak a (gyilkos) karakterek, a hétköznapiságukban diabolikus figurák, kik mindannyiunk számára ismerős élethelyetekbe halnak bele és támadnak fel újra, katarzis nélkül, az újrakezdés kínjával. A Szárnyak című egy tipikus „second hand” lányt mutat be, aki szárnyalna, de nem lehet, köti a sorsa, a determináció, marad a pályaszélen, marad a panzióban takarító; az Ólomkatonák a generációról generációra átadott traumák szorításáról beszél. Búvópatak-szerűen az önéletrajzi szál is felbukkan, a Csak papír és ceruza személyes Trianon-történet, benne a szétszóratás magyar abszurdjával: „A 90-es évek elején érkeztem Magyarországra, a piros vonalon belülre, ahol immár harmadik állampolgárságként megkaphattam végre a magyart.”
A kötet legerősebb ciklusa a Névsorolvasás című, ennek írásai keresztnevekhez „nomen est omen” alapon köthető figurákat mutatnak be. A sort természetesen a Csillag című kezdi, ismét önéletrajzi utalásokkal. Hogy milyen együtt élni egy olyan névvel, amelyik nincs is (ld. József Attila), vagy amelyik bizonyos vidékeken állatnévként használatos… Hogy milyen az, amikor a többségiek (románok, németek) nem tudják leírni e szót, mert a cs betű számukra nem létezik. S hogy milyen daccal tudta túlélni mindezt az énelbeszélő, eljutva oda, hogy megbocsásson a névválasztásért az apjának, nevét éppen könyveivel téve fizikai értelemben is valóságossá, megfoghatóvá.
És sorjáznak a nevek és karakterek: Ernők, Palik, Boldizsárok, Arankák, Csengék, Frigyesek, Évikék, Pannák, Violák stb. A Dénes címűben a DNS-re való rájátszás, alliteráció hozza a csattanót, maga a szöveg azt az embertípust mutatja be, kinek sorsa fölött addig bábáskodik a túlságosan autoriter anya, hogy végül vakvágányra tereli. (Érdekes ilyen szempontból, hogy az anya figurája élesebben kirajzolódik, mint címszereplő, kallódó fiáé.)
Az Alma címűben, akárcsak a Csillag címűben, a névválasztás okairól kérdezősködik az érintett. A válasz nem is lehetne frappánsabb és fanyarabb, benne van egy egész félresiklott házasélet görcse: „Azt is csak egyszer kérdezte meg, hogy miért kapta az Alma nevet. Mert apád a körtét szerette, és nem mesélt tovább.” Párnovellát vagy tükörnovellát is találunk: az Emma és a Matild ellenpólusok, mindkettőben szerepel a ma szó, de ellentétes előjellel. A Matild című egyébként a kötet legmegrázóbb írása, izgalmas a narratív technikája is: ugyebár adott a tény, hogy a konkrét szerző nőnemű, ebben a novellában azonban egy férfi elbeszélő szemszögéből ismerjük meg a kisajátító, örökösen anyáskodó nőtípust. Megjegyzendő, hogy még jó néhány írásban találkozunk férfi (én)elbeszélővel, a szerző számára kihívás, hogy ne legyen egynemű a nézőpont. A Matild csúcsjelenete az, amikor a férfi ki akar törni ebből gyermeki, alárendelt szerepből: „Rám nem kell vigyázni, 35 éves vagyok! Ha nem kéne, akkor nem lennék itt!” Vagyis Matild nem képes igazi partneri kapcsolatra, csupán ilyen tyúkanyósra. A szerző fájón és hitelesen térképezi fel a 21. századi párkapcsolatok szimptómáit, rákfenéit.
Amint korábban utaltam rá, néhány írás töredékesen adagolt, komplett élettörténetként is felfogható, kis, mindennapi tragédiácskákkal. Ilyen az Anti című is, melynek címszereplője addig koslat az országban antikvitások után, míg mellőzött, elhanyagolt felesége drasztikus lépésre szánja el magát…
A kifordult, tartalmát vesztett párkapcsolatok témája többször is felbukkan egyébként, az Aranka címűben például kevésbé tragikusan, inkább bohózatszerűen. Ez az írás kimondottan színpadi jellegű, jelenetszerű (végig párbeszédek uralják, a cselekvés a beszéd aktusában jön létre).
Az utolsó ciklus az N.N. címet viseli. Ha jól dekódolom, akkor a nomen nescio, név nélküli rövidítéséről van szó, és akkor ilyen értelemben a korábbi ciklus ellenpólusáról: míg abban a nevek révén teremtődött meg egy erőtér, ebben a névtelenség mögötti jellemek bukkannak fel. E ciklus legerősebb, legfontosabb darabja egyértelműen A bécsi nő című záró tétel, amely keretezi a kötet írásait. Újabb önéletrajzi elemekkel átszőtt írásról van szó, mely az élethelyzetek és sorsok ismétlődésének törvényszerűségeit próbálja megfejteni. Az írás egyik jelképes mozzanata, hogy az énelbeszélő, Budapesten, a Nagykörúton sétálva lát egy kidobott zongorát: „Virágföld borította. Elföldelték. Eltemették a zenét? A virágföldben növények. Nem madarak, hanem virágok nyelvén szól hozzánk ezután? Hallja valaki a zenét? A kipufogó gázok szaga keveredik a street food illatával (…) Street art. Nincs étvágyam.” A zene a hétköznapokból való kiemelkedés eszköze volt a nagyanyja (a bécsi nő) számára, és számára is az, de a zene létezési formája már megváltozott, mint ahogy zongora helyett is jobbára a telefonon pötyögünk…
Kevés üresjáratú, erős kötet született, melynek talán csak a szerzői fülszövege lett kissé fellengzős-kivagyi, a két borító között az önmagunkkal való szembenézés komor, máskor könnyedebb írásai sorjáznak. A szövegek jól példázzák, hogy egyediből, önéletrajziból is lehet általános érvényűt szublimálni (vagy: talán csak abból lehet).
A szerző a személyes életvilágának elemeit a külső, objektív valóság viszonyrendszeréhez igazítja, fikcióval elegyíti, a tapasztalatit a megfigyelttel ötvözi és ez összességében jó receptnek bizonyul. Elmondható, hogy a formát, műfajt is élesre csiszolta (ez a második kötete ezekből a kurtanovellákból, az első, a Nem könnyű szeretni 2018-ban jelent meg), az eredmény: jól olvasható, fontos kérdéseket taglaló, rövidségük ellenére visszhangot keltő írások. Alaphelyzetüket tekintve a 21. századi (városi) kisember csetlését-botlását, kiszolgáltatottságát mutatják be, de olykor megjelenik a túlélést segítő humor is. Az abszurd görbe tükrében magunkba nézünk – s máris jobb lesz egy kicsit. Valahogy úgy, hogy nem könnyű, de legalább nehéz.

Abafáy-Deák Csillag: Gyilkos karakterek. Parnasszus Könyvek, 2020.