.svg)
Bár kamaszkori versei megjelentek a Convorbiri literare folyóiratban, majd 2002-ben a 10. Vasile Alecsandri Országos Versmondó Fesztiválon elnyerte a Junimea Kiadó díját, meglepő módon Mira Marincaș (sz. 1984, Szatmárnémeti) mégis szunnyadni hagyta lírai tehetségét.
A kolozsvári Művészeti és Formatervezési Egyetem fotográfia szakának elvégzése után azonban számos hazai és külföldi kiállítással tűnt ki fényképészként. Fotográfusi hivatása a tanításban is egyértelműen megmutatkozott, hiszen jelenleg is a kolozsvári Sapientia Egyetem oktatójaként dolgozik, fotókurzusokat tart a diákoknak.
Így aztán Alexandre Dumas híres regényének címét idézve (Húsz év múlva), Mira Marincaș számára, aki a Mea fascia című vers- és fotókötetet (Szerk. EXIT Kiadó, Kolozsvár, 2022) jegyzi, a költészet világába való visszatérés nemcsak szavakon, hanem fényképeken keresztül is történik. A kétnyelvű, román-magyar verseskötet magyar fordítását Orbán János Dénes készítette. A kötet bemutatójára 2022 márciusában, a kolozsvári Szabók Bástyájának tornyában került sor, vagyis egy olyan helyen, amely Erdélyre jellemző multikulturális légkört, nyitott és nagyvonalú teret biztosít a művészeti párbeszéd számára. Az eseményhez a rendezvény házigazdája, Dr. Ancuța-Lăcrimioara Chiș, a Városi Kulturális Központ szakfelügyelője egy Mira Marincaș védjegyét viselő fotókiállítást is szervezett. Kép és szöveg közti művészeti párbeszédet pedig Horea Poenar kolozsvári egyetemi oktató biztosította.
A japán spiritualitás élő, dinamikus, ZEN-köröket generáló tektonikáját ismerő olvasónak hamar feltűnik, hogy Mira Marincaș írói munkásságának igazi minőségét az a művésziség adja, ahogyan a szavak könyvlapokon való elhelyezése az illusztrációként szolgáló fotókhoz viszonyul – a könyvet fotóművészeti albumként is felfoghatjuk, vagy miért ne, akár japán legyezőnek is, fekete–fehér szekvenciákkal, amelynek csíkjaira versek és fotók vannak nyomtatva. Ezek a fényképek nem leíró jellegűek, nem pusztán dekoratívak, hanem maguk is lírai pillanatképek, rövid, mély lírai lélegzetvételek. A ZEN-meditációk kategóriájába tartoznak, amelyek a természet szépségét a tökéletesség pillanatában, a teljesség értelmében vagy a pillanat mulandóságában, a romlandóság értelmében szemlélik és örökítik meg.
Az olvasónak feltűnik az is, hogy a fény központi szerepet játszik a költő által javasolt alkímiai játékban. A fénynek köszönhetően, amelynek segítségével a szerző az érzékeny papírra/lencsére írja verseit, a tartós idő vagy profán idő kozmikus idővé alakul át. A hétköznapi, banális tér pedig ugyanezen alkímiai folyamat révén, a fénynek köszönhetően szentté válik. Nem véletlenül említi az előszó szerzője, Bánkövi Dorottya, hogy a szerző „nem kevesebbre vállalkozott, mint megszülni a téridőt. A teret idővel – szavakkal, gondolatfolyamokkal és elhallgatásokkal –, és az időt térrel – fotográfiákkal -–, amelyek a történet egy-egy pillanatának kimerevített, kölcsönvett emlékei, lenyomatai”.
Mint egy bibliai látomásban, a művész a sötétség és a fény kontrasztjait két jól elkülöníthető szegmensre osztja: Az első napon sötétség volt, illetve ...és a fényképész napja volt című versek adják meg a kötet tengelyét. Az egyik részből a másikba való átlépés a sötétségből a fénybe, a rejtettből a felfedettbe, a szóból a fényképbe vezeti az olvasót.
Más olvasási szinteken a félénk fény útvonalaival kísérletezik az érzékeny retina, egy retina, amely chiaroscuroban érzékeli egy állapotos nő sziluettjét és az „ősanya”, ahogy Bánkövi Dorottya találóan nevezi, vajúdását – íme, két egyszerű nyelven, a tónusokat szokatlan őszinteséggel bemutató téma a kötetből. Stilisztikai szempontból a szerző olyan természetesen szólal meg, hogy a nyelv elég rugalmassá válik ahhoz, hogy elrejtse a pillanat, az élet és a halál kérlelhetetlen áramlásának érzékeléséből fakadó feszültségeket. A versek olvasása a szavak homokórában való lepergésének vizuális érzékelését ébreszti fel az olvasóban, amelyben szimbolikusan már nem homokszemek, hanem vércseppként érzékelt szavak áramlanak.
A kötet címét is adó Mea fascia című vers zárja le a hátsó borítón a fekete–fehér, a sötét–fény, világos–sötét ciklusát (ennek a fényjátéknak a Mira Marincaș által zseniálisan rendezett illusztrációja külön dicséretet, a borítóillusztrációk külön plasztikus elemzést érdemelnének):
„izomkorlát a tenni és lenni igék között.Összetűrt kötszerek, mulasztások.A teher imperatívusza.Első nap: sötétség. Második nap: világosság.Az anyanyelv hangja, bármilyen is lenne az,Rostkötelékek hálózatává alakul.”
Mira Marincaș fényvarázsának jegyében fogant debütkötetéből az esztétikai kifinomultság levegője árad – mint láttuk, a japán művészet jegyében –, komoly hitelességgel megfogalmazott ars poeticát olvashatunk. Úgy véljük, Mira Marincaș könyvében egy ereje teljében lévő költő mutatkozik meg, a szó és a fényképezés művészetének mestere, aki e két világot eredeti módon kombinálja és formálja át lenyűgöző művészi szertartássá.
Fordította Vallasek Júlia
