Felmerül-e Bottesini Atlantiszból?

Mi tagadás, egy-egy zenei különlegesség akkor is megmatatja a fantáziát, ha az illető teljesítmény nem épp kimagasló művészi színvonalával vonja magára a figyelmet. Efféle érdekesség lehet az általában kevésbé szóló-, mint inkább zenekari hangszerként ismert instrumentumok első vonalba kerülése. Így jár az ember, ha Giovanni Bottesini reprezentatív művei kerülnek a látóterébe. A 19. századi lombardiai Bottesini József ugyanis kivált szóló-nagybőgőre írt opuszai miatt emlékezetes a zenetörténetben.

A bevezető soroknak persze korántsem elsősorban az a „dolguk”, hogy Bottesinit, e kismestert mentegessék, vagy valamiféle megelőlegezett apológiával felkészítsék az olvasót, hogy nem valamely zeneszerző-zseniről áradozó bekezdések következnek. Nem vitás, hogy Bottesini bizony szerény másod- vagy harmadvonalbeli komponista a 19. századi nagy zenei (zenészi!) áradásban, pláne Itáliában – illetőleg 1861-től Olaszországban. Alakja mégis gyakran feltűnik a zenetörténet lapjain, mégpedig nem is csak az olaszéin. De hogy lesz európai – sőt Amerikában is – elismert zenész egy bőgős?!

Tízéves korában Bottesini még a cremai Teatro Sociale timpanistájaként – vagyis üstdobosaként – ügyeskedett. Majd hegedűt tanult szülővárosában. Apja a milánói konzervatóriumba íratta volna hegedűre, de mivel anyagi gondjaik nem tették lehetővé a taníttatást, csak ösztöndíjas helyek lehetősége maradt – fagott vagy nagybőgő szakon. A bőgővizsgára Giovanni hetek alatt felkészült. Becsületesen végigiparkodta a főiskolát, nem is akármilyen eredménnyel. Még milánói lakos volt, amikor hirtelen felindulásból egy időre az Újvilágba ment dolgozni. Bőgő-szólamvezetői állást töltött be a havannai Olasz Operánál (amelynek később igazgatója lett). Itt komponálta első zenedrámáját, a Kolumbusz Kristófot, amelyet 1847-ben mutattak be. 1849-ben Angliában is tüsténkedik, a Musical Union koncertjeinek bőgőszólóit játssza. Alig pár év múlva Bottesini már európai reputációjú karmesternek számít. A párizsi Théâtre des Italiens-ben talál alkalmazást 1855 és 1857 között, ebben az időszakban írja második operáját, a Firenze elfoglalását. Palermo és Barcelona a két következő hosszabb életállomása, közben elkészül Marion Delorme című operája is. 1871-ben a londoni Lyceum Theatre olasz operai évadát vezeti, miközben befejezi az Ali Babát, de ő dirigálja Verdi Aidájának ősbemutatóját is 1871 karácsonyának előnapján a kairói operaházban.

Igen, de ezek „csak” az operaszerzői és karmesteri fegyvertények. Hol marad a bőgő? A bőgő nem maradt el, sőt az évtizedek teltével egyre jelentősebb védjegye lett Bottesininek. Miközben Liszt és Chopin Európa-szerte ihletetten hevítették ájulatba a hölgyeket (másodsorban pediglen az urakat) dallamos, futamos, grandiózus vagy mütyürkés zongorai virtuozitásukkal, Bottesini Nápolytól Pétervárig számos nagyváros koncerttermében aratott ugyanolyan zajos sikereket nagybőgős teljesítményeivel. Gran duo concertante című, hegedűre és nagybőgőre írt kettősversenyét például Wieniawskival és Vieuxtemps-mal is eljátszotta, akik a hegedűsök korabeli mezőnyében a leglegebbek voltak. (Nota bene: a Gran duo concertantét Bottesini még egész fiatalon eredetileg két nagybőgőre szerzette zenekari kísérettel.)

A nagy Bottesini-hírnév – amelynek mára sajnos alig maradt nyoma – egykor számos egyéni megoldásnak is köszönhető volt. „A bőgő Paganinijának” gyakran nevezett mester tudniillik többnyire nagy szekunddal vagy akár kis terccel is följebb hangolt, háromhúrú bőgőn játszott (a csillogóbb hangzás érdekében), ráadásul forradalmasította az üveghangokon való játékot, sokkal nagyobb szerepet hárítva a flageolettre, az akusztikai felhangok megszólaltatását hasznosító hangképzési módra.

Az egykorú cikkek, 19. századi lexikonok mély elismeréssel emlékeztek meg Bottesiniről. Halála után azonban elenyészett az emléke. Az ok banális: nem volt, aki a műveit méltó módon elő tudta volna adni. A 20. században nyilván többen is újrapróbálkoztak vele. Leginkább Ludwig Streichernek sikerült a Bottesini-redivivus elindítása, az ő révén egyre gyakrabban szivárogtak vissza a koncerttermekbe Bottesini bőgőversenyei és szonátái. És meglepő módon egy kortárs magyar bőgős és muzikológus, Járdányi Gergely az, aki az egykorvolt maestro tekintélyes életművét szisztematizálta, bőgőműveiből kritikai kiadást preparált, és hangfelvételeken, koncerteken, tanulmányokban fáradhatatlanul megidézi az egykor elfelejtett Bottesinit.

‍