Felejtsétek el Drakulát!

Kolozsvár(i színház) külső szemmel

Per Nyholm tudósítja a dán Jyllands-Posten olvasóit Kolozsvárról

2012. május 24., csütörtök

Felejtsétek el Drakulát! A valóságos erdélyi világban a vérszívó uralkodó csak színes levelezőlapokon és a hasonlóképpen kiszínezett brani (törcsvári) kastélyban létezik, ahol japán turisták fényképezik egymást nagy lelkesen, ami csodálkozást kelt a szkeptikus nyugati turistában. Mi megy végbe ezekben az emberekben? Kik ezek az emberek, akik beveszik ezt a történelmiség és a józan ész hiányát mutató marhaságot?

Elég ebből! Drakula abban a formában, ahogy valóban létezett – nem az angol Bram Stokers úgynevezett gótikus fantáziájában – a románok Vlad Ţepeşe dicsőséget szerzett magának az oszmánok elleni harcokban a 15. században. Úgy hírlik, okos fejedelem volt, aki a kor szellemében uralkodott, amihez az is hozzátartozott, hogy ellenségeit karóba húzatta. Ez a kivégzési mód abban állott, hogy az áldozat végbelébe bevezettek egy karót, amit ezután fölállítottak, s az elítélt lassan – nagyon lassan – a saját súlyánál fogva süllyedt rajta lefelé. Az ügyes hóhér úgy tudta intézni, hogy az áldozat csak akkor halt meg, amikor a karó eltörte a nyakcsigolyáját, s e folyamat pedig gyakran több napig is eltarthatott. Akit különösen érdekel, hogy zajlott az ilyen kivégzés, olvassa el Ivo Andrić Híd a Drinán című regényét, amely véleményem szerint a legjobb könyv, amit valaha írtak a Balkánról.

Újra itt vagyok Erdélyben, miután évekig távol maradtam tőle, s ez, úgy tűnik, hiba volt – nem a viszontlátásról, hanem a távolmaradásról beszélek. Sok minden megváltozott és többnyire a javára. Pompás vonatok járnak a Bécs–Budapest–Bukarest vonalon. Kolozsváron a történelmi épületeket, emlékműveket és utcákat rendbe hozzák, hipermodern villamoshálózatot építenek. Kevesebb koldust látni itt, mint Koppenhágában vagy Párizsban. Ennek az is lehet az oka, hogy kevesebből van mit adni. A város egyetemén egy professzor havi fizetése alig 3000 dán korona, egy gyári munkásé vagy egy bolti eladónőé éppen ennek csak a fele. Az üzletek kínálata kifogástalan, mindenütt barátságosak és szívélyesek az emberrel. Meglepően sokan tudnak angolul.

A románok Cluj-a, a magyarok Kolozsvárja, a németek Klausenburgja a sokféleség magával ragadó városa, közép-európai, éspedig Közép-Európa legigazibb arcát mutatja, amit csak felszínesen érint az a bűnös és butító kapitalizmus, ami most tönkreteszi Nyugat-Európát. Észrevenni, hogy a városban 30 000 diák tanul.* Észrevenni a nyitottságot, amit az ember annyira hiányol már Budapesten és Bukarestben. Pedig Erdély történelme nem éppen szívderítő történet. Bizonyos vonatkozásban emlékeztet Dánia és Németország viszonyára. A magyarok és németek évszázadokon át uralkodtak itt a románok rovására. A Magyarország számára oly fájdalmas trianoni béke folyományaképp 1920-ban Bukarest átvette a kormányzást és megfizettette a magyarokkal a múlt bűneit. Mára a németek elhagyták Erdélyt. A magyarok azonban itt maradtak a szülőföldjükön, pontosan úgy, ahogy a dél-jütlandiak a magukén, és azon az áron, ami ezzel jár. Az 1989-es forradalom után és különösen azután, hogy Magyarország és Románia belépett az EU-ba, az itteniek érett emberek módjára és demokratikus elvek szerint élnek egymás mellett.

Nacionalista őrültek még mindig csaholnak. Bukarestben azzal vádolják a magyarokat, hogy Magyarországhoz akarnak csatlakozni, Budapesten pedig azt is hallja az ember – pontosan ugyanúgy, mint a dán szélsőjobboldali körökben –, hogy az újraegyesítés reményét nem szabad föladni. Kolozsváron, ahol barátomnak és fordítómnak, Simoncsics Péternek köszönhetően (aki 2003 és 2008 között az egyetem vendégtanára volt), egyetemi emberek, köztük Egyed Emese magyar irodalom- és színháztörténész és Sanda Tomescu-Baciu skandinavista professzor asszonyok, Benő Attila magyar nyelvész docens társaságában forogtam, valamint a világszínvonalú magyar színház színészei között, ezt az agitációt betegesnek tartják. Inkább a kozmopolita Erdélyt részesítik előnyben valamiféle magyar vagy román provinciával szemben.

Még annyit tennék hozzá Vlad Ţepeşhez, hogy olykor volt benne együttérzés is. Amikor egyik udvari embere panaszkodott a csatatéren terjengő bűzre, ahol a halottak és haldoklók egymás hegyén-hátán feküdtek, Vlad karóba húzatta, méghozzá nagyon magasra. Odafenn frissebb a levegő!

Igazság és valóság

2012. május 31., csütörtök

Vajon a helyszíni riporter volna az első történetíró? Aligha. Ő inkább a történetíró beszállítója, a történetíró csak őutána vizsgálja meg az események folyását, tartalmát és jelentését. Addigra azonban a riporter már régen továbbállott.

Az újságírónak nem lehet és nem is kell az erősen reklámozott igazságot leírnia, ami valószínűleg nem is létezik, és meglehetősen szubjektív jellegű. Egy olvasó azt kérdezte tőlem a minap, hogy miként élném meg, ha az EU közelgő összeomlása leleplezne engem mint notórius hazudozót. Azt mondtam neki, hogy az EU, minden körülményt számba véve, pompásan működik, és az európaiak számára nagy anyagi, politikai és mindenféle más haladást hozott. Az EU úgynevezett összeomlása egyesek számára vágyálom, mások számára rémálom. Mindkét oldal, úgy látom, szűk látókörű, és távol áll az európai és globális valóságtól.

A valóság az, ami közel esik hozzánk, ami majdnem objektív. És ennek a leírása az újságíró szakma lényege. Legyen az igazság vagy a többféle igazság a próféták, az őrültek és a falubolondja-félék gondja.

Ilyen egészen felszínes gondolatok foglalkoztatnak engem Kolozsváron, ami valaha a Habsburgok kettős monarchiájának egyik legfontosabb városa volt, csordultig tele kultúrával és pénzzel, amit románok, magyarok és németek laktak. Mostanra a 12. században telepesként behívott németek, az úgynevezett szászok, elmentek, vissza abba a Németországba, amelyet már egyikük sem ismert, vagy kivándoroltak Ausztráliába. A magyarok és románok viszonya Erdélyben nem volt súrlódásoktól mentes, de ma egymás mellett élnek az EU jóindulatúan szigorú rendjében. A korábban magyarok elnyomta románok vették át a várost. A magyarok ma egy respektált kisebbséget jelentenek. A város kétnyelvű egyetemét a kiváló román bakteriológusról, Victor Babeşről (1854–1926) és a nem kevésbé kiváló magyar matematikusról, Bolyai Jánosról (1802–1860) nevezték el. Ilyen az európai valóság, amikor a legjobb.

Emlékszem első kolozsvári látogatásomra. Ez 1986-ban vagy 1987-ben történt. A város morálisan és fizikailag romokban hevert, tele szürkés arcszínű emberekkel, akik félig holtan éltek egy olyan keretben, ami az esztelenség üres pompájából volt összekalapálva. Az igazság tanúja voltam? Az igazság sokféle. A kommunisták Kolozsvár tönkretételét a proletár társadalom fölépítése egyenes előfeltételének tartották. Így mondták – és néhányan közülük hitték is. Az én igazságom más volt. A valóságtól azonban se ők, se én nem tekinthettem el.

Az 1989-es nagy változások előtt a kor több diktátorával találkoztam: Erich Honeckerrel Kelet-Berlinben, Wojciech Jaruzełskivel Varsóban, Gustav Husákkal Prágában, Kádár Jánossal Budapesten, Todor Zsivkovval Szófiában és Nicolae Ceauşescuval Bukarestben. Legtöbbjük bornírtnak tűnt, akit beszippantott saját személyes igazsága, különösen Honeckert és Kádárt. Jaruzełski Párizs rejtélyes Charles de Gaulle-jára emlékeztetett (felesége, Barbara Jaruzełska egy odavetett megjegyzésében utalt is rá nekem, hogy férjét ő maga is titokzatosnak találja). Ceauşescu egy tisztára sikált s*ggfej volt, aki teljesen eltávolodott a valóságtól, s ez néhány hónappal később az életébe került. Amikor kezet fogott velem, éreztem kicsi, finom, lakkozott körmű pracliját – és azt is, hogy egy potenciálisan gazdag országban vagyok, amit az ő őrült rendszere valamiféle Ugandává változtatott, ahol még banán se terem.

Anyagot szolgáltattam a jövő történetíróinak? Nem tudom, de nem is érdekel. A valóságot írtam meg – a változásokat Közép-Európában és a háborúkat a Balkánon – úgy, ahogy megéltem. Írtam, amit írtam, az adott pillanat feltételei között, nem mindig jól, de a tőlem telhető lehetséges legjobban. Tanulság? Az olvasók követelhetnek ilyet az újságírótól. De semelyik fél sem hiheti, hogy birtokában van akár egy igazságnak is, nem beszélve az igazságról magáról. Elég kell legyen maga a valóság.

Hedda Gabler találkozik Drakulával

2012. június 10., vasárnap

Hova mennek Ibsen nőalakjai, ha elhagyják otthonukat? Ha elhagyják az álszent világot, szifilitikus férjüket, kispolgári öltözőszobáikat és pincéjük kísérteteit? Nóra kiviharzik a christianiai [Oslo korábbi neve, S. P.] éjszakába, ki az erkölcsi pusztaságba, ami egykor az Észak világa volt, sőt talán ma is az. Hogy megtalálja önmagát. Amihez a legjobbakat kívánhatja csak neki az ember. Hedda Gabler föladja a harcot, apja pisztolyát homlokának szegezi, majd elsüti egy Erdélybe tett kirándulása során. Utóbbi tettét egy világszínvonalú – megrázó, felkavaró és az emberi természetet drámai módon leleplező – színi előadáson követi el az Állami Magyar Színház színpadán Kolozsváron, ebben a nagyon európai városban, amely oly távoli és magányos, hogy csak nagyon kevés európai hallott róla.

Három órát ül az ember a helyén, szünet nélkül, olyan közel a színészekhez, hogy néha nem is nézőnek érzi magát, hanem a dráma – vértelen – résztvevőjének, akit beszippant Ibsen elemi erővel örvénylő művészete. Hihetetlen a hatása! Csak ne legyen még erősebb! Röviddel azután, hogy a képzeletbeli függöny legördül, találkozunk a színészekkel a színház büféjében. Előkerül a cigaretta és sör. Mindenki fáradt, de föltöltődött a fenomenális előadás végeztével.

Másnap este ugyanaz a társulat Bergman Suttogások és sikolyok című színpadi kollázsát játssza. Az ember nem hisz a szemének és a fülének, és újra meginog elképzelésében, hogy tényleg: lehetséges az emberinek és az embertelennek ez a teljes leleplezése itt, ebben a romániai tartományban, amely egykor magyar volt? Pedig lehetséges, és nem is csupán lehetséges. A kisebbség művészei a Bergman-előadásukért – amelyet, éppúgy mint a Hedda Gablert a román Andrei Şerban rendezett – megkapták a román színházi szervezet, az UNITER legnagyobb díját, amely kitüntetés morgásra késztette a román nacionalistákat. Erdélyben? Hát nem itt szövik az összes lehetséges összeesküvést Románia ellen? Hát nem itt követelnek önkormányzatot, és ha megadják nekik, mi lesz Moldovával és a Bánáttal? Mit tudnak a magyarok, amit a románok nem? Itt is, mint másutt Európában, a demagóg jobboldal a másféléktől, a cigányoktól, a zsidóktól, a muzulmánoktól, a németektől, a homoszexuálisoktól, a magyaroktól, a törököktől való félelemre játszik. Ez az a félelem, ami ott rejlik Ibsen és Bergman művészetében is. Az idegent szívesen leleplezzük, akkor is, ha nem ismerjük. De magunkat sohasem, sem a megvert gyereket, sem a csaló házastársat, sem a hamisított okiratokat. Ebben omlik össze a polgári lét.

A magyar színészek Kolozsváron paradox helyzetben élnek, egy nagyon erdélyi paradox helyzetben. Pontosabban ez napjaink legigazibb paradoxona Délkelet-Európában. Emiatt sokakat bizonytalan érzés fog el velük kapcsolatban. Ezek a színészek magyarul beszélnek, éreznek és gondolkoznak, de éppen azért, mert egy kisebbséghez tartoznak, fölül tudnak emelkedni a nemzetieskedő ostobákon. Nem hagyják magukat megfélemlíteni sem Bukaresttől, sem Budapesttől. Gyanakvóan tekintenek rájuk Bukarestből, Budapesten pedig – ahol a szintén Andrei Şerban rendezte Ványa bácsival léptek föl – úgy fogadják őket, mint akik egy másik világot képviselnek, őrülten jók, de nem a mieink, mert egy többnyelvű kultúrából jönnek. Ebben a kötöttségektől való szabadságukban van északi repertoárjuk kulcsa is, amely Ibsenen és Bergmanon túl magában foglalja még Strindberg Júlia kisasszonyát is. Szégyellje magát Skandinávia, ha nem hívja meg őket hamarost színpadaira vendégszerepelni. Columbiában és Dél-Koreában már látták őket.

Erdély? Hát ez nem Drakula földje? És pontosan hol is fekszik Erdély? Túl az Erdőn, ahogy a név mondja. És ki jár Erdélyben? A hamelni patkányfogó és gyerekcsapata, kóbor zsoldosok, a kaszás, sárkányok és egyéb mesebeli lények. A vámpír Drakulában nem szabad hinnünk. A hamis legenda forrása Vlad Ţepeş román fejedelem (1431–1476), aki román hadvezér volt és bár véreskezű, de vámpír nem. Voltak egyáltalán vámpírok? Aligha. Az erdélyi magyar főnemes asszonyt, Báthory Erzsébetet (1560–1614) vámpírsággal vádolták, s hogy áldozatainak vérében fürdött. Talán csak leszbikus volt. De az is lehet, hogy azért emeltek vádat ellene, mert birtokait akarták megszerezni. Az az ország csak a képzeletben létezik, a költők, színészek és a félbolond pszichológusok fantáziájában.

A valóság azonban egyáltalán nem ilyen. A hétköznapi Erdélybe nehézség nélkül jöhet az utazó Bécsből és Budapestről, keresztül a magyar pusztán, majd hullámzó, zöldellő dombok között fekvő, múltat idéző falvak és folyók mellett, melyekben piros lábú gólya kutat békák után. A vonat második osztálya kitűnő, az étkezőkocsi csupa élvezet, ami bennem újra fölveti a kérdést: mikor fog már a dán vasút beállítani egy étkezőkocsit az Aalborg–Koppenhága-vonalon? Ha a magyarok meg tudják csinálni, akkor talán a dánok is képesek rá. Vagy végleg megrekedünk abban a kulturálatlanságban, amely száraz szendvicsekben és újramelegített kávélöttyökben testesül meg? Ezek elől Drakula is elmenekülne, ahogy föltehetőleg Hedda Gabler is.

Erdélyben csaknem ezer éve európai dráma játszódik le, összeütközés a német, a magyar, a román és a török kultúra között. Az oszmánok elleni 1526-os mohácsi csatavesztés után, Magyarország bukását és a törökök Dunáig történt előre nyomulását követően itt maradt meg a magyar és nagymértékben a német kultúra. Magyarország benne volt Erdélyben, miközben Magyarország, pontosabban a magyar állam gyakorlatilag nem létezett. Abban az Erdélyben pedig, amely formálisan a Konstantinápolyban székelő szultán fennhatósága alá tartozott, létezett egy pompakedvelő magyar fejedelemség, amely e valóságos dél-európai környezetben híd volt Kelet és Nyugat között. Később változott a helyzet. Keresztény hadak visszaszorították a törököket a Balkánra, a Habsburgok kiterjesztették hatalmukat az Erdőn Túlra. A magyarok és a bevándorló németek, akiket szászoknak hívtak, alkották az uralkodó osztályt. A románokat éppen hogy csak megtűrték a városokban, amiért a korábbi uralkodó osztálynak drágán kellett megfizetnie, amikor az 1920-as trianoni diktátum után Erdély Bukaresté lett.

A szászok rég elmentek. Magyarok és románok türelmesen élnek egymás mellett, nem együtt, csak egymás mellett. A magyar színházat, a magyar operát és a magyar szimfonikus zenekart a román állam finanszírozza. A magyarok kedvenc rendezője Andrei Şerban, s ez az együttműködés, egyes vélekedések szerint, tökéletes kombinációja a magyarok purista realizmusának és a románok féktelen képzelőerejének. Ezen a szinten nincsenek – vagy alig vannak – nehézségek.

Nagyszüleink – mindenesetre a műveltebbek közülük – nem voltak teljesen tudatlanok Cluj, a magyarok Kolozsvárja, a németül beszélő Klausenburg felől, amely még a két háború közti időben is jelentős hely volt mint Erdély akkori és máig legnagyobb városa. Minden bizonnyal átutaztak rajta a fekete-tengeri fürdőhelyekre tartván. Kolozsváron gyárak, bankok, tanintézmények voltak. Itt született Matthias Corvinus (1443–1490), a magyarok nagy reneszánsz királya, a magyar–román–szerb hős hadvezér, Hunyadi János fia. Fehérre festett falú szülőháza ma is áll néhány lépésnyire Kelet-Közép-Európa legnagyobb gótikus templomától, amely Szent Mihálynak van szentelve.

Erdélyben mesél a múlt. A gótika és a reneszánsz hangján mesél. Németországról mesél, amit Németország is mesélhetne, ha a középkori német városokat nem bombázták volna le földig a II. világháborúban, ami vesztesége minden európainak, s ami bűn volt. Erdély – Európa, amilyen volt, szinte érintetlen vagy majdnem érintetlen, még a kommunisták pusztítási kényszere ellenére is. Ahová pénz nem jutott. Bukarestre jutott pénz, de Brassóra, Nagyszebenre, Segesvárra nem – és Kolozsvárra sem, amely némileg ugyan lepukkant, de így is vonzó keretéül szolgál egy kiemelkedő, bár a többség számára ismeretlen, mégis kiváló és nagyon eredeti színháznak. Aki látta előadásait, más emberként hagyja el ezt a várost és Erdélyt, mint amilyenként jött.

Simonics Péter fordítása

*A számadat pontatlan, de nem módosítottuk, éppen a szerkesztőség által felcímbe emelt „külső szempont” megőrzése okán. Más, vitatható megjegyzések esetében is így cselekedtünk. (A szerk.)