„Feketén kuvikol benn a szivem” (Aiszkhülosz ürügyén)

2023. április 16-án (fehérvasárnap), a déli órákban érkeztünk meg a családdal a szirakúzai (ókori) görög színházhoz. Két nappal korábban az agrigentói Templomok völgyében bámultuk a kétezer-ötszáz éves köveket, ezért egy kicsit elszomorodtam, hogy Szirakúzában nem romokat, hanem működő színházat találtam: a nézőtér kövei szépen bedeszkázva, hogy kényelmes ülés essék rajtuk, az orkhésztrán pedig egy előadás „Mad Max”-es díszleteit láthattam: rozsdás csille-­alvázat egy sínpáron, kissé hátrébb egy hatalmas szellőztetőrendszer még rozsdásabb csöveit, mintha gyermekkorom bányavidékének kellékeit vette volna kölcsön valaki.

Kiderült, hogy Aiszkhülosz Leláncolt Prométheuszának díszleteiről van szó, a rendező bizonyos Leo Muscato, aki többek közt arról híres, hogy öt évvel ezelőtt radikálisan új befejezéssel állította színpadra a Carment a firenzei operaházban: a hősnő nem hal meg a darab végén, hanem hősiesen szembeszáll a féltékeny férfival (ezzel a módosítással az alkotók – saját bevallásuk szerint – „a nők elleni erőszakra, a nők helyzetével való visszaélésekre” akarták felhívni a figyelmet).

*

„Feketén kuvikol benn a szivem, mert / bajra gyanakszik” – mondja a KARVEZETŐ Aiszkhülosz Perzsákjában, rögtön a darab elején, a 10–11. sorokban. Elkeserítő, hogy „már a régi görögöknél”, az i. e. 5. században is volt baj, éppen elég. Senki nem tudja például, hogy a ­Marathónnál és Szalamisznál is harcoló Aiszkhülosz miért ment a fénykorát élő demokratikus Athénból a türannoszok földjére, Szicíliába meghalni. Az irodalmi pletykákra fogékonyak szerint önkéntesen vonult száműzetésbe, mert nem bírta elviselni ifjabb kortársa, Szophoklész sikereit. Szerintem egyszerűen csak jól érezte magát Szicíliában, hiszen korábban is élt már ott, éppen egy szirakúzai türannosz, I. Hierón meghívására (s azt se feledjük, hogy a felvilágosult türannoszokban reménykedő Platón is szívesen használta kísérleti terepnek Szicíliát, nulla eredménnyel, persze – aki bővebb információkra is kíváncsi a korabeli Szicíliáról, olvassa el Plutarkhosz Dión című portréját a Párhuzamos életrajzokból). Mondom, senki nem tudja, miért Szicíliába ment meghalni Aiszkhülosz, fölösleges is ezen rágódni, egy dolog viszont biztos: mindössze egy hét szicíliai tartózkodás is meggyőzött arról, hogy ez a sziget még mindig, a térdig érő szemét között is alkalmas lehetne a teremtésre (meg is próbálkoztak vele a görögök és rómaiak és arabok és normannok éppúgy, mint a spanyol Bourbonok – az olaszokról/EU-ról nem is beszélve). Márpedig Aiszkhülosz nekem épp erről a teremtésről szól! Egyáltalán: aki el akarja képzelni – folyamatában! – a teremtést, az feltétlenül olvassa el Aiszkhülosz épségben fennmaradt hét tragédiáját! Mintha tektonikus lemezek válnának szét vagy csúsznának egymásra: súlyos, nehéz, ropog itt minden, miközben „Isten” folyton fülünkbe recsegi erkölcsi prédikációit! S ami a legszebb: mindez leheletfinom költészettel körítve! Rövid idézetgyűjtemény következik három Aiszkhülosz-darabból: amikor a perzsák hidat építenek a Boszporuszra, akkor „millió szögü nagy hadiútat kötöznek rá a habokra”; a vesztes „testéről lesír a gönc, mi rajta van”; „A gőg, virágozván, csapás-kalászt terem”; a HÍRNÖK „vadul meghajtva lába pörgő tengelyét” érkezik Thébába; a telehold: „a csillagok öregje, barna éj szeme”; Théba egyik ostromlója, a jós Amphiáraosz „lelkének mély barázdájából szed jó gyümölcsöt”; Oidipúsz „anyja teste földét, / hol sarjadott, maggal szórja be, / s vérlucskos gyökeret mer / növeszteni”, betelnek tehát „az ősi átkok ón-súlyu változásai”; „jajszók szelével üssön / főtök körül halottvivő evezőcsapást / kezetek” – kesergi a KAR, mikor az egymás ellen küzdő fivérek, Eteoklész és Polüneikész tetemét hozzák, tudniillik „Virágozták e nemzedéket / a kín koszorúival; / az Átkok végül felvisongtak / vad víjogással: e faj / veszett futással bukott”, mert a Sors „nyomoradó, fekete nyűg”; az Oltalomkeresőkben az orkán „vihar-ostoru”, az idő „végzet-szabta”, a szél „balirányu”, a gyűlölet „egetgyőző”, a törvény „őszhaju”. Stb., stb. Illetve… még egy (csak egyetlenegy) hasonlat az Oreszteiából: a Trója városába érkező Helené „olyan volt, akár a szép / síma drága szélcsönd”. Ismételjük meg: akár a szép síma drága szélcsönd! Ennél szebb hasonlat nem sok van a világirodalomban (tényleg szép lehetett ez a nő, a trójai vének már Homérosznál is „liliomhangon ciripelnek”, mint a tücskök, Helené láttán)! Szívből remélem, hogy ez a rövid idézetgyűjtemény is meggyőzően bizonyítja, hogy igaza volt Hamvas Bélának, amikor A száz könyvben így ajánlja Aiszkhüloszt: „Életünk egyik legmélyebb alapja az ősidőktől fogva átöröklött kép a fenségről. Isten, az Ég, a Tenger, a Lét, a Lélek. Aiszkhülosz a fenség költője: csupa nagyság, csupa komoly lassúság, csupa ég, tenger, lét, lélek – csupa Isten.”

*

Szándékosan hanyagoltam a fentiekben a Leláncolt Prométheuszt, illetve a görög tragédiaköltők egyetlen épségben fennmaradt trilógiáját, az Oreszteiát. Kezdjük talán az utóbbival: Agamemnónnak bűnhődnie kell lánya föláldozása miatt, felesége el is teszi láb alól – annak rendje és módja szerint, szeretőjével karöltve – a Trójából hazatérő vezért; a férjgyilkosnak bűnhődnie kell, Oresztész meg is öli az anyját; Oresz­tésznek is bűnhődnie kell(ene) az anyagyilkosság miatt, de végül a népgyűlés (Areioszpagosz), aprócska isteni segítséggel felmenti a gyilkost. Szent a béke, hurrá, harmónia, helyreállt a világrend. Tanulság? Csak mértékkel mindent, könyörögve kérünk mindenkit, hogy kerülje a hübriszt, mert nem lesz jó vége a dolognak. Csontra lebutítva ennyi Aiszkhülosz mondanivalója, akár kortársi történésből (Perzsák), akár a mítoszokból veszi a témát. Erről szól a Leláncolt Prométheusz is, maga a főhős mondja, hogy „a ránk szabott / sorsot nyugodtan kell viselni, tudva, hogy / erős a végzet, nem harcolhatunk vele”, ezért egyezik ki végül (a trilógia elveszett harmadik darabjában) a zsarnok Zeusszal, szörnyen felbőszítve a forradalmár Shelley-t, aki mérgében meg is írta gyorsan A láncaoldott Prometheust (Weöres Sándor fordítása). Ahogy az angol költő mondja drámai költeménye előszavában: „viszolyogtam oly gyenge kifejlettől, mely megbékíti az Oltalmazót az emberiség Elnyomójával. A mese morális jelentősége, mit oly hatalmasan ébren tart Prometheus szenvedése és állhatatossága, megsemmisülne, ha el tudnánk képzelni, hogy visszavonja nagy szavát és meghunyászkodik szerencsés és hitszegő ellenfelének”. És ezzel vissza is kanyarodhatunk a Carmennek radikálisan új befejezést kitaláló firenzei operaházhoz: a „cancel culture” nem ma kezdődött, de szerencsésebb korokban nem belerondítottak egy klasszikusba, hanem egy remekműre másik remekművel válaszoltak…

*

Mit tudott-akart tehát Aiszkhülosz? Mit kért könyörögve a kortársaktól is, és tőlünk, szegény utókortól is? Ő ugyan nem érhette meg, de Szicíliában, Szirakúzában, Ortigia szigetén nem lerombolták, hanem beépítették a dór stílusú Athéné-templomot a Kisboldogasszony-­székesegyházba.

Lövétén is Kisboldogasszony a templomunk védőszentje. Harmóniának ugyan soványka harmónia, de vén fejjel én már ennyitől is meg tudok hatódni…

‍