Fehér druidák, fekete keresztények

Amint köztudott, április 30-án naplemente után előbb tétova, majd egyre élénkebb mocorgás támad az erdőkben, az akasztófák közelében és a vadregényes hegyeken (a germán–német hiedelmek szerint a Harzban magasodó Brocken ormán, magyar felfogás szerint akár a budai Gellért-hegyen is). A sötét erők – amelyeket nevezzünk nyugodtan boszorkányoknak – bűzös varázskenőccsel dörzsölik be magukat, isznak a mindaddig titkosan és féltékenyen őrzött boszorkányitalból, meztelenül nyargalásznak seprűn, gereblyén, de még főzőkanálon, fekete kecskén, macskán is, majd a települések kéményei felé veszik útjukat, hogy a hajlékokba behatolva mindenféle csúfos varázslatokat műveljenek el a békés emberek körében. A május 1-jét megelőző éjjeleken természetesen az ördögökkel is találkoznak, szövetkezve velük és ártó erőt kölcsönözve tőlük.

Kell-e csodálkoznunk rajta, hogy a 17. század katolikus egyházában azért rendelték el Szent Walburga emlékünnepének megülését, hogy ez kiszorítsa a boszorkányéj (Hexennacht) – másképp boszorkányszombat – germán gyökerű és borzongató hangulata miatt rendkívül elterjedt népszokását? A 8. századi angol Walburga vagy Walpurgis apátnőt tudniillik épp azért kanonizálták 870. május 1-jén, relikviáját is azért tették közszemlére Eichstättben, mert a keresztény hagyomány szerint ő nyújtott védelmet a pestissel, a járványokkal, a köhögéssel – és a boszorkányokkal szemben. Talán nem fölösleges itt megjegyezni, hogy Walburga kitanulta az orvoslás mesterségét, persze kora színvonalán és normái szerint. Sírja közelében állítólag csodás gyógyulások is történtek. Aki tehát imádságban és bűnbánatban Walburga védelme alá helyezte magát, az immunitásra tett szert a boszorkányszombati szörnyűségek ellen is. Csakhogy Walburga ünnepe nem kiszorított, hanem összevegyült, emléknapjának felemelése így kevéssé talált célba. Olyannyira nem, hogy a boszorkányszombat még Goethe korában is élénken élt a köztudatban, aki nevezetes Faustjában meg is örökítette a mágikus éj „varázslatos” pillanatát.

Berlioz Fantasztikus szimfóniájának és Mendelssohn Első Walpurgis-éjének (op. 60, MWV D3) szellemi forrása egyaránt Goethe. A koszorús költő otthonába éveken keresztül szinte hazajáró Mendelssohn kóruskantátája Goethe eleve megzenésítésre szánt balladájára született. Mendelssohn értelmezésében az ősi tradíciót követő emberek (a boszorkányszombatosok) a bigott keresztényekkel szemben a tisztaság és a hit képviselői, akiket a mű végén protestáns korálszerű, himnikus befejezéssel szimbolizál. Az értékítélet tehát szinte „személyre szabott”, a nem sokkal korábban kikeresztelkedett Mendelssohnoknak a politikai kereszténységgel kapcsolatos véleményét kísérli meg zeneműbe komprimálni. Az erősen szimbolikus, nem túl könnyen érthető történet abba a korba vezet vissza, amikor az államvallássá tett kereszténységgel szemben a druidák még őrizték archaikus hitüket, és titokban végezték pogány rítusaikat. Mendelssohn sokat küszködött a zenei dráma („operai tragédia”) tervével, de élete túl rövidre szabott volt a beteljesüléshez. A Walpurgis-éjt idéző kóruskantáta e rövid – bár a legkevésbé sem szegényes – életműben kifejezetten drámai jellegű: a sodró, szinte viharos nyitányt jelenetek sora követi, ezekből azonban hiányoznak a hagyományos értelemben vett áriák. „Olyan, mint egy nagy, lendületes drámai jelenet, jól illene egy romantikus operába is” – írja a kantátáról Gombos László. Hogy azért a hallgatót ne hagyja teljesen magára a sztori kihüvelyezésében, Mendelssohn a partitúrában helyezett el útmutató címeket (mit gondolhatott: vajon az előadókon túl ki értesülhet ezekről?!), így A rossz időtől és az Átmenettől a tavaszhoz egészen a Die Flamme reinigt sich vom Rauch (A láng megtisztul füstjétől) címet viselő kilencedik részig tartó cselekménymenetben a druidák előbb a májust köszöntik, majd – a fagy és a hó elmúltával – felfelé igyekeznek a hegyre, hogy régi szent szokás szerint a Mindenek Atyját dicsőítsék. Egy idős asszony azonban figyelmezteti a többieket: az erdő szélén keresztények állnak lesben, és halál vár arra, akit a tiltott szertartáson érnek. Erre a druida pap felszólítja népét, hogy teljesítse kötelességét, az őrök pedig figyelik az erdőt: nem jön-e az ellenség. Úgy tartják távol a keresztényeket, hogy ördögi teremtményeknek öltöznek és megtévesztésül óriási zajt csapnak, miközben a druida pap elkezdi az ünnepélyes szertartást. A közeledő keresztények ijedten menekülnek a pokoli lényektől. A druidák a tűz lángjaival megtisztítják és megerősítik hitüket, a kantáta így a fény dicsőítésével ér véget.

‍