Fanyar dalok könyve

Az idén a neki már régesrég kijárt nagy kitüntetések egyikét, a Babérkoszorút végre megkapó Király László friss könyve három ciklusból áll. Az első kettő új verseket tartalmaz, a harmadik pedig a szerző műfordításaiból válogat. Ilyenformán e kettős gyűjtemény láthatóvá teheti a nyelvi megformálás logikájának szabályait, avagy szabálytalanságait több oldalról, a „saját anyag”, illetve a „hozott” megdolgozásakor is. Különösen üdvözlendő a fordítóhoz kötődő közlés azért is, mert bővebb merítésben a világirodalmi mezőben is felmérhetővé teszi a poétikai tájékozódás horizontját. Bővebb – írom e nagyjából harmincoldalas válogatásra, de mégiscsak bő ez, ha a nyelveket nézem: lengyel, grúz, tadzsik, bolgár, olasz és orosz szerzőtől olvashatunk itt fordításokat. De mire e harmadik ciklusig eljutunk, előbb Király László (és persze Al. Nyezvanov) újabb verseivel találkozunk.
Kétciklusnyi saját versének kézenfekvően adódó központi darabjai a Quadrigák, a harci szekér elé fogott „négy ló”, melyből mindkét ciklusba jut kettő-kettő – ráadásul közülük az első üti fel a kötetet, a negyedik pedig az utolsó előtt saját vers, vagyis a zárlatban kap szerepet, ilyenformán meghatározzák a kötet alaphangját. Ez az alaphang, ahogy Király László utóbbi köteteiben is, egyszerre keserű, egyszerre bölcs és egyszerre harcos – de szó szerint egyszerre, mert magában egyetlen vers sem keserű, egyetlen vers sem bölcs és egyetlen vers sem harcos. Bár persze hogy is ne lenne az, mikor mind a négy Quadrigában visszaköszön, még ha variálva is, a kezdősor: „Írok/írtunk magamnak/magunknak egy világháborút” – melyre az első három darabban még az és megnyerem következik, a negyedikben viszont már az és nem nyertük meg. A közel- s a régmúlt története a gyűjtemény legtöbb darabjában ott vibrál – a kötet címe is megmutatja, hogy milyen tónusban: ezt a múltat kellően fanyar dallamokba kell szedni, különben talán el sem viselhető. Király László ezt az el nem viselhetőt, amelyet mégis elviselt, próbálja újra megközelíteni. Líráját nem érintette, s nem érinti most sem az az elbizonytalanodás, mely a költészetével kapcsolatba hozható, irodalmunk bartóki vonulatának más költőinél tapasztalható – hogy ugyanis komoly kihívás a történelmi/közéleti traumák tematizálásához a hiteles hang megtalálása –, mert nála igenis hitelesen, s amellett többnyire frissen, keresetlenül szólalnak meg a versek, önvizsgáló, öniróniára hajlamos attitűdje pedig messzire űz bármilyen hamis pátoszt könyve környékéről.
S ha már a cím, még ne engedjem el: egyszerre súlyos és nehéz, egyszerre könnyed a cím ajánlata – a könyvbemutatón persze Király László elárulta, hogy az őszi szél süvítéséről van szó a Szabók bástyájának falai között –, s ez belül, a cikluscímekben is nagyjából így marad: Felhőavatás, Repülő nyíl, A hó és a város. Avatni nagy és maradandó dolgokat szokás, nem a libbenő felhőket, a repülő nyíl a maga kecsességében is valaki halálára tör, s a könnyű és múlandó meg a nehéz és múlhatatlan ellentétét a harmadik címnél sem kell talán túlragoznom. Pontosan így szemlélik e kötet versei azt a bizonyos történelmet: egyszerre múlandóként és végérvényesként – egyszerre felszínesként és egyszerre súlyosként. Ezen alapállás igazsága pedig nehezen volna vitatható.
Talán csak a harcosság az, ami nem olyan egyértelmű, hiszen ezt a bizonyos világháborút sem feltétlen csatákkal nyerné meg a versek beszélője, illetve azok, akikkel közösséget vállal a negyedik Quadrigában. Ám Ady és Nagy László mégismorálja kísért Király László attitűdjében, majd minden egyes versben, amely, minthogy kellő öniróniával párosul, igencsak jól áll neki még ma is. És ha már a közösség: a személyes emlékezés terévé úgy válik a vers, hogy abban egyre nagyobb helyet kapnak a barátok, élők és holtak, költők és nemköltők, személyes ismerősök, vagy a távolból azzá fogadottak, akár bent a versben, akár az ajánlásban (A bazsarózsa szétszedése, Tisztelgő stb.). Az alapvetően „hallgatag” olvasói térben több darab hangot, dallamot, ritmust „hoz” a versbe – vagy éppen azok hiányát tematizálja. A címadó tételnek alcíme is van, miszerint pengetős az a bizonyos dallam. Az Al. Nyezvanov által jegyzett Rossz idők pedig épp a csönd megszokhatatlanságát rója fel. De van itt Tapsvihar is, hogy a barátokat s a hangokat összekössük – hiszen a vers Vári Attilának van ajánlva.
A barátok pedig azért is kapnak ilyen természetességgel helyet a gyűjteményben, mert a föntebb írt történelmi hangoltság többnyire nem a nagybetűs történelem feletti moralizálást jelenti, az inkább csak egy állandóan lesújtó háttér, fontosakká a magánember történetei válnak e háttér előtt. Különösen szép példája az Epilógus – ‘951. Mozi című vers, a kötet egyik legemlékezetesebb darabja. Hangok és arckifejezések írják le az elhurcoltak hazatérését – kellően finomam érzékeltetve a nyers durvaságot, ahogyan a világ bánt el velük: a kapuk csikorognak, a léptek kopognak, „minden néma, csak a csend üvölt”, s közben sápadtak, szeppentek, fejszés pillantásúak, üresen nézők, magukat szégyenlők a szereplők. Dramatizált nagytotál: bár mozgással indul és mozgással fejeződik be, a versközép kimerevített pillanatai lesznek azok, amelyek a „történetet” valójában a fentebb taglalt pillantásokkal elmondják.
Már mozgalmasabb a kis- és nagytörténeteket szembeállító S ön című tétel – a kötet kevesebb ritmusos-rímes darabjainak talán legjobbja. Az egyén felelősségének firtatása, azt hiszem, alapélménye Király László lírai életművének egészében is, ugyanakkor az itt feltett kérdések egyáltalán nem véletlenül hiányosak: ilyen formában még csak rákérdezni sem lehet pontosan az egyszerű ember felelősségére, más szóval annak tehetetlensége természetes és el nem ítélhető. Szintén kiemelkedő darab a nyelvi törésekből az élet törésére, a nagybetűkkel az élet nagy, bár érthetetlen fordulatára mutató Madárdal – a kisember belenyúl a nagyember történetébe, egy pillanatra a történelem eszközévé válik, és ez végzetes következményt szül. A nyelvi idegenség megformázása Király líráját mindig is izgalmasan mozgásban tartotta, noha afféle természetes körülménye e költészetnek a nyelvi feszültség, ha egyszer a közelmúlt történetei köszönnek vissza a versekben.
A komoly témák és a drámai képek mellett persze helye van a könnyedségnek is a könyvben, bár fanyar a humor, akár egészben – mint a Faludy-átirat Négysoros versben –, akár részben olvasódik – mint az Al. Nyezvanov által jegyzett A felvételizőben. Al. Nyezvanov, a költői alakmás három verset jegyez a kötetben – közülük a Csonka lap. A köd egyfajta genezisét adja életrehívásának:Ám idők múltán egyre többen leszek, / napok, szemek tükrén százszorozódva / / Ki tudhatott a számtalan élő-haló énről, / rettenthetetlen ifjúság idején?
S bár Nyezvanov verseiben többnyire kérdez, azt hiszem, mégis nyugodtan lehet állítani: Király László rettenthetetlen ifjúságára rettenthetetlen időskor következett, rettenthetetlen lírával, szép fanyar dalokkal ebben a nagyon szép kiállítású, kis, karcsú kötetben.


Király László: A Bethlen bástya dallama. Sétatér Könyvek, Kolozsvár, 2015.