„Ezt meg kell mutatni” – Beszélgetés Korniss Péter fotográfussal

– Az olvasókra való tekintettel meg kell említenem, hogy mi évek óta – a 2016-os sepsiszentgyörgyi kiállításod óta – barátok vagyunk, így nekem igazából több vagy, mint a Kossuth-díjas művész, a Prima Primissima-díjas fotográfus, akit nemrég Kriterion Koszorúval jutalmaztak. Nekem az a Péter vagy, aki megmutatta, hogy hol a legfinomabb a hamburger Budapesten és hol a legfinomabb a szilvapálinka Széken. Széktől Kolozsváron át Budapestig mindenhol kiismered magad, sőt Amszterdamban is otthon vagy. Kolozsváron születtél, a kolozsvári éveidről mesélted a legjobb történeteket. Így hét évtized távlatából mit jelent neked Kolozsvár? – Nagyon sok mindent. Nem csak ott születtem, hanem ott töltöttem a gyerekkorom nagy részét, hiszen már 12 éves voltam, amikor eljöttünk onnan. Kolozsvár akkor nagyon más volt, egy kisváros. Ennek szemléltetésére mondanék egy példát: úgy húsz évvel ezelőtt olvastam Passuth László Kutatóárok (1966) című önéletrajzi regényét, amelyben többek között a kolozsvári gyerekkoráról mesél. Ír a Sétatérről, a Farkas utcáról, a Kismester utcáról, a piaristákról. Ahogy olvastam, úgy éreztem, hogy az én gyerekkoromról, az én Kolozsváromról szól. Visszalapoztam, és csodálkozva láttam, hogy az 1910-es évekről olvasok. Nem értettem. Következő évben, amikor Kolozsvárra látogattam, egyetemi tanár ismerősömnek meséltem, hogy milyen megdöbbenve fedeztem fel Passuth könyvében a saját gyerekkorom Kolozsvárját. Ő megnyugtatott, hogy nincs szó érzéki csalódásról, mert Kolozsvár egészen az ötvenes évekig egy kisváros volt, addig jellegében nem sokat változott. Nekem az a kisváros, a maga sajátos jellemzőivel, a kis közösségeivel, a szoros barátságokkal nagyon fontos volt, fontos ma is. A két legjobb gyerekkori, kolozsvári barátom is annyira fontos volt, hogy az egyikük, Székely Jancsi halálakor Kolozsvárra utaztam, a másik barátom, Kolumbán Miklós költő halálakor repülőre ülve Amerikába siettem a halálos ágyához.
Ezek a barátságok nagyon fontosak voltak nekem. De az egész világ, gondolkodásmód, az az erős érzelmi hőfok, amit ott megismertem, azt máig megőriztem. Ma is, ha Kolozsvárra megyek, azt érzem, hogy otthon vagyok. – Ezek szerint Kolozsvár főleg az embereket, a közösséget jelentette, jelenti számodra. Jól érzem ezt? – Igen, bár sajnos a barátaim már nem élnek, hiszen a legutolsó olyan ember, akit nagyon szerettem, Kántor Lajos, két éve ment el. De az biztos, hogy a közösség iránti vágy, ami később is erős volt bennem, Kolozsváron született meg. Erre jó példa, hogy Kolozsváron gyerekekként a barátaimmal alapítottunk egy gombfutballklubot, ami az AFJC nevet kapta, azaz az Asztali Futball Játékosok Klubja. Magunk ragasztottuk egymásra, reszeltük a gombjainkat. Az én csapatom neve Vasas volt. Egy idős bácsi a házból, a Lakatos bácsi volt a klubunk jegyzője.
Az egyik barátunk apjának újságos üzlete volt, így sok embert ismert, és általa meg tudtuk hívni a kolozsvári Vasas két kiváló futballistáját, Ferenczit, a balösszekötőt és Demetert, a centerhalfot. Ők eljöttek hozzánk, a Szentegyház utca kettőbe, ahol szendvicsekkel vártuk őket. Tízéves gyerekként hatalmas élmény volt. Oldott hangulat volt, viccelődtek, például amikor meséltem nekik, hogy járok a Szent Mihály-templomba ministrálni, akkor összenéztek és azt mondták, hogy ők is járnak misére, csak az a baj, hogy ők mindig a nők lábát nézik. Ezt akkor nem értettem, de így nyolcvanhárom évesen még mindig emlékszem rá.
A mai napig a barátságaimban is megmaradt az erdélyi kötődés. Hatvan éve a legjobb barátom Novák Ferenc Tata, a koreográfus.
– Bevallom, ma már nehéz elképzelni Kolozsvárt kisvárosként, de gyakran regénybe illően fel tudod eleveníteni a város akkori kisvárosi hangulatát. Ehhez képest hatalmas váltás lehetett Budapest. Hogyan élted meg a költözést, az új környezetet? – Arra, hogy ez mekkora váltás volt, nagyon jellemző, hogy amikor Budapestre költöztünk, én két évre megkukultam. Nyitott gyerek voltam, nagyon nyitott ember vagyok most is, de két évre teljesen bezárultam. Nagyon nehezen találtam a helyemet. Ráadásul itt, Budapesten egy ferencvárosi – ahogy akkor mondták, franzstadti – iskolába kerültem, nagy vagányok közé, akik jassznyelvet beszéltek. Nehezen értettem őket, más volt a mentalitásuk. Aztán amikor gimnáziumba mentem, ott volt Kolozsvárról Kolumbán Miklós és egy másik erdélyi fiú, Avedik Tamás. Ez az ötvenes évek elején volt, a diktatúra és terror legsötétebb éveiben. Szellemi értelemben is sötét időszak volt, de bennünk olyan erős tudásvágy élt, hogy egy pesti, humán beállítottságú fiúval együtt, négyen alapítottunk egy önképzőkört, egymásnak tartottunk előadásokat. Nagyon meghatározó volt ez számomra. Két témára emlékszem, amit én vállaltam, az egyik az olasz romantika volt, a másik pedig Wagner. A Wagnerről szóló jegyzeteim a mai napig megvannak, kisiskolás, gyerekes gondolatok, de azért a mag, ami ott el lett vetve, az szárba szökkent. A feleségemmel minden évben ott vagyunk a Wagner-napokon, lelkes Wagner-rajongó lettem.
– 1956-ban kicsaptak a jogi egyetemről, mivel tagja lettél a forradalmi bizottságnak, és többé nem mehettél egyetemre. Azt tudom, hogy ezek után a Fény-Szövben, azaz a Fényképész Szövetkezetben lettél segédmunkás. Hogy születetett meg ez a döntés – amiről ma már tudjuk, hogy kulcsfontosságú volt? – Miután kicsaptak, mindenfélét csináltam, kocsit húztam, szenet lapátoltam. De kellett volna valamilyen szakmát tanulnom. És akkor homályosan – de nem ilyen szépen, nem ilyen művelt módon – megfogalmazódott bennem, hogy valami olyasmit kellene keresni, ahol az én humán érdeklődésemet be tudom csatornázni abba a szakmába. Így merült fel a fotográfia, mivel ott emberekkel találkozhatom, különböző helyzetekben sokat láthatok az életből. Így mentem el a Fény-Szövbe, ahol felvettek éjszakai idénymunkára szárításra. Azért volt idénymunka, mert akkor készültek az iskolai csoportképek – ezeknek a szárítására vettek fel. Napközben meg mindig jelentkeztem, hogy megyek a riporterekkel, viszem az állványt, lámpát, segítek, cipelek. Később ugyanitt, ezen az úgynevezett riportosztályon MÁV-fényjeleket sokszorosítottam. És egyre többet mentem ki, hétvégéken elkezdtem a Képes Sportnak külsősként fényképezni. Hatodosztályú kézilabda- meg ötödosztályú röplabdameccseket fényképeztem, hétfőnként megjelentek képeim a lapban, a tizenhatodik oldal alján, egy bélyegképként. De borzasztó lelkes voltam, és sokat lehetett tanulni a sportfotózásból. Ennek köszönhettem a táncfotózást is. Egyik nap azzal fogadott a főnököm, hogy ki kell menni az Állami Balettintézet vizsgaelőadására, mert a kollégám megbetegedett, mire én szabadkoztam, hogy azt sem tudom, eszik-e vagy isszák a balettet. Az mondta, hogy ugyan, öcsém, sportot fényképezel, itt is ugrálnak, ott is ugrálnak, eredj, csináld meg!
– A Képes Sport után volt egy fontos képesújság az életedben, a Nők Lapja. Mit adott neked 30 év egy női magazinnál? – A Nők Lapja azért volt óriási élmény, mert ott mindent csinálhattam. Nagyszerű főszerkesztője volt, Németi Irén, aki nagyon jó közösséget teremtett, meg is védett minket. Irigyelt hely volt ez a magyar sajtóban. Az ő elképzelése az volt, hogy ez egy családi lap, és mindennel foglalkozunk, ami a családot érdekelheti, de a politika háttérbe szorult. Nem mondom, mint minden kelet-európai országban, megvoltak a korlátok, de ezeken belül nagyon szabadon lehetett mozogni, és mi még szabadabban mozoghattunk. Németi Irénnek köszönhetően kibontakozhattunk. Minden héten kielemeztük a lapot, nagyon hasznos volt, mert vele lehetett őszintén beszélni, rendkívül demokratikus volt a működési rend.
Minden héten volt értekezletünk, amikor minden munkatársnak el kellett mondania, hogy mi az ötlete a jövő hétre. A fotósoknak is ugyanúgy kellett legyenek ötletei. Én soha nem éreztem – kezdő koromban sem –, hogy a fotóst lenézik, hogy az másodrangú a szerkesztőségben. A másik lényeges dolog, hogy a Nők Lapja hetilap volt, tehát több időnk volt a saját mániáinkra – és nekem mindig sok mániám volt. A Nők Lapja sokat jelentett műhelyként, szellemiségként. Nagyon jó lehetőségeink voltak, amire jó példa, hogy amikor 1982-ben A vendégmunkás című albumon dolgoztam, a Nők Lapja megjelentetett ebből egy háromrészes fekete-fehér képriportsorozatot. 1974-ben pedig, amikor az erdélyi képeimmel kiléptem a porondra, az első kiállításomkor a címlapon egy kalotaszegi pártás lány színes képe jelent meg. Nagy dolog volt ez 1974-ben!
– Egy folyóirat szerkesztőségében soha nem csábított az újságírás? – A külföldi riportjaimat magam írtam, de mivel nagyon jól író emberek között voltam, hamar rájöttem, hogy eléggé tehetségtelen vagyok. Az írás külön tehetséget kíván. Nem egy könyvem szövegét én írtam, igaz, csak rövid szövegeket. Például az észak-amerikai indiánokról szóló könyvem, a Vörös Felhő földjén szövegét, mert egyedül utaztam ott. Később a Leltár, a Kötődés, a Múlt idő szövegét is én írtam – mert rákényszerültem. A könyv kényes: egy világ, amit te építettél fel, és ha valaki belép – beleolvas, belenéz – abba a világba, az a te világodba lép be. A könyveim szövegét nem szerettem volna egy íróra bízni, mert lehet, hogy az a maga szuverén világát írja meg, s az másról fog szólni. Az én könyveim általában 10-12 év munkáit tartalmazzák, és azt nem adom, nem osztom meg. Annak arról kell szólnia, amiért én dolgoztam. Akkor inkább csak egy oldalt írok, tömören, de az én vagyok.
– Most szerénykedsz az egyoldalas szövegekkel, és tehetségtelenségről beszélsz, de azért nem csak a képeid által, hanem a szövegeidben is fogalmaztál meg fontos gondolatokat. Az 1979-es Múlt időben például A Prédikátor könyvét idézed: „Ideje van a keresésnek és ideje / a vesztésnek; ideje a megőrzésnek / és ideje az eldobásnak.” Ennek mi a története? – Igen, A Prédikátor könyvét idézem a könyv elején, az utószavában pedig 1978-ban leírtam azt, hogy a könyvnek a szereplői a kortársaink, hogy ez a könyv már kinyílt egész Kelet-Európára, románok, magyarok, szlovákok és szerbek vannak benne, s ez bartóki szellemben született. A legfontosabb ebben a közös sors gondolata. És nagyon boldog vagyok – így, hogy azóta eltelt jó pár évtized –, hogy akkor ezt leírtam, és máig is tartom.
– Az erdélyi közösség elsősorban a tradicionális paraszti világot megörökítő képeidet ismeri, illetve az elmúlt évek kiállításainak köszönhetően azokat a képeidet, amelyek mintegy továbblépésként a globalizációt mutatják be, azt, hogy arra a hagyományos világra miként hatottak a nagy változások. De a tánc is nagy témád, szerelmed. Fogalmazhatok így? – A táncfotózásom egyenes vonalú történet. Elmondtam, hogy a Balettintézet vizsgaelőadására mentem, és ott elég jól sikerültek a képeim. Ezek után a Balettintézet igazgatója meghívott, hogy én fényképezzem ősszel a jubileumi könyvüket. Attól kezdve jártam hozzájuk, és megtanultam a balettet, a pózokat és pozíciókat, megtanultam, hogy az emberi test hogyan szép, mikor torzul, s hogy mikor ér egy mozgás a holtpontra. És van egy emberi vonatkozása is: összebarátkoztam az ottani növendékekkel. 1961-ben pedig megalakult a Pécsi Balett, ami egy kortárs gondolatokon alapuló, újszerű, modern társulat volt Magyarországon. Én pedig már Pesten ott sürgölődtem egy lány körül, így mentem velük Pécsre. Két éven keresztül fényképeztem őket, és megismerkedhettem közben egy kortárs világgal!

Fotó: Vogt Gergő
A balettképeimet látta meg a Muzsika című lapban Novák Ferenc, a Bihari János Táncegyüttes vezetője is. Felhívta a szerkesztőséget, hogy megtudja, ki készítette a képeket. Mondták, hogy menjen a Fény-Szövbe, ott megtalál. Ő elsétált az Andrássy útra, és mondta, hogy Korniss Pétert keresi. Mondták, hogy ő nincs itt, mert a katonai szolgálatát tölti, még két hónap, amíg leszerel. De miért keresi? Elmondta, hogy van egy táncegyüttese, és szeretné, ha azt fényképezné. Mire mondták, hogy hát a Korniss csak segédmunkás, küldenek mást, egy igazi fényképészt, de Novák Tata csak vállat vont, mondván, hogy inkább megvár – és megvárt. Ilyeneken múlnak fontos dolgok az ember életében. Úgyhogy ott ragadtam a Bihariban, megtanultam a néptáncfotózást is. Lassan aztán felfigyelt rám a többi együttes is, például a Vadrózsák. Ott ismertem meg a feleségemet, Editet, akit pár hét után gyorsan át is vittem a Biharihoz, hogy szem előtt legyen.
– Ha már Novák Tatáról beszéltél, meg kell említenünk az „első” utadat Erdélybe, a visszatérésedet. Hogyan kerültél Székre? – Tata is erdélyi, és néprajzos diplomája van, a disszertációját Székről írta, 1959-től járt vissza oda. 1967-ban mondta egyszer, hogy na, öregem, elviszlek Székre, a füled kétfelé fog állni attól, amit ott látsz. Az első este – szombat este volt – beestünk a táncházba. Az a látvány, és az a tény, hogy ez a kultúra még így, érintetlenül létezik, hihetetlen volt. Budapesten semmit sem tudtak erről. Hajnalban nem tudtam aludni, föl-alá sétáltam, az dübörgött bennem, hogy ezt meg kell mutatni, le kell fényképezni, mert el fog tűnni. Ez a múltunk egy darabja – arra találták ki a fényképezőgépet, hogy ezt megörökítse. Attól kezdve tudatosan kezdtem fényképezni: megörökítettem a népszokásokat, visszajártam Erdélybe, megismertem Kallós Zoltánt, ő vitt Gyimesbe, Moldvába. De sokat fényképeztem Magyarországon is, aztán Szerbiában, Szlovákiában. Szép lassan jártam be ezt az utat, amit ötven éve járok. Emellett pedig mindig megmaradt a tánc.
– A táncfotózásnak volt egy komoly külföldi epizódja is. Hogyan lettél az amszterdami Internationaal Danstheater fényképésze? – Igen, a sok táncfotózás nagy ajándéka volt, amikor az amszterdami Internationaal Danstheater meghívott. 19 évig dolgoztam nekik, évente háromszor-négyszer utaztam oda, valahányszor premierjük volt. Én készítettem nekik a sajtóanyagot, plakátot, lemezborítót. Akkor egyébként már voltak kapcsolataim Hollandiában, 1977-től jártam ott a World Press Photo zsűritagjaként, majd a tanácsadó bizottság tagjaként, otthonosan mozogtam Amszterdamban. Erdély az Erdély, Budapestet nagyon szeretem – de ha megkérdeznéd, van-e még hely, ahol tudnék élni, akkor Amszterdamot mondanám. Amszterdam megfelelt a szabadságigényemnek, ott mindig azt éreztem, hogy minden téren magam lehetek.
– Albumok, kiadványok tucatja – egészen pontosan 16 könyved – mutatja, hogy nem tétlenkedtél az elmúlt évtizedekben. A Kriterion Koszorú is a tevékenységed, főleg az Erdéllyel kapcsolatos munkád, illetve annak elismerése, hogy Erdély hírét vitted a világban. A díj átadása egy fontos momentummal kapcsolódott össze: a Szépművészeti Múzeumnak adományoztad a körülbelül 34 ezer felvételt tartalmazó archívumod. Tudom, hogy az archívumod helyét régóta kerested. Megtaláltad a megfelelő helyet? – Örülök, hogy emlékszel, hogy ez milyen nagy dilemma és súlyos gondom volt. És nagyon boldog vagyok, mert a Szépművészeti Múzeumban igen jó helyre került. Fontos kihangsúlyozni, hogy a precízen rendezett archívumhoz egy adatbázis is tartozik, amit több mint húsz évvel ezelőtt kezdtem feltölteni. A képeimet, filmjeimet nem ömlesztve tárolom, úgy nem lehetne mit kezdeni vele. A Közép-Európai Művészettörténeti Kutatóintézetben (KEMKI) pedig mindenki számára elérhető, kutatható lesz.
– Bár amikor a munkásságodról esik szó, a sajtó, valamint a nagyközönség többnyire az Erdélyben készült képeidre koncentrál, és Erdélyt megmutató, erdélyi származású művészként hivatkoznak rád, azt hiszem, már csak az elmúlt évek kiállításai is megmutatták, hogy átlépted Erdély határait: Sepsiszentgyörgytől Csíkszeredán és Kolozsváron át New Yorkig, Prágától Rómán át Szentpétervárig mindenhol megfordultak a képeid. Jól tudom, hogy a következő állomás Moszkva? – Igen, jól tudod. Már ott lógnak a képeim a moszkvai enteriőrökben – igaz, látogatók nélkül –, és már készül a virtuális séta is a kiállításhoz. A kiállításaim tényleg sokat utaztak a világban, és szerencsére szinte mindig velük utazhattam. Egy kiállítás megnyitója ünnep, hiszen a fotográfus csak akkor találkozik a közönségével. Ez most a szentpétervári múzeumban, zoomon keresztül történt: a megnyitóbeszédemet képernyőn vetítették, ott helyben fordították, majd a jelenlévők poharukat emelték a kamera, azaz felém, én pedig itt, Pesten emeltem a poharamat a megnyitó résztvevőire, a számítógépem előtt. Szép új világ – de azért ünnep volt!
– Idén decemberben jelent meg egy új könyved, Fotográfiák 1959–2017 címmel, a Bookart Kiadó és az Iskola Alapítvány Kiadó gondozásában, és alig győzi követni az ember, hogy épp hol járnak a képeid. Közben két egyetemen is tanítasz. Nem akarom megkérdezni zárásként, hogy mik a jövőbeli terveid, csak fejet hajtok a lelkesedésed előtt, az előtt, hogy ennyi mindent, sokszor párhuzamosan csináltál. – Igen, a sok évtizedbe sok minden belefért. Mindig sokat dolgozó ember voltam. Sok energiával, sok lelkesedéssel – ilyen kiscserkész lelkesedéssel, amit, azt hiszem, máig megőriztem. És bár nem kérdezed, azért elárulom, hogy vannak terveim. Az általad említett friss kötetben rég elfeledett vagy soha nem publikált képeim jelentek meg, és ez újabb ötleteket adott. A Várfok Galéria, amelynek a művészköréhez tartozom, javasolta, hogy rendezzünk idén egy tárlatot. Sok alkudozás után megegyeztünk abban, hogy nem idén, de jövőre, a 85. születésnapomra, a kerek évfordulóra összehozunk egy új kiállítást.

Korniss Péter 1937-ben született Kolozsváron, gyermekkorát ott töltötte. A család 1949-ben költözött Budapestre, ott járt középiskolába, majd felvételt nyert az ELTE Állam- és Jogtudományi Karára, ahonnan 1956-os szerepvállalása miatt kizárták. 1958-tól a Budapesti Fényképész Szövetkezetben tevékenykedett, 1961-től 1991-ig a Nők Lapja szerkesztőségében dolgozott. Fotóriporteri munkája balett-társulatok és néptáncegyüttesek fényképezésével kezdődött. Az 1960-as években kezdett el – Novák Ferenc koreográfussal való megismerkedését követően, aki először vitte el egy erdélyi táncházba – a hagyományos népi kultúrával foglalkozni, munkájának középpontjába Erdély, Moldva és Magyarország eltűnő paraszti világának megörökítése került, de közölt albumot a vendégmunkások életéről vagy az észak-amerikai indiánokról is. Tizenhat országban volt egyéni kiállítása. Fontosabb díjai: Balázs Béla-díj (1975), Érdemes művész (1983), Kossuth-díj (1999, az első fotográfusként), Magyar Örökség Díj (2010), A Nemzet Művésze (2014), Prima Primissima Díj (2018). Tavaly decemberben Kriterion Koszorúval tüntették ki, ebből az alkalomból jelentette be, hogy az egész eddigi életművét átfogó, több mint harmincezer felvételt tartalmazó archívumot a budapesti Szépművészeti Múzeumnak ajándékozza.