„Extra corpore nulla salus” – Bertalan Tímea a 29. Bréda Ferenc Irodalmi Körön

Az év utolsó Bréda-körén a Bulgakov Café környéke hirtelen megváltozni látszik… Elfojtott düh, traumatikus emlékfoszlányok, a tehetetlenség és kiszolgáltatottság tapasztalata bújik elő a macskakövek közül: valaki követ az utcán, vibrálnak a fények, a decemberi hidegben – ahogy Nagy Zalán mondja később, ironikusan – „sírunk és arcunkra fagynak a könnyek”. Néha ránk tör az érzés, hogy mindannyian kiköltöznénk az erdőbe, valahova Bözödújfalu mellé, hogy szembenézhessünk magunkkal és a Mamával; hogy megújulhassunk és elkezdhessük mi is a saját mitológiánkat, de tombol odakint a košava, legalább tavaszig várni kell, hogy kitisztuljon az ég és előbújjanak a szarvasbogarak. Addig marad a vers, az egyéni és kollektív traumák megértésére és feldolgozására ösztönző furcsa pszichológus.

„a lélek talán egy halott test / s ha van újjászületés / holnap halva születek”

A 29. Bréda Ferenc Irodalmi Kör meghívottja Bertalan Tímea, aki a Bölcsészkaron sikeresen elvégzett tanulmányai után jelenleg a Római Katolikus Teológia Karának doktorandusza és szeminaristája. Tímea már több helyen publikált verseket, az évzáró estre 12 szöveget hozott. A beszélgetés moderátora Nagy Zalán, vitaindítóval pedig Péter Blanka készült. Zalán a családias hangulatra hivatkozva minden jelenlevőt előre bátorít a hozzászólásra, majd átadja a szót a szerzőnek és a verseknek.

‍

‍

Első körben a Tárgyiasított gesztusok, Ütemzavar, Válólevél; Mama 1, 1-8/Egy csuklás exegézise; algor mortis és testestül című szövegek kerülnek felolvasásra, melyeket Péter Blanka vitaindítója követ. A reflexióban a túlbeszélés, túlexplicitálás problematikusságára hívja fel a figyelmet, melynek révén szájbarágóssá válhatnak a szövegek, a magyarázatok zavarba hozhatják az olvasót. A Tárgyiasított gesztusok című szöveget az erős képiség ellenére túl konkrétnak tartja Blanka – a képi és a konkrét határát feszegető kísérletezés jóra fordítható, a veszélye viszont az, hogy „terméketlen képzavarokhoz is vezethet”. Szintén zavarforrás lehet az „én” és a „te” kapcsolata. Honnan tudja az „én”, hogy mire gondol a „te”? Hihető-e az én tudása vagy pusztán prekoncepciókon alapul? A vitaindítóban kiemelésre kerül a bibliai motívumok használatának, illetve a bibliai passzusok parafrazálásának sikeressége, ezek „élővé” és jelentéstelivé válnak a szövegek világában. A családverseket Blanka kivétel nélkül hiányversekként jellemzi: „honvágyai valós fantomfájdalmak, térképükre maradéktalanul rákerül a mennyország, és tudják az összetörés mértékegységét.”

A felolvasás második körében a Mitológia, Excommunicatio, Újfalu, Szarvasbogár, košava és Éhbér című versekkel ismerkedhet meg a hallgatóság. A szerző leteszi mikrofonját, átadva a szót a résztvevőknek, hogy rövid szünet után a szövegekkel kapcsolatban felmerülő megjegyzéseiket, tanácsaikat, észrevételeiket kommunikálhassák felé. Sánta Miriám – ismét magára vállalva a „jégtörő” szerepét – a szövegeket kezdetlegesnek látja, alaposabb kidolgozást igényelnek. Véleménye szerint az általuk teremtett hangulat helyenként horrorisztikus, akár montázsfilm alapjai is lehetnének.

‍

‍

Váradi Nagy Pál a „FOTEL-modell” alapján vizsgálja az elhangzott szövegeket, formailag a ritmikát emeli ki, akár rap és hip-hop stílusban is előadhatók. A tartalommal kapcsolatban az egyenetlenségre hívja fel a figyelmet, az előadásmód megjegyzése szerint még csiszolandó. A versek mögötti elméletet problematikusnak tartja, a nők tárgyiasításának tematikája kiaknázott terület a kor irodalmában, már-már divatszerűvé vált. Ehhez a meglátáshoz csatlakozik Gál Hunor is, hozzátéve, hogy a versekből hiányzik „maga a szerző”, azaz a személyes érzelmek, a saját világ és meglátások kinyilatkoztatása, amiből megismerhető lenne az alkotó mögött álló személyiség.

‍

‍

André Ferenc a vitaindító alapján a túlmagyarázás, „fecsegés” jelenségének kérdéskörét bontja ki, érdekes megfigyelési szempont lehet, hogy mi az, amit a „fecsegő” versbeszélő kimond, illetve mi az, amit elhallgat? Ugyanakkor az undor esztétikájával kapcsolatban is megnyitja a beszélgetést, melyhez később Szántai János csatlakozik: lényegében a horrorisztikus képek, naturalista leírások, a brutalitás és az undor egyensúlyát és arányát kell megteremteni a szövegek szintjén. A túlhalmozott erős képek épp azt a hatást szüntetik meg, amelyet elérni szeretnének, az olvasó immunissá válhat a borzalmakat megfestő kifejezésekre. János biztatja Tímeát az írásra, a szövegek finomítására, a horror dramaturgiájának használatára ösztönzi az írót. László Zsuzsa az Újfalu című vers balladisztikusságára hívja fel a figyelmet, illetve a János 1 bibliai részletet hozza párhuzamba a Mama 1, 1-8-al, amely kiváló lehetőséget ad az újraértelmezésre és elmélyülésre.

‍

‍

A beszélgetés során Váradi Nagy Pál és André Ferenc kitér a tudományos kifejezések használatára is: ha ez nincs kontextualizálva és nem motivált, akkor feleslegesnek, túlbonyolítottnak tűnhet. Felvetődik az a kérdés is, hogy egyáltalán megfér-e egymás mellett a tudomány és a vallás?

Végül visszakerül a szerzőhöz a mikrofon, Tímea megköszöni a tanácsokat, az észrevételekkel egyetért, sokat jegyzetelt és igyekszik az elhangzottakból kiindulva kidolgozni a szövegeket, az arányokkal és a túlbeszéléssel örökös harcban áll, ám tudatosan dolgozik ezeknek javításán. Saját szemüvegén keresztül szeretné generációjának problémáit versekben megmutatni, küzd a „divatosság” ellen, elkülönülésre vágyik, ám az inspirációk óhatatlanul beszivároghatnak szövegeinek világába. Tímea a tudomány és vallás egymásmellettiségével kapcsolatban kijelenti: „szeretném, ha működne a kettő együtt lírában, szeretném, ha megférne egymás mellett a 0,25 km/s és az exegézis...”. Az E-MIL jóvoltából felajánlott könyvet a szerző Gál Hunornak ajándékozza, az ő hozzászólását érezte a legtanulságosabbnak és legépítőbbnek.

A Bréda-kör a megszokott módon tapssal zárul. Mielőtt a székek a helyükre kerülnének és mindenki hazaindulna, Zalán még bejelenti a következő meghívottat: január 8-án a 30. Bréda Ferenc Irodalmi Kör vendége Korsós Gergő lesz.

‍