Északkelet-Magyarországról szeretettel

Antal Balázs második kötete tizennégy év után követi a 2003-as JAK sorozatbeli debütöt. A Le 14 elbeszélést és egy interjút tartalmaz a szerzővel. A könyvborító elülső betűrésén van egy fülszöveg, egy felsorolás, egy talányos vers, szavak, amelyeket a le szócska foglal keretbe. Az ötödik oldalon, a novellák előtt egy köszönetnyilvánítás, annak a három embernek, akik hozzájárultak a kötet végső megformálásához. Hogy ez a gesztus mennyire fontos és hozzátartozó az írói habitushoz, arra később még visszatérek.
Antal kivételesen erős anyagú, sajátos, sűrű szövésű történeteinek helyszínei egy Erdélyben kevésbé ismert világot mutatnak meg. Északkelet-Magyarországon járunk, valahol a Bükk erdeiben, völgyeiben, Ózd és a környező falvak, bánya- és ipartelepek egymáshoz nagyon közel eső helyszínein, valamint a közeli Alföld, Felső-Tisza vidékének, Nyíregyháza környéki zegzugos bokortanyáknak tágassága ellenére is beláthatatlan terepén. Részben akár ismerős is lehetne számunkra ez a környezet, de mégsem az. Sajnálatosan keveset tudunk például a Zsil völgye számolatlanul sok szilágyságit, mezőségit, székelyt, németet, cseheket, ukránokat elnyelő bánya- és ipartelepeiről, Vajdahunyadról biztos, hogy nem a mostani csonkaságukban is hatalmas méreteikről árulkodó öntödék és munkásnegyedek jutnak eszünkbe, akárcsak a Nagybánya környéki ipari telepekről, de a Hargita tetején megbúvó Szentkeresztbánya öntödéje vagy az egy hegyvonulattal keletebbre eső Balánbánya is még számos elbeszéletlen történetet tartogat törmelékei alatt. Merthogy ezek a világok, életek jobbára már törmelékek, lelakott, lepusztult telepeken rejtőznek takarásban. Antal Balázs viszont nagyon is ismeri saját kisvárosait, falvait, telepeit, tanyáit, jól tudja, hogy hol vannak az elmesélhető történetek, sorsok, és tudja azt is, hogy milyen szavakat használjon ezek elmesélésére. A Le kötet elbeszéléseinek egy része ebből a szempontból nagyon is kötődik a 2003-as kötet, Az Öreg darabjaihoz.
Van egy könyvem, amivel eddig nem igazán tudtam mit kezdeni. Szabó Zoltán írta, megjelent a Cserépfalvi kiadásában 1938-ban. Cifra nyomorúság. A Cserhát, Mátra, Bükk földje és népe a címe. Harminc fényképfelvétel egészíti ki ezt az irodalmi igénnyel megírt szociografikus látleletet. Nézem a felvételeket, olvasom a képaláírásokat: Bányavidék: nyugbéres munkások, Vasmunkás, Kémények, Régi munkásházak, Ózd. Igyekszem összerakni azzal a képpel, amit Antal rajzol elénk. Nála is vannak öregek, bányászok, vasmunkások, a háttérben felsejlik Ózd, a bezárt bányák, ipartelepek, keskeny völgyekben megbúvó falvak, sorsok keserűsége. Szeretném azt gondolni, hogy az Antal által felvillantott képek a Szabó Zoltán által megmutatott életekhez tartoznak, azokra épülnek rá, azokat folytatják. Mégis az erős tematikus átfedés, a helyszín, a sorsok hasonlósága ellenére Antal prózájának csak egyik ihletője ez a világ.
Hogy miből táplálkozik ez az aprólékos gondossággal összerakott próza, azt Antal Balázsnak a Kézikönyv határátlépéshez. Tanulmányok, esszék, kritikák + 1 beszéd címet viselő tanulmánykötetéből tudhattam meg. Antal figyelmes kritikus, de úgy figyelmes, mint egy barát. Közel hajol a szövegekhez, így nagyon személyessé válik az, amit ír. Látszik, hogy nyelvileg is megformált élmény, amit olvas. Hogy sajátjaként érdeklik az egyes írásokban megfogalmazott problémák, időben követi a pályák alakulását. A Forrás-nemzedék nagyjai mellett elférnek a kortárs erdélyi írók/költők munkái, a kevésbé szem előtt lévő magyarországi alkotók mellett az utóbbi évtizedek meghatározó szerzői is. Mindez meghatározó a prózaíró Antal számára is. Meglepően sok személyes műhelyvallomással találkozunk ezekben az értekező szövegekben. Ezekből tudhatjuk meg, hogy Oravecz Halászóembere, Tar Sándor A mi utcánkja, Háy János A gyereke olyan szövegek, amelyek lefedik Antal számára az utóbbi 40 év (sajátjaként is felismert élmény)világát. Antal Balázs számára kulcskérdés a felsorolt művek zsigeri, kendőzetlenül merész, realista beszédmódja, habitusa és néhol lecsupaszított, néhol eksztatikus írói eszköztára. És nyilván maguknak a szövegeknek a tétje is, az elbeszélt emberi sorsok. Antal első kötete kapcsán a kritika sokat emlegette Bodor Ádám világformálásának és Darvasi László nyelvi leleményességének néha túlzó, túlírt hatását. Most mintha jobban látszana a Bodor mögötti Tamási balladás emelkedettsége, Darvasi mögött pedig Faulkner, Hajnóczy, Pilinszky vagy épp Kemény István nyelvi szikársága. Ez viszont csak az egyik része az Antal Balázs-i próza ihletőinek. A Le novelláit olvasva sokszor volt olyan érzésem, mintha egy amerikai fekete–fehér neonoirt néznék, vagy egy hardboiled írót, Hammettet, Chandlert, esetleg egy skandináv krimit olvasnék. Gács Anna egy korábbi recenziójában már felfigyelt az itt-ott kibukkanó iróniára, ami váratlanul ellenpontozta a néha himnikusan szárnyaló, barokkos prózanyelvet. Ezt Gács árulkodó, a szövegek nagyon is tudatos megformálásnak jeleként értékelte. Ez az irónia vagy inkább kiábrándultság, tehetetlenségből fakadó szenvtelenség sok esetben egyfajta védekezés, más esetben viszont távolságtartás, és nyelvi eszközként, szövegalkotási módként működik a Le elbeszéléseiben.
A maníroktól mentes olvasási, bírálói módban tapasztalható meg leginkább az az együttgondolkodásra való hajlam, amit fentebb Antal alkotói habitusának részeként érzékeltem, és ami miatt fontosnak tartom az elbeszélések előtti köszönetnyilvánítást.
Az Öreg nyolc novellájának fizikai világa alig terjed túl egy hegyek között megbúvó északkelet-magyarországi falu számos, külön belterjes világként működő utca határán, ideje három emberöltőt fog át. Felbukkan, de csak jelzésként a valamikori birtokos lánya, régi emberek, szokások, értékválasztások. Van egyfajta leleplezett helyi legendárium is Susujkó személyében. Azzal, hogy Antal beazonosítható tér- és időkeretbe helyezte a szövegek világát, egyben el is távolította a Bodor Ádám-i időtlenségtől. Az áradó nyelvezet és a következetesen megképzett mesélői helyzet azonban jelentősen megemelte a szövegeket a lecsupaszított realitástól. A mesélők többnyire életük egy késői szakaszáról tekintenek vissza, emlékeznek, összegeznek. Vagy már egy lezárt élet, vagy egy már lezárt történet idéződik fel. A felidézés pillanata kitüntetett, mert épp akkor valamerre alakul ez az élet, vagy a végső megnyugvás, vagy egy újabb életperiódus fele, de ami ebből a kitüntetett pontból nyer értelmet. A nyelv és a választott nézőpont majdnem csapdának bizonyult. Ugyanis úgy kellett az akkor 26 éves pályakezdő írónak továbblépnie, hogy birtokában volt egy csúcsra járatott költői nyelvezetnek, és az öregek visszatekintő, több évtized személyes idejét, élettapasztalatát megidéző nézőpontnak. Kétségtelenül szimpatikus volt az a lenyűgöző, sok apró megfigyelésből építkező, a valós idő tapasztalatát helyettesítő nyelvi szerkezet, viszont a mögötte minden bizonnyal személyes tapasztalatból ismerős emberi sorsok, történetek mintha takarásba kerültek volna, mintha rájuk került volna egy érdességüket lesimító nyelvi máz. Számomra a sok emlékezetes történet és szereplő (Ág Bogi!) mellett mégis Végh Lajos erdész több elbeszélésben felbukkanó hol intrikus, hol nyugtalanító figurája maradt meg leginkább. Talán ő az, aki a túlnyomóan énelbeszélő ellenpontja lehetne. Kitartó jelenléte egy másik időtapasztalatra vagy inkább időtapasztaló jelenlétére utalhat. Merthogy Antal Balázs prózájának kitüntetett tétje: megragadni a személyes sorsokon keresztül átszűrt múló időt, amit nem neveznék történelminek, ugyanis a történelem csak hatásaiban, következményeiben van jelen az így perifériára került emberek, a lassan felmorzsolódó közösségek életében.
A második kötetben már láthatóan módosul mind a prózanyelv, mind a választott nézőpont, sőt olyan irányokba nyílik ki a tematika, amely visszafele működve is részben felülírja a komor hangulatú szövegek világát. Míg az első könyv elbeszélései úgy tekintenek vissza egy többnyire hosszabb életszakaszra, mint ahonnan van továbblépés vagy remény, addig a Le elbeszéléseinek egy részében az elszakadás lehetetlensége, a félúton levés reménytelensége a domináns hangulati elem.
A tizennyégy elbeszélés láthatóan erős szerkesztői döntés következtében két nagy részre oszlik. Az első öt elbeszélést, amelyek tematikusan az Öregben megismert világhoz kapcsolódnak, és amiből érzésem szerint csak a Jót tenni mindig lóg ki, Az ember, a telep, a szomorúság című szöveg zárja. A második csoport meglepően változatos tematikájú hét elbeszélése közül a Pusztai vázlat című az utolsó. A nagyon találó címválasztás mellett mindkét szöveg tapasztalatot, helyzetismeretet összegez, lezár valamit. Ahogy az Öregben Végh Lajos, itt az első szövegben az utazók „fontoskodó, tetetett szomorúsága, ám valódi lemondása”, a második szövegben az idegen lehetne az ellenpont, „az idegen, aki az-az ember, aki csak keresi, meg keresi a helyét áldás és átok között (…), valahol seholsem és mindenség között, félúton mindenhova.” Egyébként ez a két szöveg mondhatni ösztönösen találja meg a helyét, kapcsolatát Tar Sándor Madártávlat című szövegével.
Az első részben megismert bányatelep bezártságát, szűkösségét, fizikailag adott korlátait nagyon szépen nyitja ki a második rész első elbeszélése, a Vendéget hívni, esőt várni. Ahogy a gyerek bejön a tanyáról a faluba, a minden bizonnyal halott édesapja mellől, hogy értesítse, hívja a rokonságot, hogy aztán egy egész napi téblábolás után látszólag céltalanul, érzéketlenül tovább utazzon, busszal a város fele – bravúros átvezetés az ismeretlen tágasság fele, úgy, hogy egyben bele van írva a végleges elszakadás lehetetlensége is. Az ezt követő elbeszélések mintha tobzódnának a sokféleségben. Az Otthagyni a fogát tanyasi kocsmaburleszkje, A kőfejtőben az érzéketlen, kegyeletsértő prosztatás kapus és a szerencsétlen gyermekbalesetre megemlékezni érkező pár kicsinyes civódása, a Gondoskodás sikamlós, hideg nagyvállalati díszletek közé szcenírozott modern kapcsolattörténete, az Engedni mindig mély, de kicsinyességbe fulladó párkapcsolati drámája egy gyűrűstől leharapott ujj és ezért feláldozni kívánt kutya apropóján, A fal mögött hullagyalázó rendőr apa, nagybeteg anya és talán súlyosan autista gyermek ősi szertartásokkal kevert horrorja, A jók mennek el egy kábítószeres történetre felfűzött alig látszó, faluszéli család szétesésének drámája, mind-mind külön, nyelvileg is bravúrosan felépített utakon indulnak el ebben az ismeretlen tágasságban. Mégis a második részt lezáró Pusztai vázlat azt sugallja, hogy nincs megérkezés, nincs feloldozás. Toporgás van helyszínek között, a múló idő kegyetlen szorításában. És ezzel visszaértünk az első kötet legfontosabb kérdésfelvetéséhez: a múló idő kétségtelenül melankóliára hajló kérdéséhez. Antal Balázs tobzódik a zsánerek, történetek, elbeszélői pozíciók, megformálási módok között, ám mindennek a mélyén fel nem oldott, ki nem mondott feszültség húzódik, hogy talán minden fölösleges úgy, ahogy van, mert nem vezet sehová.
„A világ mozgott, a telep nem” – áll szentenciózusan a Sóvárgás című kötetnyitó elbeszélésben. Ahogy a telep, úgy az ott lakók sem mozdulnak, az emlékek sem halványulnak el. Miközben azért mégiscsak telik az idő, hogyha nem is úgy, mint a világban. Abban a világban, amelynek mozgalmassága a második rész elbeszéléseiben érhető tetten.
Úgy látom, hogy amíg az első kötet a múló idő megtartásának réges-régi talányát úgy gondolta feloldhatónak, hogy előreszaladt, és egy élet emlékezete felől próbálta megragadni, és erre egy sodró, életbölcsességeket összegző, sűrű nyelvezetet dolgozott ki, addig a második kötet elbeszéléseiben inkább a történet dominál, a nyelv egyszerűbb, szikárabb lett, kevésbé látványosan kimunkált. Ezeknek a történeteknek a szereplői viszont mintha egy időhurokba kerülnének, újra és újra nekiindulnak, hogy aztán visszatérjenek oda, ahonnan elrugaszkodtak. Miközben persze eltelik egy élet. Látszólag vannak életutak, de azokról mindig kiderül, hogy valójában visszavezetnek a kiinduláshoz. Ha nincs haladás, akkor nincs választás, döntés, eltávolodás, csak sóvárgás, kapaszkodás, tehetetlen vergődés. Nincs racionalitás, csak ösztönök. Egy tragikus vég nem lezár, hanem függőben hagy. Hiába zuhan a cigarettázó bukott angyal a könyv borítóján, soha nem ér le. Nincs bukás, nincs üdvözülés. Ott marad felfüggesztve a minden és a semmi között. Mint a zénoni apóriában, vagy mint egy neonoir film kezdetén, ahol a nyomozó az autó ajtajának puhán nekidőlve dönti el cigarettázva, hogy még ha az ügynek nincs is megoldása, mégis végig kell csinálni, minden egyes lépést aprólékosan számba véve a kezdetektől, mert nem több már az, mint egy gesztus. És ettől minden olyan furcsán könnyű lesz. Ettől az aprólékos, kínkeserves számbavételtől. Ez a könnyűség az, amin Antal Balázsnak valahogy túl kell lépni. Hogy merre, azt elképzelni sem tudom, csak azt, hogy nem lesz egyszerű.
Kétségkívül az elmúlt esztendő magyar prózatermésének egyik kiemelkedő, meghatározó darabja a Le. Máris odatettem Vida Gábor kötete mellé.


Antal Balázs: Le. FISZ, Budapest, 2017.