Északi traumák

Vártam, hogy olvashassam Roy Jacobsen trilógiájának a második részét. Az első, A láthatatlanok nagyon tetszett, atmoszférája, ritmusa, szemérmessége, ahogyan egy észak-norvégiai szigeten élő család gürcölését és visszafojtott érzelmi vívódásait elbeszéli a 19-20. század fordulójától – a 20. század első évtizedeiből, nehezen felejthető. (Írtam róla Akikbe besűrűsödnek a szavak címmel a Helikon 2020/9-es számában.) Ugyanakkor az első kötet emléke teszi, hogy a második sokkal kevésbé működjön számomra, mert erőlködésében inkább sablonosan, mintsem igazán felforgatóan vezet végig a felismerésein.

Az első kötet sem feltétlenül a kérdésfelvető művek közé tartozott, hanem egy konkrét világnak a megelevenítésére koncentrált, és ezt szépen, immerzíven tette. A Fehér tengert olvashatjuk úgy, mint amely ennek a megpróbáltatásokkal teli, a természet erőinek maximálisan kitett, az egymásrautaltságban mégis egymáshoz nehezen közeledő emberekkel benépesített világnak a széteséséről, majd az újra(/vissza?)rendeződésének lehetőségeiről szól. Az első kötet jellegzetes fejezetnyitó, bölcs-mitikus szentenciáiból már nagyon kevés maradt itt, például a legelejére: „Először volt a hal. Az ember mindössze kitartó vendég a partvidéken.” Az egész második kötet egy esetleges vagy önkényes fordulatokkal tarkított sztoriként épül. A sztorival az a baj, hogy egyszer használatos esztétikai élmény, amely azonnali hatás kiváltása után inkább eltartja magától a probléma, kérdés valódi megközelíthetőségét. Ráadásul a Fehér tengerben szereplők bukkannak fel innen-onnan, ismeretlenek és olyanok, akiknek fontos szerepük volt Ingrid, a főszereplő életében (például Suzanne nevű nevelt lánya), de akikről nincs tudásunk, mivel ez a könyv az első eseménysorának végétől számítva kb. másfél évtizednyi kihagyással veszi fel az elbeszélés fonalát. A zavarosság, homályosság és a sejtetések révén részben arra játszik rá az egyes szám harmadik személyű, de az Ingrid perspektívája felőli elbeszélés, ami a főhőssel történik: a II. világháború alatti veszteségei és magánéletének traumái hatására emlékezetkiesései lesznek, próbálja kideríteni, mi történt vele, közben pedig újraindítja az életet az otthonának számító szigeten, Barrøyán.

Mintha ez a kötet arra a tételre épülne, hogy az új kezdethez előbb mindennek szét kell esnie, és hogy a világtörténelem eseményei – gazdasági, politikai, társadalmi folyamatok komplexitásai következtében – óhatatlanul meghatározzák az elszigetelt életeket is. Úgy is mondhatnánk, hogy a láthatatlanokat immár végképp nem védi meg a láthatatlanságuk. Már a könyv elején érezhetővé válik valamilyen „utániság” állapota: „az újságok abból az időből maradtak itt, amikor Barrøy még közösség volt, emberekkel, állatokkal és egy világítótoronnyal, viharokkal, rendíthetetlenséggel és munkával, nyárral és téllel és jómódú élettel.” Az I. részben a legerősebb reakciót az a hátborzongató jelenet váltja ki, ahogyan Ingrid szerre felfedezi a németek által rekvirált, britek által elsüllyesztett, hadifoglyokat és dezertőröket szállító Rigel norvég hajóról származó holttesteket. Köztük egy élőt is talál, vélhetőleg egy fiatal orosz mérnököt, akit gondozni kezd, és akivel egymásba szeretnek, de a férfinak hamarosan menekülnie kell a szigetről. A holttestek felbukkanása arra az első kötetbeli motívumra emlékeztet, ahogyan Ingrid gyerekkorában a szárazföldiek és a hajótöröttek tárgyai a szigetre vetődtek mint a múlt tudat alatti relikviái – például az egyszerre félt és becsben tartott távcső, amelyet egy-két pillanatra a Fehér tengerben is elővesz a nő. Nem igazán generál mindez jelentéstöbbletet e könyvön belül az elsőre való visszautaláson túl. A cím révén a tenger, a víz szimbolikussága emelődik ki, a tisztaságot jelképező fehérséggel a megújulás témájához kapcsolódva, amelyet hangsúlyoz például a regényben sokszor előforduló mosdatás gondoskodó gesztusa. Sajnos az elbeszélés nem bízik eléggé ennek a szimbolikusságnak az önerejében, és igyekszik szájbarágással bebiztosítani magát: „a vízről kezdett beszélni, mintha csak a megtisztulás egy emelkedett formája késztette volna erre, valamiféle rituálé, amit újra meg újra meg kell ismételni ahhoz, hogy hasson.” A szigettoposz jelentésteremtő lehetőségeit az első kötet szépen kiaknázta már, miközben a földdarab végig markánsan konkrét térként szerepelt a cselekmény során; itt találó módon már sokkal kevésbé tűnik körülhatároltnak azzal együtt, hogy a világtörténelem eseményei a norvég szigetvilágot is bekebelezik.

A II. részben alapozódnak meg a további témák, amelyek az utolsó részben bontakoznak ki: a gondoskodás (és részben az anyaság), illetve a trauma feldolgozási-értelmezési kísérlete, az emlékezés és a felejtés egyensúlyának megtalálása. A II. rész egy vágással indít: Ingriddel valami történt a szigeten akkortájt, amikor a szerelme elmenekült, de sehogy sem tudja felidézni, mi zajlott az alatt a kritikus három nap alatt. A kórházban („fehér szobában”) ébredésétől kezdve végig azt próbálja kideríteni, erőszak áldozata volt-e, vagy a benne megfogant gyerek apja az általa megmentett orosz hadifogoly-e. Időközben hazakerül, de előtte még rendezgeti-egyengeti azoknak a háborús menekülteknek az életét, akiket kitelepítettek lerombolt otthonaikból, és a szigetvilág tanyáin helyeznek el a hatóságok. Egyrészt mintha az anyaságot gyakorolná a másokról való gondoskodás révén (főleg, amikor magához vesz elárvult lányokat), keresve, hogy kiben és miben bízhat meg, másrészt ellentmondásos érzései vannak a körülötte lévőkkel szemben, ezek az ellentmondások adják meg a karaktere mélységeit: „ez az asszony, akit tönkretett a háború, akinek kora meghatározhatatlan volt, valahol huszonöt és hatvan között járt, mintha nemcsak a férje és az élet hagyta volna cserben, hanem az évszakok is, és mégis volt valamije, ami Ingridnek nem volt meg, az egyszerű és könyörtelen tisztánlátás, a nyilvánvaló megpróbáltatás szinte látható, kézzelfogható módon jelent meg rajta, benne nem csak homályosan örvénylettek az összeilleszthetetlen árnyképek.”

A III. részben visszatér a nagynéni, Barbro, Ingridben sok a vívódás és a sejtelmes érzés, továbbra sem „tudta, hogy mikor telepedett rá a sötétség, és nem tudta, hogy ez belőle ered-e, vagy a fiúból, avagy a veszteségből, amit képtelen volt elfelejteni”. A sok huzavona, a funkciótlannak tűnő részletek és a klisészerű megállapítások miatt ebben a részben már nagyon várja az ember, hogy na itt most vége lesz a történetnek, miközben drukkol a sziget újbóli kivirágzásának, ahová a háború lejártával visszatérnek réges-rég elköltözött családtagok, otthonra lelnek menekültek, és Ingrid lánya is megszületik. Ezen a ponton az a kérdés is felvetődhetne, vajon a sziget visszaáll-e egy régi rendbe, vagy gyökeresen átstrukturálódik az élet rajta. A Fehér tenger nem reflektál erre, s utolsó, vészjósló szava, a „vihar” elég erőtlen cliffhanger. Mégis maradt bennem egy kis kíváncsiság az iránt, hogy ez az átlag északi minimalista prózáénál picivel érzelmesebb, picivel hömpölygőbb elbeszélésmód milyen ívet zár majd be.

Roy Jacobsen: Fehér tenger. Fordította Pap Vera-Ágnes. Scolar Kiadó, Budapest, 2020.

‍