Erről a huszonötről

Mindenekelőtt azt tartanám szükségesnek pontosítani, hogy ez a vonzó kötet voltaképpen 25 tehetséges magyarországi, felvidéki, vajdasági, illetve erdélyi költő műveiből álló szövet, azaz mintavétel a magyar líra rendszerváltás után született generációjának olyan alkotóitól, akiknek tevékenysége az utóbbi évek jelentős irodalmi platformjain különösen látható vagy látványos volt. Ezt azért jó szem előtt tartani, mivel az antológia alcíme elfeledtetheti, illetve elfedheti a válogatásba bele nem került, kevésbé hallható, de ugyanennyire jó hangokat. Ezen túllépve azonban igazolódik az olvasó előtt az, amit Áfra János, az R25 szerkesztője – és az előzményként számon tartható Kötet előtti fiatal költők, akiket ismerned kell című 2014-es projekt kitalálója – leszögez az előszavában: e kötet nem kíván messzemenő megállapításokat tenni a kortárs fiatal magyar líra tendenciáit illetően, hisz célja „a megszólalásmódok és attitűdök egységbe foglalható sokféleségének megmutatása” egy időben konkrétan körülhatárolt nemzedék esetében.
Egy antológia kapcsán olyan elvi kérdések is felmerülnek a szelekció szempontjain túl, mint például az, hogy a különböző szerzők műveinek egymás mellé rendezése mennyire lesz nivelláló hatású, és mennyire engedi érvényesülni az idioszinkretizmusokat. Úgy gondolom, az R25 egyik nagy érdeme, hogy megfelelő szervezőelv működtetésével megtalálja az egyensúlyt. Ennek értelmében az egyes költők három-négy verse nem egy név köré tömbösödik, hanem szétszóródik a kötetben, egy folyamszerű, motivikus összefonódás révén kapcsolatba lépve a többi szöveggel, amelyek olykor jelentősen felerősítik egymást. A kapcsolódási pontokat olyan motívumok képezik, mint például a madarak, az utazás, a pályaudvar, a csend; olyan témák, mint a kimondás problémái, a családi traumák vagy a távolság-közelség feszültsége a párkapcsolatokban; illetve a térbe vagy testbe íródó gesztusok poétikájára alapozó megoldások. Lehetővé válik így nem csupán az egyéni hangok jellegzetességeinek a megragadása – ebben irányadóak lehetnek a kötet végére illesztett portrék is az eddigi művek tömör és pontos jellemzésével –, hanem a válogatásban szereplő alkotások együttes értelmezése is, annak feltérképezése, hogy mi foglalkoztathatja általában a rendszerváltás után született fiatalok e részét, milyen megszólalási módokkal kísérleteznek.
A legtöbb vers valamilyen letisztult koncepció alapján építkezik, ami nemcsak a szerkesztés, hanem a képhasználat gondosságára és tudatosságára is vall, illetve gyakran fordulnak elő olyan egyedi és sűrítő erejű szókapcsolatok, hasonlatok, amelyek vonzása akár egymagában is képes összetartani az adott költeményt: „anyajegyeink összeköthetetlenek” (Polák Péter: anyajegyeink), „így halsz bele a saját testedbe” (Baranyi Gergely: Hazaút), „Krematóriumok vannak benned” (Biró Krisztián: Csendes környék). Nem pusztán ötletszerűségük miatt működnek ezek, hanem főleg azért, mert olyan érzékenységről és apró mozzanatokra való odafigyelési képességről tanúskodnak, ami nagymértékben hozzájárul a versnyelv minél árnyaltabbá, minél pontosabbá válásához, a közhelyes vagy kész kifejezések szétfeszítéséhez.
Sokszor tűnhet úgy, hogy ezeket az alkotásokat a magánszféra határolja be, pedig így egymás mellett megszólaltatva olykor döbbenetes, hogy mennyire közös dolgokról is szó van bennük. Hogy a meg nem értettség itt nem egyszerűen fordulat, hanem mindennapos küzdelem: „Nem/ mondasz mást, mint az/ árnyalatot, és ebbe az/ otthonosságba nehéz lesz/ behatolnia annak, aki/ nem ért téged. Ez a tiéd,/ a meg nem értettséged,/ jóleső massza.” (Kerber Balázs: A mondat); és hogy a saját belső világ felé való fordulás is sokkal inkább annak az önemésztő feszültségnek (Gužák Klaudia: Bennem madarak) az ellensúlyozására irányul, amelyet a kapcsolatteremtés-, illetve megtartás nehézségei és bizonytalanságai generálnak: „úgyhogy ne keress, mert rám úgyse/ találhatsz, vákuumokon tovaúszok, vagy/ maradok örökké konstans szingularitásban” (André Ferenc: elszakadó); „Korszakot alkotok magamnak,/ amiben pont elég nehéz lesz élni” (Kemény Zsófi: Szív és érv).
A szétfeszítő közelség és a távolságtartás kényszere is része ezeknek a kapcsolatoknak („két ember/ közelségének távolsága/ elhalt vágyakból húzódik meg” – Balogh Zetas Péter: közelinek tűnik), akárcsak a jelenlét és a hiány (Kovács Kristóf), a másik elvesztése (Bende Tamás, Oláh K. Tamás), vagy az érzelmi kiszolgáltatottság kockázata és néha az ennek való ellenszegülés is (Kali Ágnes). Mindez kifejeződhet a test emlékezetében, egymás testének a megismerésében (Borda Réka), vagy az érzékelés anyagisága és térbelisége révén (Szenderák Bence) hol érzelmesebb – de nem érzelgős –, hol gondolatibb síkon. A versalanyok folytonosan küszködnek az elmondással, a párkapcsolatok esetében a kimondás és hallgatás közötti egyensúly megtartásával az együttlétek során (Győrfi Kata). A családi vagy generációs válságok, a nemzedékek közötti viszonyok is tematizálódnak (Fehér Renátó: Ká-európai ismerős, Kemény Lili: Déd-Európa), egyes szövegek pedig a szociális feszültségek mindennapibb szituációkban való felhalmozódását képezik le (Juhász Tibor). A terekben tárgyiasuló tapasztalatok és érzelmek mellett az idő dimenziója is figyelmet kap, az idő visszafordíthatatlanságának létélménye meghatározó a fiatalok esetében is: „Félek, hogy kevés az emlékem,/ így egyedül kell leélnem/ újra és újra hiányzó/ első harminc-negyven évem” (Nyerges Gábor Ádám: Nagyon féltem). Ezek a tartalmak sok esetben mikrotörténetek formájában fogalmazódnak meg, a narrativitás viszont nem minden esetben jelent koherens világmagyarázatot, olykor nagyon sejtelmes módon állnak össze a traumákat vagy egyéni sorsokat csak éppen felvillantó töredékek (Hevesi Judit, Horváth Imre Olivér, Nagy Hajnal Csilla, Stermeczky Zsolt Gábor, Szabó Márton István, Zilahi Anna), vagy éppen a szöveg magával ragadó lendülete vagy látszólagos könnyedsége nem engedi egyből felszínre a történések okozta szorongást. Ez a ritmikusság pedig különösen érződik azoknál a szerzőknél, akik performatív művészetekkel is foglalkoznak, például slammel vagy színházzal.
E kötet darabjaiban ritkábbak az olyan nagyon önkényes asszociációk, amelyek nem engednek közel a versvilághoz, ez azonban nem jelenti azt, hogy minden esetben azonosulni lehetne a bennük megszólaltatott tapasztalatokkal. Az R25-ös líra talán épp azért tetszhet, mert úgy tud érdekes és releváns lenni az olvasó számára, hogy nem csak identifikációs viszonyulásokra számít, még akkor sem, ha egy adott korosztályra jellemzőbb vívódások alkotják a magvát.
Körülbelül ilyesmik derülhetnek ki az R25-ösökről e korántsem kimerítő ismertetésben, de talán épp elég lehet ahhoz, hogy nagyon kíváncsian kövessük és várjuk következő lépéseiket. Összességében véve ez egy – pozitív értelemben vett – trendi antológia (promóvideója is van), néhány máris jól körvonalazódó költői imiddzsel és sok markáns szöveggel.

R25. A rendszerváltás után született generáció a magyar lírában. Szerk. Áfra János, JAK-FÜZETEK sorozat, JAK+PRAE.HU, 2015.