.svg)
Hajdanán, 1730 körül létezett egy ember, aki sosem mondott olyat, hogy ne higgyék azt, hogy nem hazudik. Na, de egyszer úgy járt, hogy egy olyan mesét mondott egy embernek, hogy az azt mondta neki:
– Na, látod? Így jártál, most aztán nem hazudtál!
– Ma, nem mondod? Azt hiszed, hogy nem hazudok? Be tudom bizonyítani, hogy hazudtam.
– Persze, persze. Akkor miért írtad a menhelyi kutyák neveit forró tűvel a kezedre? Azt már nem tagadhatod le!
– Azok nem is a menhelyi kutyák nevei, hanem betűk. Mégpedig azok a betűk nem akármilyen betűk, hanem a szeretőim monogramjai.
– Na, jó. Elhiszem, hogy hazudtál... De most? Most elmondtad az igazságot!
– Hát. igen... Tudjátok, az én életem egy hazugság. Én már úgyis meghalok... Egy papíron van az életem utolsó napjának a dátuma.
– Oké-oké, de azért még nem kellett volna a neved helyett egy nagy hülyeséget kitalálni!
– Hát, ha azt akarjátok, hogy meghaljak, akkor nyugodtan.
Erre a társa nem mondott semmit, és elment.
Pár nappal később meg is halt ez a jóságos hazudozó ember. Valahogy a hullát túl különösnek találták, ezért elvitették boncolásra. Mikor nekikezdtek, akkor hirtelen valami kiszökött a szíve helyéről. A tudósok sokat tanulmányozták, és arra jutottak, hogy az a lelke volt.
Igazság szerint neki András László volt a neve, és innen kapta Alfalu az nevét. Hisz András Lászlónak a monogramja: A. L. volt. Így lett Alfalu.
Amúgy meg a lelkét még ma is meg lehet nézni. Ott, ahajt, ki tudja, hogy hol.
*A Helikon irodalmi pályázatára beérkezett pályamunka.
