Erdélyi értelmiségi lét járványok és sok más huncutság idején…

Székely Sevan: Pénzforgalom a természetben
(Circuitul banilor în natură)
A regényíró Szemlér Ferenc érdeklődését a 18. század iránt bizonyára id. Szeli József (1710–1782) evangélikus lelkész egyik munkája keltette fel, illetve fokozta, mely időszak Erdély, illetve a magyarság számára széles körű társadalmi mozgalmakkal, szabadságharccal kezdődött, aztán a birodalom keretei között konszolidáció következett, később viszont a szabadságjogokat követelő székelység véres megtorlásával s a megfélemlítettek menekülésével folytatódott, járványok sújtották, és sok más huncutsággal lehetne még jellemezni azokat az időket. E történelmi személyiségből, illetve magyar nyelven kiadott munkájából (Penitentziának tartására serkentő Trombita szó… [Beszédek egy évre]) kiindulva aztán olyan fiktív irodalmi figurát teremtett az író, akinek az alakja elszakadt az egykor élt valóságos személytől, és önálló életre kelt A mirigy esztendeje című (1969) Szemlér-regényben. A nevében is önállósult regényhős, Szüle István udvarhelyszéki plebejus (apja cserzővarga) származású és érzelmű székely-magyar tudós férfi, anyanyelvének és a magyar nyelvű erdélyi kultúra művelésének elkötelezettje, aki életre szóló barátsága, valamint házassága révén egy többnemzetiségű erdélyi modellt képez le az olvasó számára. Egy igazi transzilván és humanista értelmiségi a felvilágosodás hajnalán, Bod Péter kortársa, aki különben a regény cselekményében is helyet kap.
A regénytörténet szerint Szüle István lelkipásztori és tudományművelő tevékenységét majd’ három évtizeden keresztül Brassóban és Hosszúfaluban folytatta, mialatt magyar nyelvre fordította Luther kis katekizmusát, valamint összeállította és kiadásra előkészítette prédikációinak gyűjteményét, amelyeket a nagy pestisjárvány idején, 1756–57-ben hétről hétre mondott el híveinek, s Trombita Szó címmel jelentetett meg egy brassói szász nyomdász.
A munka megjelenésekor immár harmadik szolgálati helyén, a Székely- és Szászföld határán, a Kis-Homoród-mentén fekvő isten háta mögötti faluban, Székelypalánkán találni Szüle Istvánt mint özvegy, román származású feleségét a járványban elveszítő idősödő lelkészt. Innen írja levelét Bausner Sebastianus brassói szász barátjának, orvosdoktor támogatójának, aki a miriggyel való küzdelem idején mint „Stadtphysikus” még a szász városvezetéssel is szembeszállt, amikor az pillanatnyi érdekek miatt, megfeleléskényszerből kisebbíteni vagy tagadni akarta a járványveszélyt. Lelkészbarátjával mint az igazság híve – mondhatni –: testvér.
Mindketten, bár más-más társadalmi örökséggel és háttérrel, de az általuk közvetlenül megtapasztalt uralkodó viszonyokhoz is egyformán kritikusan viszonyulnak. Sebastianus véleményének így ad hangot egy alkalommal a narrátor: „Bausner orvosdoktor uram szerint ugyanis az egész brassói papság megérett már arra, hogy a Vidombák vizébe fullasszák. Csak azon jár az eszük, hogy stallumaikat minél tovább őrizhessék, s mindjárt eretneket meg felforgatót kiáltanak mindenkire, aki a világban végbemenő új eseményekről akárcsak egy szót merne szólani. Pedig messze Párizs városában annyi meglepő dologról beszélnek és vitatkoznak a franciák, csakhogy annak híre se jut el ide, mert a vámon minden könyvet, levelet, írást elkoboznak, s viszik a tanács titkos házába s onnét tovább a Guberniumhoz Szebenbe s még tovább Bécsbe, a kancelláriához. Idehaza pedig a vaskalapos német egyetemekről fújó szelek pora és doha lengedez (…).” (67–68.)
Pozsonyban, diákokként kötöttek barátságot, amely egy életen át tartott kettőjük között, s ugyancsak itt, az ágostai evangélikus teológiai főiskolán ismerkedett meg Szüle István azzal a Láday László diáktársával, aki pályája minden szakaszában ellene ármánykodott, s így – Sebastianus negatív „előjelű” párjaként – a képmutatás és irigység megtestesült alakjaként szerepel a regényben. A székelyszenterzsébeti kisnemesi származék már diákként megpróbált éket verni a két igazi barát közé, álhíreket terjesztett róluk, azt állítván, hogy Sebastianus orvosi tudását boszorkányság űzésében éli ki a két ifjú. Mindketten hazakerülnek Udvarhelyre, eklézsiák meghívására várnak, s egy véletlen találkozásuk alkalmával a jelentéktelen külsejű Láday még sértegetni sem átallja Szüle Istvánt, jobbágy származása miatt megalázó szavakkal illeti, sőt hamis hírekkel vezeti félre a felettes egyházi hatóságot, hogy tulajdonképpen lelkésztársa nem kívánja elfogadni a brassói eklézsia meghívását. Sebastianus apjának minden tekintélyét latba kellett vetnie, hogy Szüle foglalhassa el a városfalon kívül élő brassói magyar evangélikus közösség lelkipásztori tisztségét.
Miközben a járvány idején a városi orvosdoktornak a halálos kór embert próbáló kihívásaival s a városi tanács gáncsoskodásaival egyszerre kell megküzdenie, miközben a lelkipásztor a személyes példa és a szó erejével áll a hívei mellett, addig Láday a hétfalusi csángók közt kényúrként élve anyagi gyarapodásával van elfoglalva, egyszersmind keresi a székelyföldi nagyhatalmú nemesi családok kegyeit. Ugyanakkor nem hagy fel a lelkésztársa elleni aljas támadásokkal, rágalmazza az egyházi felettes hatóságoknál, nemkülönben papi körökben. Ezek következményeként kell lemondania a brassói eklézsiáról Láday javára, később pedig átmeneti, hosszúfalusi állomását is fel kell adnia, s egy isten háta mögötti parókiára kerül idős korára. Onnan írja levelét a brassói szász barátjának, a fikció szerint egy kultúrtörténetileg fontos évben, az 1772. esztendő Szent Iván havának 22. napján.
A levélírás során idéződik fel a hősben életének és munkásságának minden fontos eseménye és mozzanata, de jó alkalom arra is, hogy elmélkedjen a magyar írósorson és a kultúra szomorú kilátásain, illetve hogy elveit megfogalmazza. Barátjának arra a felvetésére reagálva, hogy miért nem a tudomány nyelvén, latinul írja munkáit, vagy miért nem az ékes német nyelvet választja a jobb érvényesülés céljából, jól megfontolt választ ad. Igaz, hogy előbbi nyelveket választva a világban hírnévre tehetne szert – sőt még néhány tallér is csörögne, úgymond, lapos erszénye fenekén! –, de ő híveihez akar szólni anyanyelvükön, illetve azt vallja, hogy azon a nyelven kell szólnia, amelyet „minden szabály nélkül, édesanyánkat utánozva sajátítunk el”. Határozottan jelenti ki a levélben, hogy „ha egyebet tennék, nem csupán hamis volnék, de háborodott is…” (46.)
Az írás mikéntjéről viszont már nem közvetlenül a hőstől, hanem a kívülálló elbeszélő előadásában kapunk képet. A Luther művének magyarra fordítását végző lelkészről mint harmadik személyről szól a mesélő, akit munkája közben jelenít meg, s egyúttal a jó prózaíró és próza titka is megvilágosodik egy hasonlat által: „A szavak és kifejezések megleléséért vívott küzdelmében olykor ugyanaz az érzés fogta el [Szüle Istvánt], mint mikor gyermekkorában először kötözték talpához a csontból készült csákiát, és kitaszították a Küküllő jegére. Eleinte fel-felbukott, de hamarosan rájött a mozgás titkára, és a váratlanul könnyed siklás már-már elszédítette. Ilyen kecsesen és könnyedén sikamlott most el néha a szöveg tükröző felületén. Észre sem vette, valójában alig érdekelte, mit is tartalmaz a Luther kezétől származó kegyes nyomtatvány, a fontos csupán az volt, hogy az eredeti lejtést, hangzást a maga ügyességének teljes latba vetésével adhassa vissza.” (90.)
Szemlér a történelmi témát a huszadik századi modern regény szerkezeti-technikai újításait kamatoztatva írta meg. Esetünkben a levelet fogalmazó idősödő férfi életkörülményei kerülnek bemutatásra egyetlen napjának leforgása alatt, de fel-felidéződnek benne nehézségek közepette folyt egész élete eseményei – egy napban egy élet! –, s így ezek elmesélésére a levelet meg-megszakítva kerül sor. A jelen és múlt idejű történések tehát váltakoznak, ami egy eleven, mozgalmas narrációt eredményez.
Fontosnak tartom megjegyezni, hogy két számottevő irodalomtörténeti áttekintésünkben is (Kántor Lajos – Láng Gusztáv: Romániai magyar irodalom 1945–1970. Bukarest, 1971; Pomogáts Béla: Magyar irodalom Erdélyben 1945–1968. Csíkszereda, 2009) méltatják a regényt, erényeit hangsúlyozzák a szerzők, irodalmi lexikonunk viszont (Romániai Magyar Irodalmi Lexikon, 5/1. Kolozsvár, 2010) Szemlér kiadott kötetei között még csak meg sem említi… A Kántor–Láng értékelése szerint a regényben bemutatott életnek az értelmét is felvillantja az író, amely „a nagy művet nem alkotó, de a maga népéért, nyelvéért és lelkiismereti szabadságáért szívósan helytálló értelmiségi erkölcs példája. E morálban s a befejezés szívszorítóan szép elmúláselégiájában mintha Szemlér természetlírájának legérettebb vívmányai transzponálódnának a regény formanyelvére. Méltó folytatása A mirigy esztendeje két háború közötti történelmi regény-irodalmunknak.” (72.) A mirigy esztendeje című, legutóbb 2011-ben a Kriterion Könyvkiadó által megjelentetett regényhez kapcsolódó gondolatainknak aktualitást adhat, hogy szerzője, Szemlér Ferenc ezelőtt 115 évvel született (1906. április 3-án, Székelyudvarhelyen), de még inkább az, hogy műve egy súlyos megpróbáltatásokat előidéző járványt és annak társadalmi-politikai környezetét s ebben az egyes emberi sorsokat a maguk árnyaltságában, hitelesen idézi meg. Már-már tükröt tartva mai, úgyszintén járványos időket élő önmagunknak…