„Érdeklődni érdekesebb, mint ítélkezni” - Interjú Nádasdy Ádámmal

– Kovács András Ferenccel beszélgettél a 2017-es Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásáron, ésazt figyeltem meg, hogy benned is van egy olyan kettősség, amelyet Petri György kapcsán jeleztél: egyrészt például a nyelvi változások kapcsán nagyon megengedő vagy, másrészt a költői dikciód korántsem „mai” abban az értelemben, mint mondjuk a Ladik Kataliné. Hogy egyezteted magadban ezt a két vonást?
– Ladik költészetét lehet „progresszívnek” nevezni, az enyémet nem, mert az én költészeti ideálom az, hogy a vers legyen elemelve. Ebbe a dikcióba igyekszem mindennapi fordulatokat is tenni olykor, de beteszek, nem ezekből van. Petrinél is egészen triviális kifejezések vannak, de az ő esetében sem azokból épül a dikció. Hogy is fogalmazzak? Mindig azt képzeltem, hogy az ember állva szavalja a versét, nem pedig ülve.
– Célirányosabban kérdezek: hogy engedheti meg egy ilyen „állva szavaló”, hogy mindenki úgy beszéljen, ahogy akar?
– Mondtam azt is Kovács András Ferencnek, hogy viselkedjen úgy, mint a rovartani intézetben: ne rögtön tapossa szét a rovart, hanem előbb vizsgálja meg. Nekem egy rendes szakmám van, hiszen nyelvész vagyok, és egy szakma az adatait nem bírálhatja. Hová jutnánk, ha a rovartani intézetben bírálnák a svábbogarat? Holott az egy kellemetlen féreg, és a dolgozók nem biztos, hogy rajonganak érte. Ízlésítéleteknek semmilyen tudományban nincs helyük. Valami szép-e vagy jó? Ilyen kérdésekkel a nyelvész nem foglalkozik, mert nyelvhelyességi kérdésekkel egyáltalán nem foglalkozik. Ha te a kamrát spájznak nevezed, az nem nyelvészeti probléma, hanem társadalmi: honnan jön ez a szó, kik használják, mi tapad hozzá, satöbbi.
– Makacsul kitartok a kérdésem mellett, hiszen a mi – igaz, nem túl hosszú – ismeretségünk alatt egyszer sem tapasztaltam, hogy benned akár tudat alatt is elutasítás fogalmazódna meg például olyan változatok ellen, hogy „add oda a sót”, mármint nekem. Annyira megformálja az embert a szakmája?
– A szakember megszokja, hogy érdeklődni érdekesebb, mint ítélkezni. Gondolom, a folklórkutató is hüledezik egyes népcsoportok szokásán, de az az első szellemi mozdulata, hogy „lássuk csak, ezek miért viselkednek így?” Miért mondják itt, hogy az üzletnek „órarendje” van, nem pedig „nyitvatartási ideje”, mint Magyarországon? Ezekből derülnek ki izgalmas dolgok, ezekből látod, hogy a jéghegy nagy része víz alatt van. Vagy egy másik példa: Magyarországon „jogosítvány”, itt meg „hajtási”. Az első semmitmondó, hiszen jogosítványt sok mindenre kaphatsz, a második viszont pontosan leírja a dokumentumot.

Fotó: Thaler Tamás
– Monarchiás családból származol. Tőlük örökölted a konzervativizmusod, amelyről korábban beszéltünk?
– Igen, bár azért tudjuk, hogy nem minden fiatalember viszi tovább a családi örökséget. A nagyszüleim osztrákok voltak, és közöttünk németül folyt a szó, bár magyar iskolába jártunk, és az apám elmagyarosodott sváb volt.
Jobb napokat látott család voltunk, és a nagyszüleim nemcsak anyagilag érezték a rosszabb napokat, hanem abban is, hogy ők 1945-ig nyugodtan beszéltek németül, és egyszercsak mintha ezt is elvették volna tőlük, beszűkült a német nyelv használata, furcsán néztek rájuk, akadt, aki rájuk szólt, és emlékszem, hogy a villamoson magyarul kellett beszélnünk, amin mi kuncogtunk, mert a nagyapám nem tudott, és ezért inkább nem beszéltünk sehogy.
– Azért kérdeztem ezt, mert tulajdonképpen azt szerettem volna, hogy a kalandvágy eleve benne volt a családban? Édesapád, Nádasdy Kálmán rendező volt. Olyasmire gondolok, hogy magyar nótákat énekelsz.
– Az apám forog a sírjában, mert ő Kodály-növendék volt, és ezt a „romlást” (ahogy ők nevezték az álnépies műdalokat) nem tudta volna elviselni. A szüleim esküvőjén Kodály Zoltán volt apám tanúja, szóval közeli kapcsolatban álltak. Ezt a purizmust én nem örököltem meg, és jóval vegyesebb koszton élek. De hát megváltozott a világ, gondold meg például, hogy milyen puritán bútorok között éltek ők a 30-as években.
A lányommal úgy adjuk elő a magyar nótákat, mint valami tanárok. Ahogy tegnap este a Shakespeare-szonetteket konferáltam, úgy mesélem el, hogy Balázs Árpád Kolozsváron született, és Budapesten lett rendőrfőkapitány-helyettes, tehetséges muzsikus volt, és egyik magyar nótát írta a másik után. „Ahogy én szeretlek, nem szeret úgy senki” – ez például Balázs Árpád nótája.
De részünkről ez a nótaest is egy posztmodern gesztus, hiszen idézőjelben van, és az idézőjel is idézőjelben van, miközben mégis közvetlen a hatása: Mácsai Pál ott ült a nézőtéren, és bevallotta, hogy könnybe lábadt a szeme, amikor a Gyere, Bodri kutyám című nóta elhangzott.
Ilyen vagyok költőként is. A maiságot gyakran rímekben mondom el, és szeretem, ha van egy narratív szál, mint egy Arany-balladában.
– Korábban a fordítói tevékenységeddel is érvelhettem volna, hiszen fordítóként is merész vagy, és gondolom, többen felháborodnak, hogy Arany vagy Babits után merészelsz hozzányúlni egy-egy Shakespeare-darabhoz.
– Persze, és én meg is értem ezt az érzést. Arany (meg Babits is) azonban éppen olyan dúsra csinálta a fordítást, mint az eredeti. Nem lévén színházi ember, nem érezte, mi jön át a rivaldán.
– De hát akkor még a rivaldán is más jött át…
– Nem egészen. Gondold csak el, hogy amikor Arany 1867-ben lefordította a Hamletet, már volt egy jól játszható fordítás, a Vajda Péteré 1839-ből, amely minde­nütt ment, és a színházi szakma nem értette, mire kell egy új. A nagymonológ első sorát Arany úgy fordította: „A lét és a nemlét kérdése ez.” A szakma megmakacsolta magát, és Vajda megoldását őrizték meg.
Ugyanez történt fiatalkoromban a katolikus misével. Ugyan miféle sor az, hogy „Miatyánk, ki vagy a mennyekben”? És mégis a mai napig rászalad a nyelvem, olyankor meg csak néznek, mert újrafordították: „…aki a mennyekben vagy”.
Arany nagyon invenciózus, de ma már leginkább olvasva jó. „Mind többre-többre mén az álkodás” – mondja Aranynál egy fiatalember egy fiatal hölgynek a Szentivánéji álomban. Gyönyörű, de ha a színpadon mondják, gondolkodni kezdesz, ám a színészek nem szeretik, ha te a fordításon tépelődsz ahelyett, hogy őket néznéd.
Azt is gondolom továbbá, hogy a nagyon ismert gondolatokat érdemes olykor új köntösbe bújtatni. „Gyarlóság, asszony a neved!” – mondja Hamlet Aranynál. Én azt írtam: „A jellemhiba másik neve: nő”. Talán nem olyan szép, de aki hallja, az elgondolkodik, és összehasonlítja magában a két fordítást. Mintha egy híres szoborról szokatlan irányból készítenék fényképfelvételt. Ráadásul hallottam, amint a nézőtéren a gimnazista fiú meglökte a lány könyökét: hallod?
– A beszélgetéseteken KAF felmutatta A vastagbőrű mimóza című, melegségről, melegekről szóló írásokat tartalmazó kötetedet. Erdélyben úgy vannak a melegek, mint a zugivók: a zugivó az, aki titokban iszik, de mindenki tudja. Több közszereplőről tudjuk, bár ő sosem mondta el magáról. Te viszont előbújtál. Hogyan döntöttél így?
– Szerencsém volt: olyan baráti körben mozogtam, amely elfogadóbban viszonyult, sőt, érdeklődéssel figyelt. Az Eötvös Loránd bölcsészkarán ugyanezt tapasztaltam. Meg aztán az ember elkezd mindenütt a barátjával mutatkozni, és úgy beszélni róla. „Mondom is az Ivánnak a múltkor, miért etted meg a joghurtomat?” Egyszer együtt utaztunk egy kollégámmal a bölcsészkarról, és elővettem a gyönyörűen becsomagolt szendvicsemet, amelyről kiderült, hogy a barátom készítette, úgyhogy a beszélgetés közben be kellett vallanom, hogy meleg vagyok, mire ő viszonzásul elmesélte, hogy zsidó, amit addig nem tudtam. Különben nem tartom magam egy nagy aktivistának, de ez előjött belőlem.
Aztán egyszer Grecsó Krisztián, aki az Élet és Irodalom tárcarovatát szerkeszti, felkért, írnám én abban az évben, én meg mondtam, hogy a nyelvészetet már unom, mire ő felvetette, hogy írjak a melegségről, és így született a kötet gerince. Persze tudom, hogy ahogy én írok a homoszexualitásról, az rózsaszínebb és napsugarasabb, mint a valóság. Ez a könyv nem szociográfia. Ma is bőven vannak olyanok, akik félnek. Én nem így éltem, nem így láttam. Ha szabad a zsidóság helyzetével párhuzamot vonnom, azt mondanám, belátom a holokauszt-elbeszélések szükségességét, de az is érvényes, ha valaki elmeséli, hogy a nagymamája milyen jól főzi a sóletet.
Nem sokkal a könyv megjelenése előtt robbant be Császi Ádám Viharsarok című filmje, amely egy tragikus szerelmi háromszög fiúk között, és olyan, akár egy Lorca-dráma. Szóval az élet is jó szerkesztő.
– A verseidben kevés irónia van, nem úgy, mint a szociális lényedben. Ezt mivel magyarázod?
– A költészet komoly dolog. Ha tréfás verset írok, mint éppen a Látó Arany-számába, az nem vallomás, csak feladat.


Nádasdy Ádám nyelvész, költő, műfordító, esszéista, egyetemi tanár. 1947-ben született Budapesten. 1970-ben szerzett diplomát az ELTE angol–olasz szakán, 1972 óta az ELTE Bölcsészettudományi Karának angol nyelvészeti tanszékén tanít, 1997-től 2003-ig tanszékvezető. Szakterülete az angol nyelvészet – különösen a hangtan –, illetve a nyelvtörténet és germanisztika, valamint a magyar hangtan. 2006-ban az ELTE BTK-n habilitált. 2012-ben egyetemi tanárrá nevezték ki, 2017-től professor emeritus. Színdarab-fordításait – köztük Shakespeare-drámákat – több színház játszotta. 2016-ban jelent meg Dante Isteni színjátékáról készített fordítása. Legutóbbi verseskötete: Nyírj a hajamba (Magvető, 2017). Számos rangos díj – többek közt a Magyar Köztársaság Babérkoszorúja – tulajdonosa.