Engem az íróasztalom szocializált – interjú Centaurival

– Nem rejtőzködésből választotta a Centauri álnevet, mondja több helyen, inkább, hogy megkímélje magát a felesleges terhektől. Nem Ön az egyedüli pillanatnyilag a magyar irodalomban, aki ódzkodik a nyilvános szerepléstől – Kondor Vilmos is hasonló utat választott, ráadásul nála is fontos a történet. Figyelnek egymásra a rejtőzködő írók, ellesnek technikákat egymástól?
– Gondolom, épp annyira figyelnek egymásra, mint más szerzőkre. Az utóbbi években a szerkesztőimtől tanultam a legtöbbet. Fájlalom is, hogy a szerkesztők nincsenek kellőképp magasra helyezve nálunk, akkor is, ha ők elsősorban nem „technikai” tanácsokat adnak. A technikák javát a szerző maga dolgozza ki, főként, amikor a „kész” szöveget kalapálja. Ezek néha olyan apróságok, hogy az olvasó, néha még a kritika sem tudja pontosan, mitől jó a szöveg (jóval könnyebb megmondani, mitől rossz). Más szerzők olvasása inkább a trendek felmérését szolgálja, bár miután az ember alaposan körbenézett, rendszerint fikarcnyit sem változtat az irányain. Olyan viszont még egyik szerkesztőm esetében sem volt, hogy ne tanultam volna tőlük valamit. A Magvetőnél hárman is voltak (Sárközy Bence, Király Levente, legutóbb Turi Tímea), és mindhárman alakítottak rajtam. A szerkesztői észrevételeket ugyanis nemcsak egy adott könyvnél érdemes figyelembe venni. Még az is megesett, hogy összeírtam a legfontosabb javaslatokat és kifüggesztettem az íróasztalom fölé. Teszem hozzá, a három szerkesztőből kettő szerző is!

– A szerzői név használata azonban nem jelenti, hogy kizárná az életéből a nyilvánosságot – a magyar írókra kevéssé jellemző, jól felépített, friss anyagokkal ellátott írói oldal, Facebook-posztok állnak az olvasók rendelkezésére, melyből elsősorban nem a szövegekről szerezhetünk tudomást, hanem magáról Centauriról. S egyáltalán nem rejtőzködő ez a Centauri, sok olyat elárul magáról, amellyel arcot ad nevének. Miért fontos egy író számára, hogy az olvasót tájékoztassa a viharról, a kerecsenekről, szarvasokról, ünnepi vacsoráról? – Épp azért, mert kezdetben semmit sem alapozhattam az arcra, közéleti megnyilvánulásokra vagy kapcsolati tőkére. Nem is akartam. Egyedül a honlappal adhattam némi fogódzót, bár továbbra is tartom: egy jó regény megáll a lábán akkor is, ha a szerzőről semmit sem tudok. Mióta Facebook-oldalam is van, az olvasók jobban ismernek, mint sok körutazó írót. Egyrészt idegen tőlem, hogy megmaradjak a „klasszikus” írói szerepben. Másrészt az olvasók kedvesek és közvetlenek, és én ezt viszonzom, míg csak az erőmből futja. Amikor a Jack London-túrán a szavazataikkal irányíthattak, olyan segítőkészséget tapasztaltam, amihez mérten kifejezetten arisztokratikus volna a távolból, nagy bölcsen posztolgatni. Egyébként pedig ilyen vagyok. Sok minden hat rám, sok minden érdekel. Zavarba ejtő lehet, ha a szerző egyszer aranyat mos, másszor regényt ír, aztán főz, sünöket filmez vagy kaszál, de nem akarom magam monokrómmá tenni, ha egyszer nem vagyok az. Az író igenis lehet olyan, aki nemcsak Heideggerről, Proustról, Kafkáról, Joyce-ról hallott, hanem élő kapcsolata van madarakkal, növényekkel, kövekkel, felhőkkel is. Ha ez inkompatibilis a megszokott írói működésekkel, vállalom. Jegyzem meg, Jonathan Franzen például, bárhol lép is fel, utána a legközelebbi szeméttelepen madarászik. Az is igaz, hogy a Facebook-oldalán erről nem oszt meg semmit, de hát az ő oldalát a kiadója csinálja. Franzen maga mondta, hogy még sosem látta a saját oldalát, mivel utálja a Facebookot. Nekem egyelőre semmi bajom a Facebookkal, és a válaszaimat se a kiadó vagy titkárnő írja.
– Jack London, Márquez, Borges, Joyce nevét gyakran említik szövegei kapcsán, „mágikus realizmust” emlegetve – s nyilván nem véletlenül. Ha itthoni tájakon keresnénk rokon szálakat, elsősorban Vida Gábor jut eszembe, a Fakusz három magányossága például. Fontos egy író számára, hogy úgymond rokonlelkekre leljen írásban/életmódban, akár találkozások erejéig, vagy ez – az álnévvel is együtt járó – magányos műfaj? – Igen, egy ideig próbáltak a mágikus realizmushoz kötni, de a Jégvágó óta nemigen skatulyáznak. A debütáló szerző szeretné persze, ha egyedülállónak tartanák, de ezért nem sokat tehet. Vagy az, vagy nem. Ugyanakkor kétarcú dolog ez. Ha mégis „egyedül állónak” érzékelik, van abban valami nyugtalanító. Ha vannak olvasói, kevésbé az. Még könnyebb, ha nem csinál az irodalmi életben való részvételéből élet-halál kérdést, nem hajt díjakra, s végképp termékeny az élet, ha másokra sem féltékeny. Én féltékeny sem vagyok, de különösebben más írók társaságát sem keresem. Abból fakadhat ez, hogy kereken 20 évig írtam publikálás nélkül, ezért engem nem az irodalmi élet szocializált, hanem az íróasztalom. Vida Gáborhoz alkatilag annyi közöm biztosan van, hogy benne is ott él még egy irodalmon túli természetes személy. Ismeri az erdőt, a hegyeket. Büszke vagyok rá, hogy egyszer segítettem neki meghatározni egy amerikai virágot. Találkozni csak kétszer találkoztunk nemrégiben, sajnos csak futólag. Megtisztelő volt, hogy amikor 10 év után először volt író-olvasó találkozóm, eljött.
– Jack London-túra, farkas- és cápafogás? Mi szerepel még a bakancslistán? A Jégvágó kapcsán sokszor volt az az érzésem, konkrét élményanyag, tapasztalat áll a sorok mögött: Centauri az író, vagy Centauri az ember számára fontos elsősorban a hétköznapi ember számára „extrémnek” tűnő élményanyag? – Nem választanám el a kettőt. Valaki egyszer azt mondta, mikor a kertemben látott: „Ez a te nagyregényed”. Igaza volt. Úgy élek, ahogy írok, civilben pont az vagyok, mint íróként. Ami az élményanyagot illeti: valójában annyi „anyagom” van már, hogy inkább az írásra, a hétköznapok örömére fókuszáló életet akarnék, ugyanakkor a gyerekkori kíváncsiság még a régi. Hosszú a bakancslista, hisz a kínálat felfoghatatlanul bőséges, a jéghegyektől a vulkánokon át a bálnákig. Úgy érzem, azért vagyok a világon, hogy a lehető legtöbbet ismerjem meg belőle. Az irodalom tárgya az ember, de aligha ismerhetem, ha nem tudom, miben él. Nem elég őt elhelyezni a társadalom vagy a történelem palettáján, tudni kell például azt is, hol helyezkedik el más fajokhoz képest. Azt hiszem, egy hibás pozicionálás áldozatai vagyunk. Ezért vall kudarcot minden jobbítási kísérlet. Még mindig magunkat gondoljuk a világon a legkülönbnek, holott ez már nyilvánvaló képtelenség. Őrült egészségtudatunk van, akkor is, ha épp csőbombákat dobálunk be egymás ablakán. Egy jó erős, kiirthatatlan betegségtudat, az hiányzik az őszinte gyógyulni akaráshoz. Ehhez viszont be kellene ismerni, milyen hibátlanul működik mindaz, ami nem ember. Időnként pedig az is, ami jó fennmaradt bennünk. Előbbit kellene belátni, utóbbiba kapaszkodni. Az „extrém” élményanyag segít abban, hogy az őshibát és az utolsó esélyt is tisztábban lássam. Egyébként pedig, bár tudom, hogy egy őrült egészségtudattal megvert, halálosan beteg faj egyede vagyok, az élet ezzel együtt is olyan jó, hogy nem szeretnék kimaradni belőle.
– A Jack London-túra a bűvös ötös szám jegyében indult: 5000 forint, 5 deci víz, 5 csomag gyorsleves, 5 doboz dohány, 5 deci Jack Daniel’s és 5 tábla csokoládé. Miért öt, s hogyan is kell elképzelni avatatlanoknak a Jack London-túrát? – Bár a Jákob botja sem véletlenül áll 66 fejezetből, de a Jack London-túra 5-ös „misztikája” csak abból fakad, hogy átszámolva a csavargó Jack kezdő „tőkéjét” mai árfolyamra, 5000 forintot kaptam. Jack Daniel’s-t is leginkább 5 decis palackban árulnak, a többi adta magát. A túrán Jack London csavargásához hasonló bizonytalanságot akartam elérni. Kalandos történet ez, akit érdekel, megtalál mindent a honlapomon (www.centauriweb.hu). Az egyik lényeges elem az volt, hogy még az útirányokról is az olvasók döntöttek, így sosem tudtam reggel, hol kötök ki este. A másik: 5000-ből, 20 napig, januárban nem sokra futja, szóval abszolút mások jóindulatától függtem. Elsülhetett volna a túra rosszul is, de annyi jóindulatot tapasztaltam, hogy csak kapkodtam a fejem. Formáltak is rajtam sokat az engem segítő emberek. Azóta bizakodóbb vagyok. Ezzel együtt is kalandosabb lett a vártnál, aludtam jégbe fagyott hajón, színpadon, barlangnál mínusz 27 fokban, autómosóban. 20 nap alatt 5000 forintból 2000 kilométert vándoroltam, s végül 700 forint maradt is, holott soha senkitől semmit nem kértem, egy nyomorult kávét sem. Az egyik célom épp annak bizonyítása volt az örök fanyalgók felé, hogy igenis ott van bennünk az a maradék jó, ami a mentsvárunk lehetne.
– A Jégvágó kapcsán úgy éreztem, nyoma sincs benne annak, amitől magyar regény lenne, másrészt, hogy csak az írhatja meg így, ebben a formában ezt a könyvet, aki maga is járt, élt azokon a helyszíneken, ahol a regény cselekménye játszódik. Jól éreztem? S ennyire erős az amerikai irodalom hatása? – Azon túl, hogy nem éltem Amerikában, és azt gondolom, egy írónak nem feltétlenül kell arról írnia, amiben ténylegesen eltöltött évtizedeket, hisz az irodalom egyik leghatékonyabb fegyvere a képzelőerő – Einstein óta a tudományé is –, máskülönben nem írhattam volna aztán a száz évvel ezelőtti Amerikáról, arról egy amerikai sem tudna, hisz nincs még kész a hőn óhajtott időgép, szóval ezen felül van egy másik aspektus is. Ma már egy kicsit mindenki amerikai. Az életformánk, a termékeink, szokásaink. Igaz, úgy vagyunk amerikaiak, hogy nem élvezünk vízummentességet, de attól, hogy egész életünkre, a gazdaságon és a politikán keresztül meghatározó hatással van Amerika, ma már, akaratunk ellenére is, Amerika is a „pátriánk”. Egészen más a helyzet mondjuk Afrikával. Afrikáról is sokat tudunk, de már egy afrikai regény esetén meggondolnám, nekifussak-e úgy, hogy nem jártam be legalább a regény szempontjából legfontosabb részeit. Ez nem annyira az amerikai irodalom hatása, mint közvetlenül Amerikáé. Ugyanakkor szeretem az amerikai irodalom frissességét, leginkább talán Paul Austert. Ha régebbről beszélünk, akkor ott van Melville, aki úgy mos bele a mélybe, mint a homokot az óceán.
– A magyar irodalomban van-e olyan figura, aki előtt egyfajta főhajtásként vállalna egy ilyen típusú emléktúrát? Vállalakozó kedvű utazókkal is találkozhatunk, például Teleki Sámuellel Afrikában – vagy nem elsősorban és nem csak a kalandvágy, az utazás a fontos, hanem a szövegekben rejlő életszemlélet, értékrend? – A kalandvágy nem elsődleges, és nem szabad összekeverni az eredendő kíváncsisággal. Otthon maradhat valaki a lehető legrosszabb kalandvágyból is (vagy gyávaságból). Jacket tekinthetjük kalandvágyónak, ám a Jégvágó főszereplője tipikusan otthonülő fajta. Az írásaim többségében nem kalandorokról olvasni, és én sem vagyok az. A következő regényem a 19. század végi Monarchiában játszódik, ha tetszik, hazajövök, és támaszkodom is hazai figurákra, így például Herman Ottóra. Túráznék is szívesen az emlékére, fantasztikus figura volt, csak azért érezném ezt modorosnak, mivel a fél életem egyfajta Herman Ottó-emléktúra, annyit mentem már erdőkben, lápokon életem egy szakaszában. Mivel gyerekkorom óta naplót vezettem, nagyjából azt is tudom, mennyit, egyszer összeszámoltam: 33 éves koromig kétszer gyalogoltam körbe a Földet. Azt sem kalandvágyból tettem, hanem mert mindig érdekelt, mi a helyzet a közeli vidravárnál, van-e már füles vöcsök a Balatonon. Ezek nem egy kalandor kérdései. Viszont bizonyos kérdések megválaszolásához nem elég kimenni a határba.
– „A posztmodern halott és történet nélkül aligha lehet igazán jó próza” – olvasom egy Önnel készült interjúban. Azért a kortárs magyar irodalom nem nélkülözi az erős történeteket, csak nem feltétlenül vezetnek az óceánon túlra. Van-e a magyar kultúrtörténetnek, történelemnek olyan korszaka, amellyel szívesen foglalkozna egy regény erejéig? – A 19. század végét izgalmasnak találom. Van persze sok más „nagy téma”, de a legtraumatikusabbakkal sok szerző, történész foglalkozik. Én az időnek is szeretem az olyan szegleteit, ahol kevesebben járnak. Néha úgy tűnik, hogy a történelem legforgalmasabb helyein akkora a tülekedés, hogy a maradék emberit is eltapossák, épp azok, akik azt keresik. Az ember fejlődéstörténetének csöndesebb, kevésbé összetaposott, érdekektől-nézetektől kevésbé fertőzött régióiban találok rá leginkább még arra, ami engem érdekel: a még mindig szabad emberre.
– Magyar Zabhegyezőnek is nevezik a Jégvágót, bár a regény vége és a történetmesélés miértje épp ellentétes a Salinger-szöveggel. Mindennek ellenére sem érzem azt, hogy nemzedéki regény lenne a Jégvágó – hiányzik mögüle az a nemzedék, akár szemléletében, akár életérzésében, aki vállalná, vagy hibás a címke? – Szerintem hibás. Talán akkor a legnyilvánvalóbb ez, ha valaki mellé teszi a Jákob botját.
– Várható-e, hogy valamikor, akár hagyományosabb, akár extrémebb formájú író-olvasó találkozón errefele, Erdélyben, Kolozsváron is felbukkanjon? – Ha szóba kerül, fontolóra veszem, bár tíz év alatt csak egy író-olvasó találkozóm volt itthon, egy pedig Észtországban. Viszont ezen az egyen az olvasók megszavazták, milyen túrára menjek legközelebb, és a Farkas-túra nyert elsöprő fölénnyel. Márpedig a környéken legkönnyebben talán Erdélyben fotózhatnék farkast. Szóval könnyen lehet, hogy arrafelé vetődöm még az idén. Ha bárki tudna ebben a túrában, ott helyben segíteni, nagyon örülnék.


Centauri 1972-ben született, a Dunántúlon él. 2006-ban bukkant fel a magyarországi folyóiratokban, egy évvel később jelent meg Pátosz a káoszban című kötete, a 2008-ban kiadott Kék angyal pedig rövid idő alatt ismertté tette, angolul és lengyelül is megjelentek a kötetben szereplő novellái. A Magvető Kiadónál megjelent művei: Kék angyal (2008), Jégvágó (2013), Jákob botja (2016). Az álnéven publikáló szerző változatlanul őrzi inkognitóját, és portrét nem közöl magáról.