Emlékezés Jancsó Elemérre

A 20. századi erdélyi irodalomtörténet-írás meghatározó személyisége volt a 110 éve született Jancsó Elemér, alakja az utóbbi években mégis elhalványulni látszik. A recepciótörténet mindezidáig adós maradt a Jancsó-életmű feltárásával, ezen írás is erre a tudománytörténeti hiányosságra kívánja felhívni a figyelmet az emlékezés erejével. Megemlékező cikkek sajátossága, hogy a szerzők valamiféle személyes találkozás-, beszélgetésélményüket osztják meg az olvasókkal. Számomra ezt a személyes találkozást Jancsó Elemérrel olvasmányélményeim adhatják csupán és az ő tanítványainak (hogy csak néhányat említsek: Cseke Péter, Kántor Lajos, Pomogáts Béla), illetve fiának, Jancsó Miklósnak apjáról szóló történetei.

Jancsó Elemér (Marosújvár, 1905 ápr. 10 – 1971. nov. 12., Kolozsvár) tudományos tevékenysége 1918–1971 között bontakozik ki. Aktív résztvevője az első világháború utáni erdélyi újjászerveződéseknek, az 1930-as évek nemzedéki tájékozódásainak, így az 1940 előtti korszak erdélyi irodalma alakulásának, majd utána is mindvégig Erdélyben, Kolozsváron fejti ki tanári, kutatói, egyetemi tanári tevékenységét.

1922-ben tett érettségi vizsgát a kolozsvári Református Kollégiumban, majd a budapesti Eötvös Kollégium magyar–francia szakos hallgatója négy évig. Doktori disszertációját 1926-ban védi meg, Erdélyi jelleg a magyar irodalomban (1926) címmel. Ezután két évig a párizsi Sorbonne-on tanult: ,,Leckekönyvének tanúsága szerint 1926. november 9-én iktatták az egyetem polgárai közé, József Attilát – aki szeptember 10. körül érkezett a francia fővárosba, november 12-én. Mindketten a Sorbonne közelében laktak, a Latin negyedben. (…) Jancsó Elemért egyrészt a francia felvilágosodás vonzotta Párizsba, másrészt a színházak világa.”¹ Jancsó Miklós elmondása szerint² rendszeresen „fellépett” a Comédie színpadán. 1928 őszén tért vissza Kolozsvárra, ahol 1942-ig volt a Református Kollégium tanára. Tanulmányai jelennek meg az Erdélyi Irodalmi Szemlében, az Erdélyi Múzeumban, a Pásztortűzben, a Korunkban, a Testvériségben, az Ifjú Erdélyben, az Új arcvonalban. Bátyjával, Jancsó Bélával együtt szerkesztője volt a harmincas évek nagy nemzedéki folyóiratának, az Erdélyi Fiataloknak. A harmincas évek Jancsó Elemére a kritikus és irodalompolitikus alakját tárja elénk.

Az erdélyi tudományos élet ügyéről való diskurzust folyamatosan napirenden tartotta az erdélyi időszaki sajtóban, az erdélyi magyarság sorskérdései egyéni kötelezettségként jelentkeztek életében. A munkásságát jól ismerő pályatárs, Kántor Lajos szavait idézem: ,,Jancsó Elemér halálával azonban irodalomtörténet-írásunknak is lezárult egy nagy, közel fél évszázados szakasza: az áldozatos gyűjtőmunkáé, a közösségi szolgálat jegyében mindent-vállalásé, a súlyos egyszemélyi felelősségé. Mert voltak időszakok, amikor – némi túlzással jellemezve a feladat nyomasztó súlyát – a romániai magyar irodalom egészében Jancsó Elemér volt az irodalomtörténész, akinek meg kellett osztania alkotó energiáját a kéziratgyűjtés és -kiadás, a tanítás, a szervezett hagyományápolás, majd az egyetem és az Akadémia között, s végig kellett tanítania a magyar irodalom történetét – egyetemi fokon! – a felvilágosodástól a XX. századig, a kortársakig. Jancsó Elemér szívesen vállalta ezt a feladatot, hiszen egyformán szerette Kazinczyt és Adyt, egyaránt otthonosan mozgott a jakobinus-évek, az erdélyi színháztörténet és a két világháború közötti romániai magyar irodalom világában.” (Korunk, 1971. XXX. évf. 11. szám.)

Jancsó Elemér több nagy témakör kutatásával foglalkozott: az erdélyi irodalomtörténet kutatásával indul pályája, doktori disszertációja is a sajátosan erdélyi jelleget kutatja irodalmunk történetében, melynek címe: Erdélyi jelleg a magyar irodalomban (1926). Részt vett a két világháború közötti erdélyi eszmetörténeti vitákban,³ a Nyugat 1935. áprilisi számában jelent meg az Erdély irodalmi élete napjainkig című tanulmánya, amelyben az irodalom társadalmi szerepét vizsgálja, amely egy vitasorozatot indított el az irodalom funkciójáról, mibenlétéről. Kilép az Erdélyi Fiatalok főmunkatársi közösségéből, a Korunkban Dezséri György álnéven közöl. 1934-től a Kemény Zsigmond Társaság tagja. Részt vesz a Vásárhelyi Találkozón (1937), a találkozó jegyzőkönyvét vezette az állandó bizottság tagjaként. A Független Újság 1937. március 27. száma közli a lapnak a ,,mit vár az 1937-es Vásárhelyi találkozótól” szerkesztői kérdésére adott válaszát: ,,A kisebbségi magyar új nemzedék parlamentáris találkozójától realista transzszilvániai program kialakítását várom, amelyik az irodalomban, tudományban, közéletben irányul szolgálhat. A cél: kultúrpolitika és társadalompolitika, a kisebbségi magyar valóság szigorú felmérése és a kisebbségi magyarság önzetlen érdekszolgálata alapján.”⁴ Jancsó Elemér a Hitel és a Fiatalok felelősségét emeli ki, mint a Vásárhelyigondolat megvalósíthatóságának olyan fórumait, amelyek képesek lennének a kisebbségi magyarság érdekeinek szolgálatára.

Az Új Arcvonaltól a Vásárhelyi Találkozóig irodalomkritikusi, publicisztikai, szabadkőműves tevékenysége okán pályájának egyik legintenzívebb közéleti szakaszát jelölhetjük meg. Publicisztikai tevékenysége nagyon széles skálán mozog: foglalkozik színháztörténettel, iskolatörténettel, könyvtártörténettel, kisebbségi kérdésekkel, figyelemmel kíséri a román irodalmat, fordít franciából és olaszból.

1939-ben útjára indítja az Erdélyi Ritkaságok forráskiadvány-sorozatát. A Régi Magyar Könyvtár és a Magyar Irodalmi Ritkaságok mintájára elgondolt sorozattal az erdélyi irodalom és művelődéstörténet kiadatlan és értékes emlékeinek a megjelentetése volt a célja. A Ritkaságokban öt év alatt 14 kötetet jelentetett meg. Jancsó Elemér 1942-ben az Erdélyi Tudományos Intézet tudományos kutatója lett, ettől kezdve tanulmányai a felvilágosodás és a reformkor szellemi életére koncentrálódtak. Az itt végzett kutatások egyik nagyszabású eredménye az 1955-ben megjelent Az Erdélyi Magyar Nyelvművelő Társaság iratai című munkája.

1945-ben a Groza-kormány az újonnan megalakult Bolyai Tudományegyetem magyar irodalomtörténeti intézetéhez György Lajost és Jancsó Elemért nevezte ki, György Lajost prorektor minőségben, Jancsó Elemért a Bölcsészeti Kar dékánjának. Jancsó Elemér munkássága során 10 évig modern magyar irodalmat is tanított, huszonöt éven át a felvilágosodás korának irodalomtörténetét adta elő. Ebben az időszakban a tanszék tagjai több mint 25 középiskolai tankönyvet és szöveggyűjteményt írtak és szerkesztettek, de ezek mellett egyetemi jegyzeteket is, Jancsó Elemér ekkor készíti el egyetemi jegyzetét, a felvilágosodás korának irodalomtörténetét,⁵ amelyet egy több mint 400 oldalas korszak-monográfiaként tartunk számon. 1956 szeptemberétől 1959 februárjáig Jancsó Elemér tanszékvezető professzora a magyar irodalomtörténeti tanszéknek, majd 1965 szeptemberétől ismét. Publicisztikáját 1945-től az Utunk, az Igazság, a Falvak Népe, a Romániai Magyar Szó, a Művelődés, az Előre, a Tribuna és az Új Élet közölte. Irodalomtörténeti tanulmányait a Nyelv és Irodalomtudományi Közlemények, Studii şi Cercetări Ştiinţifice, Studia Universitatis Babeş Bolyai folyóiratokban olvashatjuk.

Meglátásait és következtetéseit tanulmányok és tanulmányértékű kritikák termékeny sokaságában tette közzé. Az életműről átfogó képet két tanulmánykötetben kaphatunk: az egyik az Irodalomtörténet és időszerűség gyűjteményes kötete, melynek sajtó alá rendezése még a szerző életében elkezdődött, ő állította össze a kötet anyagát képező tanulmányokat, az esetleges javításokat is elvégezve, a tartalomjegyzék kialakulása is a szerző jóváhagyásával készült el. Ez a kötet – Szigeti József bevezetőjével – tartalmazza Jancsó Elemér irodalmi munkásságának Réthy Andor által összeállított bibliográfiáját, amely 102 önálló munkáról és 779 írásáról ad számot.

Pályája elejének erős elméleti érdeklődését tükrözik a kötetben közölt olyan elméleti tanulmányok, mint a Társadalomtudományi szempontok a magyar irodalomban (1934), Az irodalomtörténet-írás legújabb irányai (1934), Nyelv és társadalom (1939), Az összehasonlító irodalomtörténet-írás új útjai és módszerei (1963), Közös hagyományok kutatása (1963). Az irodalomszociológia mellett a komparatisztika módszerének alkalmazása Jancsó számára abból a meggyőződésből fakadt, hogy a közös történelmi sors okot adhat a kelet-közép-európai irodalmak összehasonlító elemzésére.

Szintén a tudományközöttiség jegyében sorolnám ide a kötet művelődéstörténeti írásait, amelyek a Jancsó-életmű egyik sajátos területét jelentik: A szabadkőművesség és a magyar polgárság kialakulása (1936), A jakobinus mozgalom hazai hagyományai (1957), A kolozsvári magyar színház útja a romantikától a realizmusig (1963). De a kötetben szereplő egyes íróportrék, mint Aranka György, Mikó Imre, Bölöni Farkas Sándor, Báró Jósika Miklós, Gyarmathy Sámuel, Madách Imre, Barcsay Ábrahám, Vörösmarty Mihály, Arany János, Csokonai Vitéz Mihály és Berzsenyi Dániel portréja is azt igazolják, hogy Jancsó Elemért elsősorban a felvilágosodás korának kutatójaként mutathatjuk be. Az Unió szabadkőműves páholy ötven éve (1886–1936) című önálló füzetét könyvritkaságként tartjuk számon (ma már alig fellelhető), egyrészt azért, mert Jancsó mint a páholy egyik jeles vezetője írta, másrészt pedig azért, mert alapos áttekintést ad az erdélyi szabadkőművesség kezdeteiről a 18. század utolsó harmadában, részletesen ismerteti az Unio páholy történetét 1886–1918 között, az első világháború utáni évekről viszont kevesebb adatot találunk, annak okán, hogy nehéz értékítéletet formálni kortárs eseményekről.

A páholy legfőbb célja a háború utáni években Jancsó szerint a belső megerősödés volt, hiszen a páholyt az impériumváltozás után a kivándorlásokkal nagy személyi veszteség érte, csaknem harmincan mentek el Magyarországra és sokan meghaltak. 1926–1934 között így nagyszámú tagfelvétellel regenerálták a páholyt, a csaknem százra emelkedett tagok között sok fiatal volt új munkakedvvel és új eszmékkel. A főmesterek ekkor Ferenczy Gyula és Janovics Jenő voltak. A külső megerősödés mellett a belső megerősödést jelentették az olyan előadások, amelyek sorozatosan a nagy világnézeti kérdések tárgyalásait tűzték napirendre. A páholy a liberalizmus filozófiáját fogadta el eszményének és a kisebbségi élet nagy kérdéseinek a megoldása mellett a többségi néppel való együttműködést szorgalmazta. A világnézeti kérdésekről szóló előadássorozatnak tekinthető Jancsó Elemér A fascizmus (1933) című tanulmánya, amely alaposan bemutatja annak történetét, majd állást foglal annak emberiségre ártalmas ideológiája ellen. Jancsó Elemér szabadkőműves volta adta az okot az állambiztonsági szolgálatok általi megfigyeléshez, amelyről tanúskodik Szekuritáté-iratcsomója. ,,(…) 1964-ig figyelték az 1971-ben elhunyt apámat, aztán már nincs nyoma a további »ellenőrzésnek«. Talán élete utolsó éveiben, nyugdíjasként, bizonyára nem jelentett veszélyt az államapparátusra. A megfigyelés beindításának egyik fő oka Jancsó Elemér nacionalizmusa és az a tény, hogy rokona Cs. Szabó László, Nyugaton él és a Szabad Európa Rádiónak dolgozik.”⁶ Az Unio páholy által elfogadott eszmék tükröződnek Jancsó Elemér életművében, tagságának megszüntetése ellenére is kutatási tematikájában, módszerében megőrzi szabadkőműves elveit.

Posztumusz kötet lett viszont az életmű második gyűjteményes kötete, a Kortársaim című, amely a Romániai Írók Sorozat köteteként jelent meg. E második kötet írásai a romániai magyar irodalomtörténet vitatott kérdéseire reflektálnak, gondolunk itt az erdélyi irodalom – magyar irodalom fogalmát övező kérdésekre, az 1918 utáni irodalomtörténet-írás helyzetére, valamint magának a kortárs irodalom értékelésének problémakörére. Helyet kapnak a kötetben a kortársairól készített íróportréi, bírálatai is.

Jancsó Elemér irodalomtörténészi tevékenysége során az erdélyiség kérdésköre mindig középpontban volt. Egyéni elkötelezettségének, hivatásának tartotta az egyetemi képzésben a tudós-tanár típus eszményét, a sajátosan erdélyi témák feldolgozását, akár a kortárs erdélyi irodalomra, akár a korábbi korszakokra vonatkozóan. A már említett, 1926-ban készült doktori értekezése is – Erdélyi jelleg a magyar irodalomban – ezt a sajátosan erdélyi jelleget dolgozza fel. Az erdélyi irodalom elméleti kérdéseivel elsőként ebben a tanulmányában foglalkozik. Jancsó Elemér ekkori meggyőződése, hogy az erdélyi irodalom hordozója maga az erdélyi lélek, amelyet a sajátos gazdasági, kulturális és történelmi tényezők tesznek az általános magyar pszichétől megkülönböztethetővé. Az erdélyi magyar líra tizenöt éve (1934) című könyvének bevezetőjében megfogalmazza, hogy az erdélyi irodalomról írni kötelesség. Itt jelöli meg, hogy évek óta dolgozik egy 600 oldalas és 100 illusztrációval rendelkező erdélyi magyar irodalomtörténet megírásán, melynek megjelenését 1934 tavaszára tervezte a következő címmel: Az erdélyi magyar irodalom története 1914-től 1934-ig. Azóta tudjuk, hogy ez a kötet soha nem jelent meg, de az erdélyi magyar tudóstársadalom Jancsótól várta az első erdélyi magyar irodalomtörténet megírását.

Az erdélyi tudománytörténet egyes tudósi életműveken keresztül való megközelítése sajátos módon értelmezheti a korszakkutatásokat, a tudósi élettörténetének feltárásán keresztül az emlékezés kultúrájának emberarcú vetületét olvashatjuk.

Jegyzetek

¹ Cseke Péter: Jancsó Elemér párizsi leckekönyve. in. Cseke Péter: Védjegyek. Íróportrék – ellenfényben. Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár, 2011. 71.o.

² Jancsó Miklós: Jancsó Elemér Párizsban. Helikon, XXIII. évfolyam 2012. 15. (605.) szám, augusztus 10.

³ Lásd Korunk 2011/7. szám: Társadalom­tudo­mányi szempontok a magyar irodalomban.M.I.

⁴ Fiatal magyarok tavaszi találkozója elé. Ankét a transzilvániai magyar szellemi irányzatok parlamentáris együttműködéséről. in. Független Újság. 1937. március 27. 3.o.

⁵ Jancsó Elemér: A magyar irodalom a felvilágosodás korában. Editura Didactică şi Pedagogică, Bucureşti.1969.

⁶ Jancsó Miklós: Jancsó Elemér Párizs­ban. Helikon. XXIII. évfolyam 2012. 15. (605.) szám, augusztus 10.