Embert kutyájáról?

Mire van felkészülve az olvasó, amikor Serestély Zalán prózakötetének címével szembesül? Arra például biztosan nem, hogy mikor először leírja, elvéti: Az állomás három kutyái. Ezt persze könnyű helyrehozni: Az állomás 3 kutyái, de a megtorpanás nem szűnik meg az (újra)olvasás során sem. Serestély Zalán írásai ugyanis nem hoznak létre megnyugtató narratív szerkezetet, az értelmezői szerep vállalása azt a feszültséget rója ki az olvasóra, amely a szereplők önkifejezési és kommunikációs kísérleteinek is folyamatos kísérője, s mely végső soron annak a megérzésnek a lecsapódása, hogy az emberi nyelv és az emberi, így, önmagában, nem elég.
Az állomás 3 kutyái kifinomult epikus labirintusba zárja az olvasót, és nem is mulasztja el emlékeztetni őt kijelölt feladatára, annak bonyolultságára: „Nyomok hálózata, és a nyomok nem fogynak el.” (6.) A kötött szereplőhalmazból válogató, heterogén nézőpontot megszólaltató rövidprózai írások nem szerveződnek regénnyé, de változó mértékben feltételei egymásnak. A leginkább egymásra utalt szövegcsoport az önmagában is ciklust alkotó Késés ötvenegykor – kilenc árulás, ennek megfelelően a kötet ezen része olvasható a leginkább epikus műként. Ezt az értelmezési stratégiát követve a Késés ötvenegykor – kilenc árulás Weisz Boreász és Jákob története. Weisz Boreász gyógyszerész-orvos a második világháború idején, az erőszak elleni tiltakozása eredményeként a frontra kerül, gránátrepeszek vakítják meg, majd több évnyi fogság után kerül vissza kiürített boltjába, hogy másodjára a kommunizmus zárja ki tulajdonából és mesterségéből. Jákob egy fél szemére megvakult nőstény kutya, akit pusztai pásztorok hagynak az akkor még gyakorló orvos Boreásznál, miután megsebesült egy aranysakállal való küzdelemben. Boreász a létéből kiforgatott kutya sorsában ismeri meg a kiszolgáltatottságot, viszont az, hogy ápolja az állatot és nevet ad neki, nem kegyelmi gesztusként tételeződik, mely hierarchikussá tenné Boreász és Jákob kapcsolatát. Az együtt-élés ezen formájával állítja szembe Seres­tély az orosz tiszteket, akik számára az állat életének kioltása unaloműző játék, áttételesen pedig: a hatalom számára az emberi élet is kijátszható, félreállítható, tárggyá alakítható. Az erre kijelölt eszközök az egyént valamely alapvető érzékelési vagy önkifejezési lehetőségétől fosztják meg: a megnémítás, megvakítás mindig a dehumanizáció egy formája. Serestély olyan helyzeteket és „párokat” teremt, melyekben arra mutat rá, a nonhumán az emberre is kiterjesztett kategória, ha másért nem, legalább ezért szükséges átgondolni magatartásunkat az alárendelt fogalmával szemben.
Az állomás 3 kutyáinak minden címmel határolt egysége a nonhumán más megvalósulását kínálja megtapasztalásra: itt egyensúlyozik Maia Găinaș, aki először húszéves korában hall; ide taszítják az orvos-gyógyszerész Weisz Boreászt, aki elutasítja a felkérést a hatékonyabb fegyvergyártásra; innen rejtegetik Áronkát, a zsidó gyermeket a II. világháború idején, és – ki tudja nem így látni az állatokat? A válasz könnyen adja magát: az elhivatott orvos számára az élet tisztelete nem korlátozódik az emberre, és nem függeszthető fel, de ez végső soron azt eredményezi, hogy maga is hasonlatossá válik a vak Jákobhoz. Ezt a viszonyulásmódot, sorsot Se­restély más alakokban is megírja, akiket valamiképp összemos Boreász személyével. A Hársfasor árnyai felütésében a hústól megcsömörlött örmény mészáros egy olyan múltból lép elő, melyben az üldözés, az ötévnyi fogház és munkatábor egybeesik Boreász megpróbáltatásaival. („A története ráadásul azt mutatja, hogy aki megcsömöröl, akinek egy csöpp kételye támad, annak annyi, kampec, elteszik láb alól.” 92.) Hasonló, részleges egyezés áll fenn a kutyáktól tanuló vak térképész és Boreász között is. Hármójuk etikai, ontológiai közelségnek következtében az olvasást végig a déjà vu érzése határozza meg – miközben pontos megfeleltetés nem hozható létre. Boreász azért tekinthető kiemelkedő szereplőnek, mert ő testesíti meg névlegesen is azokat az értékeket és viszonyulásmódokat, amelyekkel a másik két karakternél is találkozunk, ennyiben a Késés ötvenegykor – kilenc árulás az őt megelőző szövegek fel- és megoldása – s mint ilyen, lehetne a teljes kötet (meglehetősen kilátástalan) lezárása is.
A kilencedik árulást – vagy, ha úgy tetszik, csattanót – követően megszakad a kötet lekerekülni látszó íve. A Férgek és nemzetek című írás módszerében tudományosnak ható – de a Sokal-ügyre emlékeztető – diskurzusa nem illeszkedik a kötetben előzőleg bevezetett megszólalásmódokhoz. A Férgek és nemzetek egyes szám első személyű elbeszélője olyan hangsúlyosan emberi és hatalmi pozícióból szólal meg, mely idegen Az állomás 3 kutyái többi szövegének lent-nézőpontjától. Ez utóbbinak a megalapozói azok a lefokozott lények, akik ugyan nem lép(het)nek ki predestinált vagy „szerzett” állapotukból, mégis döntéshelyzetbe kerülnek. Ennek szinte tételes kijelentésével indít a kötet első szövege, Álmodni ma: „Ők [az állomás kutyái] teszik láthatóvá a levegőt. […] Nem vétenek, nem véthetnek el semmit. Ha elvétik, senki sem hiszi el, hogy elvétették, csak az van, amit nem vétenek el. […] Ha elvétenek valamit, senki nem tudja, mit vétettek el, de kiül szemükbe a rémület, így mindenki a semmit látja.” (5.) A kutyák ekképp nem egyszerűen elviselői környezetüknek, de kiszolgáltatottságukban is alakítják, meghatározzák azt. Ez az ambivalens helyzet teremti meg a lehetőséget annak a kikísérletezésére, hogy létezik-e nyelv, mely képes a szólni akaró nonhumánt megértetté tenni. Az Álmodni ma elbeszélője folyamatosan lemond arról a nézőpontról, szótárról, mely emberként láttatja például a gyilkosságot: „Az örmény nem jön már vissza. Erős szaga van, jeges faggyúszaga, és ma este hirtelen összekeveredett a földdel.” (6.) Ez a kitérő hang sajátja a kötet szinte valamennyi szövegének, azt a benyomást keltve, hogy Serestély nem a megértésnek ír: az olvasó az írott nyelvvel találkozik, mégis kvázi empirikusan fogannak meg benne a történések, az elvont gondolasorok. Épp ezért egyformán nehéz az értelmezői kérdések artikulálása a kötet lepusztított világában élő szereplőknek és az olvasónak egyaránt.
Ebben a kettős keretben mozog a teljes szövegre kiterjedő önreflexív metafikciós játék, mely megengedi, hogy a szerzővel készült – a szerző készítette, a szerzőt készítő – interjú is szerves részévé váljon a kötetnek. Az írásokat összerántó intratextuális utalások révén Serestély már korán megelőlegezi a záróinterjú lehetőségét: A Hársfasor árnyai című írásában a hústól megcsömörlött örmény Pavel atya Az állomás három kutyái című könyvét olvassa, annak előszavát pedig mi is olvassuk. Serestély ezzel a távolító – de a cím azonossága révén mégis „rajtakapott” – gesztussal írja bele a szerző mentegetőzésének toposzát szövegébe: „[könyvem] nem hogy kedvező, de még tsak szemethúnyó fogadtatásra sem igen apellálhat.” (35.) A cinkos kacsintás azzal folytatódik, hogy Serestély metaforikus, ám pontos leírását adja kötetének és az azzal szembesülő olvasói tapasztalatnak: „Szerény terjedelme ellenére Pavel atya munkája megtévesztő építmény. Az örmény hosszú hajnalokon át bolyong huzatos körfolyosóin, egymásba hajló csarnokai visszhangosak és felismerhetetlenek, a diófa ajtókra súlyos tehetetlenség nehezedik.” (36.) Mire az utolsó előtti íráshoz ér az olvasó, már nem lepődik meg azon, hogy a fiktív világ részeként a kötet megírásának további részletei bontakoznak ki előtte: „megpróbáltam [így a Gyógyíró – az Idegen című szöveg elbeszélője] rátalálni egyetlen történetre, melybe úgy rendezhetném bele őket [az örményt, Maia Găinașt, Apostolut és az idegent], hogy közük legyen egymáshoz, sőt csak egymáshoz legyen közük.” (81.) Innen már csak egy lépés az interjú leplezetlensége, mely végre kimond egy szándékot: „rég el kellett volna kezdenünk önként alázárkózni” (82.), s mégis bizonytalanságba utasítja az olvasót: ha az ember túlélte az antropocén kort, és a kutya nem – mert az emberek felismerték a kutyatartás önkényes és hierarchikus voltát –, akkor lehet-e sikeres az alázárkózásunk?


Serestély Zalán: Az állomás 3 kutyái. Erdélyi Híradó Kiadó – FISZ, Kolozsvár – Budapest, 2017.