Elrejtőzve felmutatni – Interjú Juhász Tibor költővel, íróval

Eddigi munkásságodat a kortárs irodalmi szférában köztudottan a szociografikus irodalom felől közelítik meg – mind a Salgó bluesnak, mind az Ez nem az a környéknek, de a debütkötetednek is jelentős részben a szegénység és a társadalmi elnyomottság, létbevetettség a központi témája. Többször is említetted, hogy lépten-nyomon emberi történetekkel szembesülsz, beszédbe elegyedsz ismeretlenekkel, és az alkotómunkád számottevő részét szemtől szembeni terepmunka határozza meg. Ezeket a történeteket elmondásod szerint igyekszel empatikusan végighallgatni. Hogyan sikerül a küldetéstudat által vezérelt eddigi munkád mellett ezeket magadban elraktározni, feldolgozni, személyesen megbirkózni velük?

Egyrészt a nyelvvel való foglalkozás naponta állít önértékelési következményekkel is járó, megoldhatatlan feladatok elé, és én szeretnék tartózkodni az olvasók számára valójában ellenőrizhetetlen alkotáslélektani állításoktól. Másrészt viszont kifejezetten fontosnak érzem, hogy a műhelytitkokról beszéljek, mert jelenleg úgy gondolom, csakis azzal bújhatok ki a kulturális kisajátítás mechanizmusai alól, ha transzparenssé, bírálhatóvá, felmérhetővé teszem, hogy mit és hogyan csinálok. Ezt a kettősséget viszont nehéz megélni, annál is inkább, mert a közelmúltban több olyan behatás is ért, amely összezavart. Tehát időre van szükségem ahhoz, hogy a feldolgozással, sőt egyáltalán a saját munkámmal kapcsolatban vitaképes kijelentéseket tegyek, de ígérem, most, a beszélgetésünk során kísérletet teszek rá. Viszont azt szeretném leszögezni, hogy egyelőre nem találom a megfelelő beszédmódot a személyes érintettségem színreviteléhez, ezért nem is igazán merem a szépírói praxisom és az érzelmi életem összefüggéseit körbejárni. Elrejtőzöm, miközben szándékaim szerint lépten-nyomon a felmutatás gesztusait hajtom végre – ezzel az ellentmondással én is tisztában vagyok, de látod, még sok bizonytalanság van bennem.

Mit tapasztalsz, hogyan tudja megőrizni az ember a szegénységben a méltóságát?

Nem vagyok szociológus, nincsenek megoldási javaslataim, nem tettem szert speciálisnak nevezhető tudásanyagra sem, amely tanulságok, törvényszerűségek megfogalmazására tenne képessé. Annyi bizonyos, hogy a remény, az idill vagy a méltóság pont azok a szavak, amelyeknek még az asszociációit sem tudom összeegyeztetni a szegénységtapasztalataimmal, miközben erősek a kételyeim azt illetően is, hogy egyáltalán használható-e még a szegénység veszélyesen relativizálódott fogalma. Egyébként most eléggé zavarban vagyok, mert úgy érzem, hogy amit mondok, az a szándékaimtól függetlenül a szemtanú, sőt inkább a közvetítő pozíciójába helyez, pedig nem akarom azt a látszatot kelteni, hogy márpedig én tudom, mi az igazság. Emiatt körülményeskedem a saját nézőpont kijelölésével, meg azért is, mert többször kerültem már abba a helyzetbe, amikor mások helyeztek a katasztrófaturista pozíciójába, aztán megvádoltak, hogy katasztrófaturista vagyok. A közvetítő szerepét egyébként csakis akkor vállalnám, ha biztos lehetnék benne, hogy nem elsősorban a közvetítő személye érdekli az embereket, hanem az, hogy ő mit közvetít és hogyan teszi azt. Persze tisztában vagyok vele, hogy médiaelméleti szempontból ez egy megmosolyogtatóan naiv elképzelés, de nagyon érdekel, hogy az imént említett három tényezőt miként tudnám egyensúlyba hozni. Úgy tűnik, ez a gondolkodási irány vezethet el a képviseleti költészet kategóriájának újraértéséhez, amelyet a továbblépéshez előbb-utóbb el kell végeznem.

Fején találtad a szöget: a szegénység veszélyesen relativizálódott fogalom, és nem csupán »külső«, szociológiai szempontból (bár abból kétségkívül), hanem tapasztalati szinten is (lásd pl. a prekariátus fogalmát). Azáltal, hogy terepmunkát is végzel, illetve beszélgetsz az emberekkel, valójában te is megéled egy részét a történeteknek, nem csak külső megfigyelője vagy, hiszen a nyelvben osztozás létrejön. Hogyan látod, hányféle szegénység létezik ma Magyarországon vagy Közép-Kelet-Európában? Mit látsz a mi generációnknál, az ezredfordulósoknál?

Attól tartok, a tipizálással kapcsolatos törekvések a szociológiai felkészültségem hiányosságai miatt nem vezetnének eredményre, jóllehet igyekszem folyamatosan bővíteni a szaktudományos ismereteimet. Azt azonban lelkiismeretesen kijelenthetem, hogy nem a jó értelemben vett sokszínűséget látom, és ez egyre nagyobb félelmet gerjeszt bennem, egyidejűleg el is bizonytalanít a saját előfeltevéseimmel kapcsolatban. De a kérdésedre talán pontosabb válasz, hogy a nemrég megjelent harmadik könyvem után sem tudok relacionális térfogalommal dolgozni. Mert a nyomor terei semmiféle választási lehetőséget nem hagynak azok számára, akik beléjük születnek, és ezen még az sem változtat, hogy egy-egy tér történetisége például pont azt mutathatja meg, hogy milyen dinamikák eredményeként áll elő mindaz, amit én végletesen statikusnak látok és láttatok. Szerintem nem lehet megélni és feldolgozni egészségesen a deprivált léttapasztalatokat. Ami pedig a nyelvben osztozást illeti, nem hiszem, hogy a szegénységről való beszéd egyenlő lenne a szegénység beszédével. Van itt valami szakadék, amellyel még akkor is muszáj kezdened valamit, ha megvan a költői felelősségvállaláshoz szükséges személyes érintettséged. Én minden eddigi könyvem poétikájával ezt a dermesztő mélységet céloztam meg. Az Amire telik összeállításakor például egyszerűen csak elfogadni akartam, szerettem volna tényként kezelni. Igaz, soha nem éltem nyomorban, de bizonyos időszakokban földrajzi értelemben is egészen közel voltam hozzá, ezért is lep meg, hogy a mai napig mennyire félelmetes belenézni ebbe a szakadékba. Az ezredforduló generációs vonatkozása nekem azért érdekes, mert a hatvanas-hetvenes évek nemzedéki közérzetepikáját, az úgynevezett „lézengő irodalmat” (például Bereményi Géza, Czakó Gábor, Császár István, Munkácsi Miklós, Simonffy András és Zimre Péter ekkoriban napvilágot látott szövegeit) olvasva rendre találkozom olyan alkotásokkal, amelyek szereplői a saját egzisztenciális problémáimhoz kísértetiesen hasonló nehézségekkel küzdenek. Csak egy példa: a kijelölt évtizedekben is sokakat foglalkoztató téma volt a lakásínség, az albérleti létforma, ezzel összefüggésben a kiszolgáltatottság, a más tekinteteknek való kitettség hatása a személyiségre, a párkapcsolatokra. Én ugyan nem vagyok a szociologizáló, referancializáló olvasásmódok feltétlen híve, de ezek a művek nekem sokat segítettek abban, hogy megértsem a frusztrációim egy jelentős részét. Napjainkban, amikor a lakás birtoklása lényegében születéssel járó privilégium, nemcsak a közérzetünk, de az önértésünk szempontjából is fontos lehet a tájékozódás a kánonon kívül és belül.

Azt írod egy helyen: ,,De a nyelv / lesz a legnagyobb jussod, / melyet csak azok értenek, / akikre ugyanezeket hagyták”. A szegénységről való beszéd és a szegénység beszéde között egyensúlyozva kérdezem: rád milyen nyelv hagyományozódott, hogyan tudsz ebből dolgozni, és milyen átjárásokat látsz nyelv és nyelv között? Mi az átfedés, és mit gondolsz, hogyan talál valaki nyelvet ilyen körülmények között?

E komplex kérdés minden részletére nem fogok tudni reagálni, de azt szívesen elmondom, hogy a nyelvi különbségekről, az áthagyományozódásról és az átjárásokról mi jutott az imént az eszembe. 18 éves koromig alig hagytam el Nógrád megye területét, és egy-két családi vagy tanulmányi kirándulástól eltekintve Salgótarján és a mellette lévő falu, Karancsalja közötti ingázással teltek a napjaim. Ez akkor változott meg, amikor bekerültem az irodalmi életbe. Felolvasásokra hívtak, lapszámbemutatókon léphettem fel Magyarország különböző pontjain, azaz egyre több tapasztalatot szereztem arról, hogy ezek a földrajzi mozgások kulturális értelemben falu- és városrészek, települések és megyék között is milyen felforgató határátlépésekkel járhatnak. Mindennek következtében úgy döntöttem, megpróbálok kiszakadni abból, amiben éltem, de egyszersmind meg is fogom ismerni a saját múltamat, mert bár érzékeny voltam a körülöttem lévő világ rezdüléseire, de különösebben nem tudtam reflexió tárgyává tenni a mindennapjaimat. Ebben segített az utazás – egyetemi éveim alatt sok olyan lehetőséget kaptam, amelyeknek köszönhetően gyakorlatilag állandóan utaztam (ráadásul az alapszakos tanulmányaim idején még heti rendszerességgel hazajártam, a Debrecen–Salgótarján vonal heti rutintáv volt), így rengetegszer adódott mód az összehasonlításra, felülvizsgálatra és újragondolásra. Amikor művészeti, politikai kérdésekről vitatkozó asztaltársaságba kerültem, és nekem is meg kellett szólalnom, gyakran volt az az érzésem, hogy épp beszélni tanulok. Tétova voltam, egyenetlenül fogalmaztam, mintha törném a tulajdon anyanyelvemet, sok kifejezést nem úgy használtam, ahogyan az új környezete(i)m normái kívánták, emiatt gyakran kijavították a nyelvhasználatomat (attól most tekintsünk el, hogy bizonyos esetekben ez hogyan érintett engem). Egy olyan környezetbe kerültem tehát, ahol a saját vélemény minél körültekintőbb színrevitele rangot jelentett, és elismerés járt a munkával megszerzett felvértezettség rátermett használatáért. Ez nekem szimpatikus volt, hiszen pont erre vágytam – új ismeretekre, a reflexió képességére. Szóval miközben fokozatosan beleszoktam egy új nyelvi rendbe, egyre nehezebben értettem szót például a családommal, az otthoni barátaimmal. És ez kis túlzással a mai napig így van. Ahogy hazaérek Salgótarjánba, muszáj összevesznem mindenkivel, hogy utána jól tudjuk érezni magunkat. És nem azért, mert nincs kedvünk a másikhoz, vagy mert ellenszenvvel viseltetünk iránta. Egyszerűen csak sértjük egymást a megszólalásainkkal, mert már elfelejtettük, mit miért mond a másik, és akarva-akaratlanul is hátsó szándékot gyanítunk a megnyilatkozások mögött. Ha csöndben vannak, úgy érzem, azért szótlanok, mert nem akarnak rögtön a hazaérkezésem után elmarasztalni valami semmiség miatt. Ha én vagyok csöndben, ők érzik úgy, hogy valami nem tetszik nekem, és alig szálltam le a buszról, már meg is bántam, hogy hazajöttem. Kínos a némaság, meg egyébként is meg kell bizonyosodni róla, hogy a másik most tényleg lenéz-e bennünket, így hát beszélünk. Elvétjük a hangsúlyokat, félreértjük a szándékokat. Nekik tájszólásuk van, ez megüti a fülemet, mert szerintem direkt nyújtják el ennyire hosszan a magánhangzókat, őket meg az hozza ki a sodrukból, hogy még akkor is körülményeskedem, amikor egy pohár üdítőt kérek. Aztán egyszer csak mindez megszűnik, érteni kezdjük egymást, és akkor jó lesz. Azért meséltem el mindezt, mert az ilyen helyzeteket eddig a legteljesebben a nyelv felőli közelítésekkel értettem meg, hiszen a másik megnyilatkozásainak (félre)értésén kívül nincs kiváltó oka az összezördüléseknek. Bár az imént említett nehézségek igénybe vesznek minden érintettet, egyszer csak mégis elrendeződnek a dolgok, mintha valahogy sikerülne áthidalni azt a bizonyos szakadékot. Ennek akár pozitív üzenete is lehetne, ha a közös nyelvért vívott harcot nem kellene megvívni újra és újra, és ha mindez nem venne ki olyan sokat az emberből.

Bár elsőre furcsa kérdésnek tűnhet ez, de miben különbözik számodra az a fajta költői nyelv, amit az Amire telikben olvashatunk, mondjuk a szociofotótól vagy a dokumentumfilmtől? Hol látsz benne kihívást leginkább a vizualitásában, a nyelvi építkezésben? (Gondolok itt pl. a Portré című versedre is a kötetből.) Árulj el néhány műhelytitkot, kérlek!

Eleven tereket láttatni egy többszörösen megrostált elemkészlettel, ez jelentett kihívást az Amire telik verseinek megírása során. Az említett költemény esetében is feltettem magamnak a kérdést, hogy lehetséges-e úgy ábrázolni valakit, hogy nem az arcáról írok, hanem az élettérről, amely ráadásul megfosztatott minden egyedi összetevőtől. Nem tudom, hogy te és az olvasók voltatok-e már olyan terekben, amelyeket életvitelszerűen nem lehetett belakni. Megrázó a hatásuk. És az is, hogy a lakók ugyan megpróbálják identifikálni őket, de törekvéseik idővel lelohadnak, megfulladnak. Ennek persze több oka lehet. Például hogy annyi albérletet, szegregátumot megjártak már, hogy az átmenetiség természetessé vált a számukra, azaz kiölte belőlük a hosszú távú berendezkedésre való képességet, vagy egyébként is olyanok a környező adottságok, hogy nem tudják őket a magukévá tenni. Én a vaku fényhatása révén egy ilyen térben szerettem volna érzékeltetni valakinek a jelenlétét, aki ugyan nem látszik, de ott van és befolyásolja az elkészült-megírt képet. A vaku fénye az ablaknál álló alakra a lemenő nap fényeként vetül – az emberi beavatkozással előállított természetesség is érdekelt. Ez a vers számomra nem arról a névtelen-arctalan figuráról igyekszik mondani valamit, aki az ablaknál állva piszkálja a tenyerét. Szándékaim szerint sokkal többet beszél arról a tekintetről, amely körbepásztázza a szobát, alkalmas szöget keres, a megfelelő helyzetre vár, vagyis alkot. E miatt a teremtő tekintet miatt izgalmas számomra mind a szociofotó, mind a dokumentumfilm műfaja, vizualitásukról gondolkodva sokat tanulok a(z el)beszélői pozíció kijelölésének technikáiról, fontosságáról. Stalter György és Horváth M. Judit Más világ című fotóalbumában rengeteg olyan portrét fedeztem fel már az első könyvem megírásakor, amelyek a saját befogadói posztomról való gondolkodást serkentették, de fontos belátásokhoz vezetett Bálint Arthur két dokumentumfilmje, az Ingyenkoporsó és a Poros öltöny is, amelyek a mai napig elementáris hatást gyakorolnak rám.

Egy kicsit visszatérve az előbb említett határokhoz, nyelvi és térbeli szegregációhoz, és hozzád mint szem- és fültanúhoz: szerinted lehetséges-e a barátság egy kívülálló/betekintő és a fentebb említett körülmények között élő szegény ember között? Ha a szegénység relativizálódott fogalmát vesszük alapul, milyen érzelmi kapocs lenne képes kialakulni (pl. szolidaritás) így?

Fogalmam sincs. Ezzel pedig azt is elárulom, hogy nekem még nem volt részem hasonlóban. Az intimitást nem mindig sikerült megteremteni, és amikor igen, akkor is sajnos ideig-óráig tudtam fenntartani. Persze azt is hozzá kell tennem, hogy eddig csak olyan területeken végeztem munkát, ahol nem épült ki közösség. Vagy ha igen, akkor is úgy, hogy laza szálak fűzik össze az egymás mellett élőket, akik jellemzően azért figyelnek a másikra, mert bizalmatlanok. Félnek és gyanakodnak. Tapasztalataim szerint elég gyakori (ez például a Miskolc melletti Lyukóvölgyre is igaz), hogy több szegregátumot is megjárt, napról napra diszkriminált emberek kerülnek egy térbe. Van okuk az elzárkózásra, nem alkotnak közösséget, tehát nincs hová beépülni. És mivel összetartó hálózat híján nem adódott lehetőség egy csoport belső viszonyrendszerének feltérképezésére, a készülő könyvem sem fogja azt a látszatot kelteni, mintha sikerült volna összefogni vagy egybeszervezni mindazt, amit átéltem. Csak az egyén és a tér viszonyának variációit figyelhettem meg, és egy idő után nem is igazán foglalkoztatott más.

Ez az elzárkózás, bizalmatlanság és a viszonyrendszer kialakulásának hiánya a helyzet komplex trauma mivoltára is rámutat, valóban. Reméljük, hogy azok a célok, amelyeket a magad számára megfogalmazol a témavilág további kibontása érdekében, erősíteni fogják a társadalmi érzékenységet és a szolidaritást mindannyiunkban. Mi az, amit 2022-ben magaddal viszel, dolgozol-e jelenleg valamin?

A kezdetben szociográfiának nevezett, később szociografikus regénynek hívott, de manapság inkább szcenográfiaként emlegetett kéziratköteget viszem tovább, amelyen már több mint öt éve dolgozom. Egyéb vállalásaim miatt tavaly nem sikerült befejezni, de azt hiszem, eljutottam azokhoz a felismerésekhez, amelyek a lezáráshoz szükségesek. Jelenleg egy olyan életritmus kialakítása foglalkoztat, amelynek köszönhetően lehetőségem lenne nagyobb szerkezetekben is gondolkodni.

1992-ben született Salgótarjánban, jelenleg Debrecenben él. Költő, író, szerkesztő, a Debreceni Egyetem doktorandusza. A KULTer.hu, a Kortárs Online, az Irodalmi Szemle online és a Pannon Tükör szerkesztője. Kötetei: Ez nem az a környék (versek, FISZ–Apokrif, 2015), Salgó blues (prózák, Scolar, 2018), Amire telik (versek, Scolar, 2021).

‍