Elmondani a gyerekkort

Sokadik regény ez, amelyben az elbeszélő a gyerekkor felidézésén keresztül végez önvizsgálatot. Frederico Pedreira műve nem újítja meg a műfajt, de úgy tud nyelvileg bánni a témájával – legalábbis Bense Mónika magyar fordításában –, illetve szerkezetet és asszociatív hálót építeni, hogy érdekeljen bennünket, megelevenedjen számunkra a világa: egy érzékeny kisfiú számára a buborékot nyújtó nagyszülői ház, majd egy zaklatott, magányos fiatal felnőtt idegenségélménye és neveltetésével való szembenézése. A kezdőmondat finoman becsatornázza az Anna Karenina híres első mondatának reminiszcenciáját a családok boldogságáról és boldogtalanságáról, ezzel sejtetve a későbbi átértékelődést: „Nem emlékszem rá, hogy igazán boldogtalan lettem volna a nagyszüleim házában.”

Ezt az indítást követhetné az érzékenység okainak kutatása, de nem jellemzi ilyen programosság a szöveget, még ha kitapinthatóvá is válik a közeg lenyomata a pszichében. Kuszán szövődnek egymásba a sűrű gondolatok, a digressziókkal teli elbeszélés mégsem csapong. Nem érezni, hogy mit akarhat a szerző kihozni az anyagából, s épp ezért érdekel, hova jut el egy-egy bonyolult szerkezetű, szép, érzékletes mondat (többek között Proust, Joyce és Woolf említése is egyértelműsíti a prózapoétikai hatásokat). A John Cassavetes-mottó egyrészt magyarázza ezt a bonyolultságot, másrészt megkérdőjelezi az önéletrajzként való olvashatóságot: „Rendkívül csodálom azokat, akik képesek önéletrajzban elmondani az életüket, hisz oly bonyolultak a kapcsolataink. Én sosem lennék képes kibogozni a szálakat.”

Az alvajáró tanúságtételében felelevenített gyerekkor középpontja az apai nagyszülők „zöld háza” Lisszabon Benfica negyedében, ahol az elbeszélő gyerekkorának nyári és téli vakációit töltötte. Ez a környezet olyan burok, amelyhez képest értelmeződik minden, más térben-időben történő eset, értékítélet nélkül: „milyen, szinte groteszk módon távol esnek ezek a Royal Holloway nemesi címerei alatt, a reggeli koffeintől felvillanyozott beszélgetések azoktól a szerény benyomásoktól, amiket egyszer régen én még Benficában a nagyanyámmal megosztottam a szomszédban lakó mogorva özvegyről”. A zöld ház dinamikái, a gyerek érzékelései, a családtagok attitűdjei (az apa viszonyulása a „férfiassághoz”, a művészethez, a tévé központi szerepe) gyors és precíz vonásokkal megrajzoltak, a konkrét esetek említései pedig beleolvadnak az általánosságban elmondottakkal. Az elvont és konkrét értelmezhetőség egyszerre érvényesül sok helyütt: „miközben én csak növekedtem, közelítve az állítólagos érettség felé, melyet apám és a bátyám férfiasságnak álcázva próbált belém sulykolni csípős szószok, emberes adag szénsavas ásványvizek és paradicsomlevek segítségével, nyárról nyárra ismerősebb lett nekem az a kolosszális méretű árnyék, amelyet nagyapám alakja rajzolt a szobámat szegélyező falra”.

‍

Az elbeszélői perspektíva utólagos, a felnőtt visszahelyezkedik a felidézett atmoszférába, részben a gyermeki látásmódba, nem leplezve magát: „Ezekben a hónapokban elégedetten éltem az életem, és ezt úgy mondom, hogy nyoma sincs bennem annak a szokásos távolságtartásnak, ami oly sokszor tesz minket cinikussá felnőttkorunkban.” Emiatt a könyv első felében, habár bevallja, hogy kezdettől ott volt benne „a vágy valamiféle alaktalan melankóliára”, a narrátor mégis a nyugtalanító, de kiszámítható békesség légkörével vonja be a nagyszülőknél töltött időszakot, ahol a szülők jelenléte minimális, mivel az apa a nagyvárosi élet és a munkahely túlhajszoltságából csak néha ugrik be, az anya légikísérőként pedig szintén ritka, de annál izgalmasabb látogató.

Ennek az otthonosságnak az érzése törik meg aztán a hatodik fejezettel, kb. a könyv felénél, amikor nagyobb ugrással már az egyetemi éveknél tartunk, az Angliában töltött időszaknál, amely a gyerekkori dolgokhoz való kritikusabb viszonyulást teszi elmondhatóvá. A bölcsészeti-irodalmi tanulmányok felé irányulás alapját a dédnagyapa könyvtára alapozta meg; egyfajta irodalmi genealógia csíráját adja az a nem megerősített információ, hogy a nagyapa keresztapja Fernando Pessoa, a nagy portugál költő, de az angol nyelv iránti érdeklődés is a nagyapa alakjához kapcsolódik, tehát a külföldön töltött év nem feltétlenül törés az életút addigi hatásaihoz képest. A „portugálság” azonban itt merül fel először a narrátorban, nem egy sztereotip identitáskrízis során, bár a sajátosan portugál jelleg/lét/stb. alábbinál alaposabb kifejtését nem kapjuk meg: „az elnémított, meglehetősen portugál kimerültséget, amelyen érezni a vágyakozás penészes ízét, amit nagyon körültekintően már mindenki el szeretett volna felejteni, ettől az átoktól szenvedtem én, szenvedett az apám (és talán az egész család), olyan volt, mint amikor véget ér a buli, és a földön heverő üvegcserepek egybekeverednek a sok magára hagyott bohóc esetlen járásával, akiknek az arcán a festék lassan felfedi küzdelmes szomorúságukat.” Az idegenségről beszélve indul be a szembesülés a múlttal, az otthoni környezetből való kitörési vágy csak efelől ismerődik el, belülről, a burokból nézve nem. „Mert minden kétséget kizáróan jobb volt úgy gondolnom a nagybátyáimra, a nagynénéimre meg az apámra, mint ezekre az elválaszthatatlan, erőtől duzzadó, durván érzékeny társakra, akik tele voltak elbűvölő jellemhibákkal és leküzdhetetlen élni akarással, akiket ugyanakkor vonzott a lemondás vágya; inkább ilyennek akartam látni őket, mint amilyenek valójában voltak, hús-vér embereknek, akiket jelentéktelenné tett a hétköznapok steril és abszurdul kispolgári ritmusa, (…) ennek az áporodott szagú neveltetésnek a tudatától haldokolni kezdtem, és égető vágyat éreztem egy második, immár felnőtt neveltetés iránt, ami kiűzi belőlem az első megbocsáthatatlan rendellenességeit.”

Különös a regény íve, mert az angliai tapasztalat után visszatér a gyermekkori emlékekhez, előbb az eddig meg sem említett süketnéma anyai nagyszülőkkel töltött alkalmak részletezésére, az inkább franciául beszélő, arisztokrata leszármazott tágabb család furcsa légkörére (a „zöld ház” világának újabb kontrasztja), hogy aztán az utolsó, kilencedik fejezetre ismét az apai nagyszülők kerüljenek fókuszba. Ugyanitt kerül szóba egy utalásnyinál bővebben az alvajárás is, amely a teljes regény tükrében, a címben rejlő ellentmondásosság révén (hogyan, miről tanúskodhatna az alvajáró, aki általában nem emlékszik az alvajárás alatt történtekre?), metaforikusan is érthető. Miről és hogyan tanúskodhatna a gyerek- és fiatalkorából az ember, akinek nézőpontja, referenciái szükségszerűen saját otthonos világának korlátai által determináltak: „Hogyan tudtam volna beilleszteni azt az őrületet, az új benyomások és az ébren töltött, első égi magány metafizikáját abba a mentális rendszerbe, amire a zöld házban köteleztem magam, ennek a gyakorlásnak az volt a célja, hogy pontosan tudjam, hány órakor táncolhatok a nagyanyám idegein, vagy mikor várható, hogy a nagyapám elmegy az újságért.”

Az olvasóban is szerre aktiválódik az ismerősség-idegenség élménye, ahogyan épp kapcsolódni tud vagy sem a regényben elbeszéltekhez, miközben a saját tapasztalatokra irányuló reflexiók is megindulnak, azzal a kérdéssel együtt, hogy mikor is ér véget a gyerekkor, ha hatásait hordozzuk tovább magunkkal.

‍

Frederico Pedreira: Az alvajáró tanúságtétele. Fordította Bense Mónika. Typotex, Budapest, 2023.

‍